A saját blogom (Nagyur blogja)
GondolatokElveszett remények
Elveszett remények
Álmok, vágyak és remények,
néha nagyok, máskor szerények.
Bármilyenek is legyenek,
mindenkiben élnek.
Sokan, a valóra válásuktól
is félnek.
Félnek, mert nem biztosak
magukban.
Sokszor kétkednek, a saját
szavukban.
Mit várhatnának hát mástól?
Kik hasonlókat éreznek máshol?
A lélek érzékeny és gyenge,
nem olyan, mint egy edzett
penge.
Könnyen sebezhető, s nagyon
tud fájni.
A gyógyulására olykor, éveket
kell várni.
Feledni a velünk történteket
nem lehet, míg élünk,
ameddig lélegzünk, remélünk
és félünk.
Vigasztalan álmok, vissza-vissza
térnek,
az elveszett remények mindig
új életre kélnek.
Ébresztő!
Ébresztő!
Küzdünk, harcolunk és félünk,
sajnos egyre rosszabbul élünk.
Egész életünk munkával telik,
a hasznot erőfeszítéseinkből,
mégis mások nyerik.
Azok, kik élősködnek rajtunk,
kik nem becsülik azt, hogy
mi mennyit „hajtunk”.
Kiknek nem vagyunk mások,
csak rabszolgák csupán,
s ha ennek hangot adunk
csak néznek furán.
Ők ahhoz szoktak, hogy
szótlanul tűrünk.
A gyávaság és a gyengeség
a legfőbb bűnünk!
Hiszen ki ne használná ki
azt, aki hagyja magát?
Aki mindig hátrább sorolja
másokénál, a saját baját?
Minden elképzelhető adót
kivetnek ránk, s elvárják,
hogy jó polgárokhoz méltón
fogjuk be a szánk.
Fizetünk már azért is, hogy
élni merünk és bármiért,
amit csak teszünk.
Ez vár a gyermekeinkre is!
Elnyomás, kizsákmányolás
és nyomor!
Ezt hagynánk rájuk örökségül?
Mindezt, nem veheti be egy
tisztességes „gyomor”!
Mivel különbek ők nálunk?
Semmivel a világon!
Ugyanolyan sejtekből,
szövetekből állnak!
Elkényeztetve, csak az előbbre
jutásra várnak.
Csupán jó helyre születtek.
Oda, hol adott volt minden,
hol érdemi munka nélkül is
élhettek magas szinten.
Nem meglepő, hiszen elődeik
ugyanúgy kihasználták a népet,
kialakítva magukról bizonyos,
nemesi képet.
Meddig tűrjük még, hogy belénk
„töröljék” a lábukat?
Kiélve rajtunk kapzsi, öntelt
telhetetlen vágyukat?
A gazdag réteg, ha csak egy részét
visszaadná annak, amit rajtunk
keresett,
az államadóságunk máris kevesebb!
Persze ők kibújnak a terhek alól.
Egymás között elintézik a dolgokat,
miközben ügyesen kézben tartják
a sorsodat.
Hány „bőrt” nyúzhatnak le még
rólunk?
Amíg végre önmagunkért szólunk?
Ébresztő emberek, de gyorsan!
Különben elhullunk mind, sorban.
Gondoljatok az utódokra!
Ezt a kilátástalanságot hagyjátok
rájuk?
Biztosan „örömmel” emlékeznek
majd rátok.
Szokások és népek
Szokások és népek
Életutak, szokások és népek,
mind megannyi, változatos képek.
Rendszerek, hitek és vágyak,
érzelmek, melyek sokszor fájnak.
Népcsoportok, tabuk, elzártság,
gyakorta nő a gyűlölet, s az elszántság.
Étvágy, gyötrődés és félelem,
a világon egyre kevesebb az élelem.
Némely csoportok önként véreznek,
míg mások folyton éheznek.
Vallási okokból sokan böjtölnek,
a gazdagok viszont mindig dőzsölnek.
Ma már az is böjtöl, aki nem akar,
hiszen az emberfaj sötét titkot takar.
E titok neve, kapzsiság és hatalom,
melyeket támogat az önkényuralom.
Semmi nem elég
Semmi nem elég!
E világban gyorsan nő az emberiség létszáma, túlnépesedett a Föld.
Egyre több a szemét, a környezetkárosítás, s egyre kevesebb a "zöld".
Nincs már olyan, ami nem fertőzött, ám az emberi faj konok.
Tapodtat sem igyekszik ezen változtatni, még ha el is lepi a "mocsok".
Az őserdők nagy részét kivágták, erősen pusztul a talaj.
Nukleáris "temetőkből" is nagyobb a szám, mint tavaly.
A folyók arzénnal, vegyi hulladékkal vannak tele,
A vízi világ jó része ebbe pusztul bele.
A földalatti élőlényeknek sincs jobb dolguk,
A gyakori atomrobbantások megpecsételték a sorsuk.
A felszíni állat és növényfajoknak csökken a területe.
Bolygónknak zsugorodik a hasznosítható felülete.
Az "ember" saját fajtáját sem kíméli, lépten-nyomon írtja.
Addig árt másoknak, ameddig erővel bírja.
Nemsokára nem az olaj, a pénz, vagy a hatalom lesz a tét,
Hanem a tiszta víz, a maradék élelem, s maga a lét.
Hiszen soha semmi nem elég! Minden gazdag egyre többet akar,
Viszont a többi "rendes" fajtársához valamennyi fukar.
Ha így megy tovább, elpusztul az élet, kihal az összes virág,
S örökre eltűnik a galaxisunkból ez az egykor csodás világ.
Csak ennyire képes?
Csak ennyire képes?
Nyirkos hideg van. Tócsákban áll a víz a hókupacok között,
A tél nem akarja feladni uralmát, a mélabús táj fölött.
E lélekromboló időszak nagyon próbára teszi az embert,
A vírusok serege ennél jobb lehetőségre még nem lelt.
Mutáns hadaik mindenhol jelen vannak az alkalomra várva.
Elég belőlük egyetlen példány, ha az illető éppen a száját tátja,
S megindul a támadás, amint a hidegből egy meleg helyiségbe ér.
A vírust hordozó személy hamarosan gyógyszereket kér.
Hogy mire? Még maga sem tudja, hiszen már fáj minden tagja,
Köhögni kezd, a lázat és a hidegrázást együtt kapja.
Elesettnek, gyengének érzi magát, a "betolakodók" milliónyian vannak,
A szervezet "véderőinek" vajmi kevéske esélyt adnak.
Az immunrendszer nem ismeri fel "őket", hisz változtak ismét.
Jöhetne a tavaszi jó idő, mely legalább eltüntetné mindet innét!
Addig is küzdeni kell, gyümölcsökkel, gyógyszerekkel, mézzel.
Az emberi test csak ennyire képes? Kevesebbre, mint amit bárki képzel.
