Neni blogja

2009.04.19     Hétfő

Ma nagyon nehéz Írnom. Úgy érzem a fájdalom fel emészt, és nem bírom tovább. Mikor szakított velem azt ígérte, hogy mindig barátok leszünk, de éreztem nem így lesz. Pár hónap eltelt és ügyet sem vesz rám, meg sem kérdezi mi van velem, mintha sosem léteztem volna, pedig azt mondta hogy engem szeretett a legjobban, talán hazudott.

Bárhogy is van, vajon hol kezdjem el megint? Legszívesebben elmennék ebből a városból, hogy sose lássam többé, túl közel lakik, úgy könnyebb lenne. Nem értem mit akar, mi a terve egyáltalán. Minden nap eszembe jut, olyan nap nem telik el hogy ne így lenne. Miért van ez velem? Talán, sosem fogom elfelejteni? A suliban romlottak a jegyeim, mert nem tudok koncentrálni, ismét fogytam, és néha előfordul hogy olyan dologhoz nyúlok, amihez nem kéne. Mindig megkérdezem magamtól, még is ki vagyok én? Hol a régi önmagam? Hová jutottam? De a választ nem lelem meg, valahol nagyon mélyen elvesztettem a fonalat ,és hiába keresem nem találom meg hogy ismét továbbhaladjak, hogy ismét egy életvidám lány legyek, amilyen voltam. Most legtöbbször csak ülök ,és nem szolok sokat senkihez, ezt sokan észrevették már, de nem akarok beszélni erről senkinek, úgy érzem nem értenének meg. Sokan azt mondják, ők is átélnek csalódásokat, én erre azt szoktam mondani hogy ez lehet, de azt sosem lehet tudni ki mennyire éli meg,kinek mennyire fáj.

Régebben mikor elvesztettem anyukámat, úgy éreztem hogy életem legnagyobb fájdalma, és most ráébredtem hogy nem, mert ez a támadás kitépte a szívem. Próbálok a régi önmagam lenni ,de már nem akarok és nem is tudok bízni valakiben annyira,vagy kitárni neki a szívem, vagy egyáltalán megszeretni. És tudom evvel saját boldogságom akadályozom, de nem akarok csalódni még egyszer, azt nem bírnám ki.

2009.04.17                       Péntek        

Vége lett az iskolának, a sorstalanságot néztük meg az osztállyal töri órán, amiből állítólag majd írunk. Az idő hirtelen változni kezdett, már az óra elején elkezdett esni az eső, így mire beértünk a suliba megáztunk .A szél titokzatosan fújt,érezni lehetett a sejtelmességet, mintha valamit mondana, vagy az kívánná bár értenéd, vagy talán siratja a sorsom, siratja hogy lassan vége. Ahogy fújja a szél a fákat, hajlanak jobbra balra, egyszer nyugodtabban, máskor vadul csapkod, figyelmeztet valamire érzem, mintha azt mondaná Szilvi vigyázz mert az utadban van valaki, vigyázz nehogy utolérjenek, siess! Ahogy hazafelé jöttem az úton olyan gondolatok jártak a fejemben, hogy mi van ha az idő rosszabb lesz? Mi van ha hamarabb jön el a vége mint azt terveztem? Vagy mint azt szeretném? Ugyanakkor lehet, majd kitisztul az ég és minden rendbe jön, és ebben bíznom kell, még ha az a remény oly parányi is. Ahogy eljövök a lépcsőháza előtt,  eszembe jutnak az emlékek, a szép percek, fáj a szívem, nagyon fáj. Néha keresem a miértet, de talán sosem találom meg a választ miért lett így. Talán sors vagy isten akarata, vagy én választottam magamnak. Jelen pillanatban úgy érzem, hogy ez volt megírva számomra, nem tudom higgyek e a jobban vagy ne, vagy egyáltalán miben higgyek. Szerettem volna elfelejteni, és sokan mondták is hogy idővel jobb lesz, a lelkem mélyén tudtam nem, pedig próbáltam mindent tenni ellene, és most más öleli,csókolja más szeretheti, és ő is mást szerethet. Az élet igazságtalan, nekem ő volt a mindenem, nagyon szerettem, büszke voltam rá a hibáival együtt, avval együtt szerettem, bármit megtettem voltan érte…. És ő feladta. Azt az egyet tudom, hogy sosem fogok tudni senkit így szeretni, és örökre a szívemben él, nélküle nem megy az élet,  hamarosan véget ér minden. A szívemben őrzök minden apró mosolyt, nevetést,ölelést puszit, és azt is hogy egyszer volt egy családom. Nehezen megy az írás, mert a szívemben hatalmas a fájdalom, a bánat. Azt tudom hogy sosem leszek már senkié, legalábbis a szívem, és a vigaszt abban keresem hogy másokon segítek, és sütök. Ez nekem örömet okoz mikor másokat boldognak látok, vagy a gyerekeket és látom hogy csillog a szemük, és talán úgy érzik nekik is van valakijük aki gondoskodik róluk még ha pár órára is. Az emberek mindig azt látják meg amit akarnak, és sosem néznek körbe a világban, és segítőkezet nem nyújtanak, hiszen nekik is megvan a zajos életük. Leginkább akkor érzik, azt hogy kikell nyitni a szemük mikor ráébrednek mennyire egyedül maradtak és ugyanott tartanak, mint akikre sosem néztek rá, mondván alsóbbrendű de ők is azok lettek. Ez az élet, egyszer lenn egyszer fenn. Én abban bízom, hogy nekem eljön az idő, mikor majd fenn leszek. Nem akarok milliomos lenni, nem vágyom rá. Egy családot szeretnék, és egy boldog életet, és sosem fogom elfelejteni azokat, akik felnéztek rám mikor bajban voltam, és erőt és támaszt nyújtottak, kihúztak a gödörből. És a legfontosabb, nem a külsőségek alapján ítéltek, hanem ami belül vagyok, aki igazán én vagyok, és nem dobtak el mert bajom volt, hanem kitartottak mellettem.

2009.04.18   Szombat

Ma jól indult a reggel ,igaz kissé korán keltem fel, de ez már mindennapos dolog, tehát nem nagyon esett nehezemre. Barátnőmmel  fél 9kor találkoztam a Tesco előtt,Árkádba mentünk vásárolni, és hál isten elég jól telt a nap. Sikerült venni magamnak blézert, ami elég nehéz, hisz elég vékony vagyok. Vettem még 3felsőt. Ettünk hollyvoodi  hot-dogot, amilyet még nem ettem, nagyon finom volt, a virslin kívül volt egy ilyen krumplis réteg ami finoman rá volt sütve, és roppanós volt!

És vettem még egy papucsot is, ami olyan kis aranyos. Utána elmentünk vásárolni, majd borscs levest főztünk, ami nagyon finire  sikerült. mostanában rengeteg boldog pillanat ért, de nem tudhatom hogy ez csak álca, vagy akiket barátoknak hiszek, azok valóban azok e. A műtétnél megfogadtam, hogy sosem fogom feladni, ha isten szeret engem és rendbe jövök. Ez részben meg is valósult, hisz azóta szinte kitűnő tanuló vagyok, minden olyan dolgot kipróbáltam amitől előtte féltem, mert az ember megtanulja hogy az élet rövid. Sok új barátom lett, megismertem azt az embert aki a világot jelentette, és mikor vége lett ismét összeomlottam. De a barátok felemeltek a gödörből, újra csináltam mindent tovább, és nem néztem a hátam mögé. Istentől azt kértem hogy segítsen felejteni ,minden nap ugy feküdtem le hogy ezt kértem rózsafüzérrel, ugyanakkor azt is kívántam hogy tudjam utálni, azok után amit tett velem, de nem tudtam, és most sem tudom. Amint szakított velem, pár hónappal az után, ismét kiderült hogy beteg vagyok, eleinte megijedtem  hisz ilyen fiatalon nem akarom elfogadni a sorsom, azt hogy talán vége, talán pár hónap vagy pár év. Az orvosok mindig azt mondják, hogy minden rendbe jön, de ez csak nyugtatás, az ember a szíve mélyén érzi hogy nem így van. Szeretném végigcsinálni az orvosit, nagyon szeretném. Minden olyan nehéz, nap mint nap hazudok mások szemébe hogy jól vagyok, nem akarom hogy megtudják hogy ez nincs így, és sajnálatot sem akarok, arra nekem nincs szükségem. Azt megtanultam hogy amit kapunk annak örülni kell, és sosem szabad félni semmitől mert az élet rövid, merésznek kell lenni, és nem egy nyuszinak.