A saját blogom (Nagyur blogja)

Elveszett remények 

Álmok, vágyak és remények, 
néha nagyok, máskor szerények. 
Bármilyenek is legyenek, 
mindenkiben élnek. 
Sokan, a valóra válásuktól 
is félnek. 

Félnek, mert nem biztosak 
magukban. 
Sokszor kétkednek, a saját 
szavukban. 
Mit várhatnának hát mástól? 
Kik hasonlókat éreznek máshol? 

A lélek érzékeny és gyenge, 
nem olyan, mint egy edzett 
penge. 
Könnyen sebezhető, s nagyon 
tud fájni. 
A gyógyulására olykor, éveket 
kell várni. 

Feledni a velünk történteket 
nem lehet, míg élünk, 
ameddig lélegzünk, remélünk 
és félünk. 
Vigasztalan álmok, vissza-vissza 
térnek, 
az elveszett remények mindig 
új életre kélnek.

 Ébresztő!

Szokások és népek 


Életutak, szokások és népek, 
mind megannyi, változatos képek. 
Rendszerek, hitek és vágyak, 
érzelmek, melyek sokszor fájnak. 

Népcsoportok, tabuk, elzártság, 
gyakorta nő a gyűlölet, s az elszántság. 
Étvágy, gyötrődés és félelem, 
a világon egyre kevesebb az élelem. 

Némely csoportok önként véreznek, 
míg mások folyton éheznek. 
Vallási okokból sokan böjtölnek, 
a gazdagok viszont mindig dőzsölnek. 

Ma már az is böjtöl, aki nem akar, 
hiszen az emberfaj sötét titkot takar. 
E titok neve, kapzsiság és hatalom, 
melyeket támogat az önkényuralom.

Semmi nem elég!

E világban gyorsan nő az emberiség létszáma, túlnépesedett a Föld.
Egyre több a szemét, a környezetkárosítás, s egyre kevesebb a "zöld".
Nincs már olyan, ami nem fertőzött, ám az emberi faj konok.
Tapodtat sem igyekszik ezen változtatni, még ha el is lepi a "mocsok".

Az őserdők nagy részét kivágták, erősen pusztul a talaj.
Nukleáris "temetőkből" is nagyobb a szám, mint tavaly.
A folyók arzénnal, vegyi hulladékkal vannak tele,
A vízi világ jó része ebbe pusztul bele.

A földalatti élőlényeknek sincs jobb dolguk,
A gyakori atomrobbantások megpecsételték a sorsuk.
A felszíni állat és növényfajoknak csökken a területe.
Bolygónknak zsugorodik a hasznosítható felülete.

Az "ember" saját fajtáját sem kíméli, lépten-nyomon írtja.
Addig árt másoknak, ameddig erővel bírja.
Nemsokára nem az olaj, a pénz, vagy a hatalom lesz a tét,
Hanem a tiszta víz, a maradék élelem, s maga a lét.

Hiszen soha semmi nem elég! Minden gazdag egyre többet akar,
Viszont a többi "rendes" fajtársához valamennyi fukar.
Ha így megy tovább, elpusztul az élet, kihal az összes virág,
S örökre eltűnik a galaxisunkból ez az egykor csodás világ.

Csak ennyire képes?

Nyirkos hideg van. Tócsákban áll a víz a hókupacok között,
A tél nem akarja feladni uralmát, a mélabús táj fölött.
E lélekromboló időszak nagyon próbára teszi az embert,
A vírusok serege ennél jobb lehetőségre még nem lelt.

Mutáns hadaik mindenhol jelen vannak az alkalomra várva.
Elég belőlük egyetlen példány, ha az illető éppen a száját tátja,
S megindul a támadás, amint a hidegből egy meleg helyiségbe ér.
A vírust hordozó személy hamarosan gyógyszereket kér.

Hogy mire? Még maga sem tudja, hiszen már fáj minden tagja,
Köhögni kezd, a lázat és a hidegrázást együtt kapja.
Elesettnek, gyengének érzi magát, a "betolakodók" milliónyian vannak,
A szervezet "véderőinek" vajmi kevéske esélyt adnak.

Az immunrendszer nem ismeri fel "őket", hisz változtak ismét.
Jöhetne a tavaszi jó idő, mely legalább eltüntetné mindet innét!
Addig is küzdeni kell, gyümölcsökkel, gyógyszerekkel, mézzel.
Az emberi test csak ennyire képes? Kevesebbre, mint amit bárki képzel.