Nemo blogja

Arcára formálta
a reggel a tájat,
fénnyel beborítva
réteket és fákat.

Borongós álmából
riadt fel az élet.
Rekedtes torkából
szállt a madárének.

Csillogó tótükrön
táncot járó szélben
kékes virágfüggöny
fodrozódott szépen.

Fűtengerbe mártott
téltemető ágyra
harmatcseppként hullott
a tavasz virága.

   Nehéz visszaemlékezni az első fellángolásra, az első szikrára, ami feltüzelte bennem a leküzdhetetlen, verselés utáni vágyat. Az idő múlásával és egyre több vers olvasásával úgy vettem észre, hogy többnyire az első versek szerelemből születnek. Mármint a tipikus diákszerelemből: heves fellángolás, rózsaszín felhők, lepkék tömkelege stb.. Leülünk egy darab papír mellé és – mit nekünk szótagszám, mit nekünk verstani szerkezet – ontjuk az érzelmeket. Még csak logikus felépítésre sincs szükségünk, csupán arra, hogy minden szépet a lapon tudjunk. Anélkül, hogy tisztában lennénk vele, hatalmába kerít minket az irodalom óra. Hatalmába kerítenek minket a XVII., XVIII., XIX. század mesterei. Persze nem kívánunk a múltban élni, koránt sem feledkezünk meg a dátumról, így ha nagyon eltökéltek vagyunk utána olvasunk korunk irodalmának. Elolvassuk az első modern verset, amit találunk, majd megtörölgetjük szemeinket és megtesszük ismét. Nem… tényleg nem láttunk benne sok rímet, meg úgy összességében értelmet sem. Ekkor lépünk azokra az ösvényekre, miszerint a vers az legyen vers! Lázasan elkezdjük számolgatni a szótagokat, ügyelünk a rímekre: ami bokor, legyen bokor, az ölelkező meg ölelje szépen a párját! Néha a lázas rímvetés közepette kezünkbe akadnak a kezdeti szárnypróbálgatások és jókat mulatunk azokon a hibákon, amit akkor elkövettünk. (Bocsánat, ha sértőnek találja a Kedves Olvasó a többes számot. Ami azt illeti, ez valójában csupán személyes tapasztalat és távol álljon tőlem, hogy következtetéseket vonogatva általánosítsam minden költőtársam felemelkedését. ) Szóval ettől a ponttól kezdve a verseim elég katonásra sikeredtek. Ezt a szokásomat azóta se tudtam teljesen kiheverni. A legtöbb a mai napig négy soros strófákra oszlik.

   Miután telekörmöltem egy füzetet és elégedetten becsuktam, néhány perc gondolkozás után ismét felcsaptam és átfutottam a művemet. Egytől-egyik ostobaságnak tűntek. Persze a lényeg, amit az előző két mondat fogalmaz meg, ennél jóval lassabban történt. Ez csak amolyan szemléltetés volt. Idővel (de leginkább sok olvasással) feltűnt, hogy amit hajdanán őszintének, romantikusnak találtam, nem volt több azoknál az érzelmeknél, amiket a lelke mélyén szépnek és kedvesnek talál az ember, de kimondva ostobaságnak tűntek volna. Ekkor megszállt egy kisebb világmegváltó gondolat. Pár elcsépelt szerelmes versike után (amikbe az esetleges szakítás utáni „halni vágyó, összetört szívű, reménytelen” felhangú „műveket” is beleértem) rögtön a Föld legbölcsebb emberének éreztem magamat. Fejemet felszegve (rajta a képzeletbeli babérkoszorúval), fellépve az univerzum piedesztáljára, olyan fogalmakat kezdtem boncolgatni, mint az ÉLET TITKA, a SZERELEM (visszakacsintva a „rügy”-fázisra), a VÉGTELEN, az IDŐ stb.. Mindent bele akartam írni, passzírozni, s közben úgy véltem: „Ez igen! Ennek mélysége van!” Holott annyira igyekeztem géniusznak mutatkozni, hogy a várt lángoszlop-hatás helyett csak balgaságokat írtam. Persze idővel rájöttem, hogy gyenge filozófus vagyok.

   Miért is szeretem annyira a verseket? Tegye fel a kezét, aki ezt nem kérdezte még meg magától? Tegye fel az, aki ezek után sem tette? Csak vicceltem J De lényegében ezzel a mondattal kezdődött az, amikor magamban szorosabbra fogtam a zene és az irodalom között a gyeplőt. Időmértékes verselés, skandálás, dalszövegek… csodák, amik összefűzik a szavak és a zene erejét. Ekkor fedeztem fel mekkora ereje lehet a ritmusnak. Mármint írhatunk szépet, írhatunk bölcset, s ezeket még erőteljesebben kiemelhetjük, ha szinte énekelni lehet strófáinkat.

   Tehát megértettem mit lehet, s mit nem versnek titulálni; megtanultam sorba rakni a gondolatokat; megtanultam kordában tartani a rímeket, s némiképp ügyelni a suta párok elkerülésére; leszoktam a spanyolviasz kereséséről és mégsem értettem meg azt, ami a legjobban zavart: korunk verseit. Ekkor kezdtem egy kicsit nyitni efelé. Ez persze mindössze annyit takart, hogy elkezdtem modern verseket (is) olvasni. Itt térnék vissza az iskola hatására. Feltűnt ugyanis, hogy amit én szépnek, amit én költőinek gondoltam, az csupán archaizálás. Verseim telis-tele vannak olyan szavakkal, amik néhány évszázada már kikoptak a köznyelvből. Ez gondolom nem véletlen, hiszen a modern költészet két-három tanóra anyagát érdemelte ki korunk kompetencia alapú oktatásában, így szóhasználatom etalonja leginkább hátrahagyott századok mestereihez igazodott (Ettől függetlenül a mai napig imádom Ady Endrét, Tóth Árpádot és még számos magyar költőt).

   Mi történt ezután? Még egy felismerés: kezembe vettem „A” verses füzetemet és találomra belelapoztam. Elolvastam belőle egy-két verset és az első ami eszembe jutott: „Te jó ég… ezekben több a közhely, mint a névelő!” Kezdtem egy kicsit kapizsgálni milyen lehet „eredeti” fogalmakat használni. „lehet”- ez azért fontos szó, hiszen ki mondta, hogy tudok is? Maradjunk annyiban, hogy igyekszem megtalálni a helyes utat. Ami azonban említésre méltó fejlődés volt: elolvastam ismét egy modern verset. Majd megint és megint. Ezután összeráncoltam homlokomat, alatta azzal a gondolattal, hogy: „Te… ez mond valamit!”

Lao-ce: Tao te king

19.

Hagyjátok az okosságot,
s a nép jóléte százszoros lesz.
Hagyjátok a jóságot, jogosságot,
s visszatér a gyermeki szeretet.
Hagyjátok a mesterkedést,
s tolvaj, rabló nem fenyeget.
E három csak külszín,
nem elég.
Legyen mérték mindenkinek
a nyíltság,
az egyszerűség -
a vágy helyett,
önzés helyett.

(Kulcsár F. Imre fordítása) 

"Van, mi arany, bár nem fénylik díszesen,
 Van, ki vándor, s hazatér.
 Régi erő nem múlik nyomtalan,
 Fagyot kibír a mély gyökér."
 

     /Cross Borns: Tőr a sötétben (részlet)/

Eső hull a földre:
Cseppek rideg köde.
Egyik nyár, mint a másik:
Tombol, éget majd elázik.
Így ez az érzés,
Akár egy fájó vérzés,
Ontja magából a vért,
Majd ahogy a szívedhez ért,
Végleg elapad...
És forróság után a fagy,
Az érzelmek útvesztője:
Mikor könnyed hull a földre.
Tudsz-e talpra állni,
Újra lábon járni?
Tudsz-e úgy nevetni ismét
És hirdetni az igét,
Hogy minden mi szép és sokat ér,
Elment, de újra visszatér?