A saját blogom (Nagyur blogja)

                                                   A nyugalom völgye

Napfény ragyogta be a tájat, melynél szebbet, emberi szem ritkán láthatott. Fákkal, virágzó bokrokkal borított, dombok, hegyek gyűrűjében, hatalmas völgy terült el. Tavaszi szellő cirógatta a pompás virágok szirmait. A dús, zöld réten, megannyi apró élőlény élte mindennapjait.  E nyugalmat ritkán zavarta meg ember jelenléte.

Ma viszont kora reggel óta, csatazajtól volt hangos ez, az idilli táj. Kardcsörgés, lódobogás, nyílvesszők susogása verte fel a megszokott csendet, az egész völgyben. Dárdák roppantak, pajzsok koppantak és nyögés, jajgatás, halálhörgés hallatszott mindenfelé. Vértől vöröslött a rét. Emberi végtagok, levágott fejek, lótetemek hevertek szanaszét. Porfelhő szállt a csatatér fölött. A halál szaga töltötte be a levegőt.

A forgatag sűrűjében, elszántan küzdött egy jól megtermett lovag. Villámgyorsan forgatta a kardját, miközben pajzsával védte magát. Idomított lova prüszkölve rúgta, harapta az ellenséget. Mellette küzdő társát hátulról le akarta szúrni egy idegen harcos, ám nem volt szerencséje. Ő rögtön lecsapta a karját. Ekkor kapott nyílvesszőt a lova. Nyerítve rogyott össze. Kis híján maga alá temette. Rögtön talpra ugrott és küzdött tovább. Nem volt vesztegetni való ideje. A következő percben lovasok vették körül, akik ugyanolyan páncélt viseltek, mint ő. Egy fehér lovat is hoztak neki.

- Nem lehet igaz! Ma már két lovat lőttek ki alólam. - szólt oda a zászlóhordozónak.

- Azt hiszem ideje bevetni a tartalék erőinket. - folytatta.

- Egyetértek uram. Nagy a túlerő. Az embereink fáradnak. -

- Na, akkor utánam! - Ezzel nyeregbe pattant és úgy két tucat lovag kíséretében, vágtatva indult az egyik magaslat felé. Nyilak suhantak és csapódtak be a közelükben. Több katona is holtan bukott le a lováról. Ő maga három nyílvesszőt is felfogott a pajzsával, de a negyedik a combjába csapódott. Felordított a fájdalomtól, mégis a nyeregben maradt és folytatta az útját tovább. Kis idő múltán a csapatával együtt eltűnt a domboldal mögött. Az ellenség azt hitte, hogy elmenekült és sorsára hagyta az embereit. Ebben a hiszemben még nagyobb lelkesedéssel támadták a hátrahagyott, kisebb létszámú sereget.

A domb túloldalán úgy tízezer páncélos lovas várakozott felsorakozva.  Látták a közeledőket.

- Biztos a király parancsát hozzák. - mondta az egyikük.

- Éppen ideje lenne. Már belefáradtam a várakozásba. - válaszolt a parancsnoka.

A közeledők megálltak egy magasabb ponton. A fehér lovon ülő lovas páncélja, iszamos volt a vértől. A combjából kiálló nyílvessző okozta sebből, patakzott a vér. Látszólag cseppet sem törődött vele. Levette a sisakját. A sereg meglepődve látta, hogy ez nem egy futár, hanem maga a királyuk. Nagy üdvrivalgásban törtek ki. A király csendre intette őket, majd teljes torokból ordítva szólt hozzájuk.

- Katonák! Lovagok! Hazám fiai! Az ellenség betört az országunkba! Végigpusztították falvainkat, letarolták a terményeinket! Legyilkoltak minden útjukba kerülő férfit! Asszonyaitokat megbecstelenítették, gyermekeiteket pedig elhurcolták rabszolgának!  Itt és most, lehetőségünk van rá, hogy megállítsuk őket! Ideje számadást készítenünk! Vereségünk esetén mindenünk odavész! A szabadságunk, a hazánk, a családjaink, gyermekeink és nem utolsó sorban az életünk is! Mire is mennénk az életünkkel, ha már semmink nem marad? Hogyan néznénk a népünk szemébe, ha nem tudnánk megvédeni őket? Mit gondolnának rólunk az utódaink? Miként emlékezne ránk a történelem?

Több ezer katonám fekszik holtan a mezőn és majdnem ugyanannyi sebesültünk van! Ma két lovat lőttek ki alólam! Megsebesültem, de mindez mit sem számít, ha nem tudjuk megvédeni az országunkat! Kevesebben vagyunk, de mi az otthonunkért küzdünk! Az életünkért küzdünk! A szeretteinkért küzdünk! Vessünk számot és válaszoljunk a sorsnak! Minket nem lehet legyőzni! Minket nem lehet elpusztítani! Minket nem lehet megsemmisíteni és kitörölni az emlékezetből! Húzzunk most együtt kardot, fel a pajzsot, a dárdát, az íjakat és előre a győzelemért! Előre a szabadságunkért! Velem tartotok? - a király kihúzta a kardját, megrántotta a gyeplőt, mire a paripa hangosan nyerítve két lábra állt és a levegőt rugdalta.   Óriási ováció hallatszott. Az egész sereget áthatotta a lelkesedés. Az uralkodó fájdalmasan mosolygott, majd feltette a sisakját.

- Utánam, derék lovagjaim! Utánam a győzelemért! Végezzünk velük! -

A hadsereg nekilódult. Dübörgött a föld a lovak patája alatt. Páncéljukon csillogott az immár lenyugodni készülő Nap fénye.

A völgyben, eközben már-már eldőlni látszott a csata. A betolakodók lemészárolták a királyi had legnagyobb részét. A közelgő győzelem mámorából, erőteljes dübörgés térítette magához őket. A domb irányába tekintettek. A napfénnyel szembenézve, hunyorogva, megdöbbenve látták, ahogyan óriási lovas sereg közeledik feléjük nagy iramban. Mire leszállt az este valamennyi megszálló holtan feküdt a vöröslő fűben. Az ország megőrizte szabadságát és függetlenségét.

A gyönyörű vidék hónapok múltán, ismét régi fényében pompázott. A völgy, a béke és a nyugalom színtere lett újból.                                                     

Elveszett remények 

Álmok, vágyak és remények, 
néha nagyok, máskor szerények. 
Bármilyenek is legyenek, 
mindenkiben élnek. 
Sokan, a valóra válásuktól 
is félnek. 

Félnek, mert nem biztosak 
magukban. 
Sokszor kétkednek, a saját 
szavukban. 
Mit várhatnának hát mástól? 
Kik hasonlókat éreznek máshol? 

A lélek érzékeny és gyenge, 
nem olyan, mint egy edzett 
penge. 
Könnyen sebezhető, s nagyon 
tud fájni. 
A gyógyulására olykor, éveket 
kell várni. 

Feledni a velünk történteket 
nem lehet, míg élünk, 
ameddig lélegzünk, remélünk 
és félünk. 
Vigasztalan álmok, vissza-vissza 
térnek, 
az elveszett remények mindig 
új életre kélnek.

Buck ügynök az órájára pillantott. Kilenc óra lesz két perc múlva. Már fél órája üldögél ebben a falatozóban. Mióta itt van, megevett két hamburgert és most a kávéját szürcsölgetve kifelé tekintget az ablakon. A húgát várja. Idebeszéltek meg találkát péntek délelőtt kilencre.

Egyre türelmetlenebbül fészkelődik a széken.

Végre nyílt az ajtó és egy barna hajú, formás testű, szép arcú nő lépett be rajta. Óvatosan körbepillantott, majd elindult Buck irányába. Nagyot sóhajtva leült vele szemben.

- Szia! Pontos voltam? - köszönt oda az ügynöknek.

- Igen, mint mindig. Mi a gond? Nyilván nem véletlenül hívtál ide. Kérsz valamit? -

- Nem, köszi. Igazad van. Nagy bajban vagyok. Elfogyott a pénzem és nem tudom kifizetni a legutóbbi adagomat. Tudnál segíteni? Kérlek! -

- Megbeszéltük, hogy abbahagyod ezt az életmódot. Nem? Hányszor kértelek már? Segíteni tudnék, de nem adok pénzt Neked. El kell menned egy elvonókúrára. Rossz fényt vetne rám az FBI-nál, ha kiderülne, hogy az egyetlen húgom kábítószerezi magát. Mit gondolsz, mit szólna ehhez Anya, ha még élne és hogy néznének rám azután odabent az ügynökségnél? Apánk meg jól tudod, hogy a baleset óta csak egy élő roncs. -

- Igazad van, tudom, de nem bírok ellenállni. Gyenge vagyok. Nem segítene a társad? -

- A társam Taylor, le is lőne. Ő az igazság megszállottja. Nagyon jó ember, remek kolléga, de hajthatatlan a bűnözőkkel és a bűnnel szemben. Különben is mit mondhatnék neki? Bocsi Robert, de a húgom kábítószeren él és nem tud szabadulni a hatása alól. Nem adnál neki egy kis pénzt? Így gondolod? -

- Nem tudom, mit is gondoljak, de amennyiben nem tudok fizetni vasárnapig, akkor biztosan megölnek. Ezt nem hagyhatod! -

- Mond meg, ki az a szemét és utánanézek, mit tehetek. -

- Inkább nem mondanám meg, mert akkor Te is bajba kerülhetsz. -

- Vagy megmondod, vagy tűnj el innen! Megmondtam, nem adok pénzt arra, hogy teljesen tönkretedd magadat!. Nézz a tükörbe! Még mindig szép vagy, de nemrégen gyönyörű voltál. Azért, mert a szüleink autóbalesetet szenvedtek és Anya meghalt, még nem kellett volna így kezelned a helyzetet! Én is szerettem őket és mégsem süllyedtem idáig. Különben is Apánk még él és lehet, hogy lassan rendbe jön. Ezzel szembesüljön, ha kijön a kórházból? Ezzel, hogy az imádott leánygyermeke kábítószerezik, hogy a bűnözők világát járja? Térj már észre! Bele is halna a szégyenbe és az aggódásba! Ezt akarod? -

- Nem, dehogyis. Minek képzelsz engem? Egy szívtelen dögnek? -

- Annak nem, de egy megfontolatlan, gyenge akaratú, sérülékeny nőnek, igen. Kiváló eredménnyel végezted el az egyetemet, megszerezted a doktori címet és jó ügyvédi állásod lehetne. Minderről lemondanál, csak azért, mert nincs erőd és akaratod leszokni arról az átkozott kábítószerről? Igen? -

- Nem, dehogyis. Megígérem Neked, hogy leszokom, csak most, még ez egyszer segíts! Esküszöm, hogy elmegyek elvonóra. Kérlek bátyám! -

- Rendben. Meglátom, mit tehetek, de ha nem állod a szavad, többé ne kerülj a szemem elé az életben! Megértetted? -

- Igen. -

- Beszélek Roberttel. Nem lesz könnyű dolgom, az biztos. A végén még miattad fejez le. – nevetett kissé megkönnyebbülten Buck.

- Neki sok ismerőse van a kábszereseknél is és biztosan hatékonyabban tudja kezelni az ügyedet. Persze, ha egyáltalán meg tudom győzni, hogy segítsen rajtad, rajtunk. -

- Köszi! Igazán jó tesó vagy. Nagyon szeretlek! -

- Én is szeretlek! Most azonban meg kell mondanod nekem, hogy kinek tartozol. Értsd meg, muszáj tudnom! -

- Jól van. Egy olasz dillertől szoktam vásárolni. Úgy hívják, hogy Bartalómeó Manchini. -

- Manchini? Te jó ég! Tudom, ki az. Ő nemcsak diller, hanem az olasz maffia bérgyilkosa is. Évek óta figyeli az FBI. Így még bonyolultabb a helyzet. Sürget bennünket az idő. -

A szívembe lopta magát 

Harmat csillog a réten, szikrázó napfényben lépkedek.
Madárcsicsergés hallik, szellő susog, s közben kétkedek.
Gondolatok sora kavarog bennem.Meglegyint egy érzés. Nyugalom!
Megállok, nézegetem a sok virágot e szépséges ugaron.

Ám hiába. Nyughatatlan vagyok. Indulok is tovább.
Talán szebb, vagy jobb dolgokat találhatok odább.
Meglehet, de semmi nem biztos. Olyan, akár az élet.
Sokszor bizonytalan, kavargó, amivel küzd szinte minden lélek.

Néhány lépés után meglátok egy rózsát, ahogy hajladozik a szélben,
Illata betölti a teret, s erősebben érezhető most reggel, mint délben.
Látványa eszembe juttat egy lányt, aki szép és szerény,
Egyszer boldogságát és lelki nyugalmát megtalálja, élteti a remény.

Jó ideje már,hogy feltette a- "Mit is kéne tennem"-kérdést,
Hogyan is lehetne megoldásra jutni, s kerülni a sértést?
Miközben ezen elmélkedem, egy lepke libben elém.
Nem túl messziről egy patak csordogálását fújja a szél felém.

Tanácsot bárki adhat, ám mindenki csak önmagától kaphat választ,
Hiszen az "legbelülről" fakad, ki, kivel szemben milyen igényeket támaszt.
Ki mit szól mindehhez? Nem igazán számít, mert nem más dolga!
Amiért meg kell küzdeni, ahogyan élni kell, az kizárólag az Ő sorsa.

Végre itt a patak! Pihenek kicsit és nézem a csobogó vizet.
Jé halak! Fényesen cikáznak, látok vagy tízet.
A hullámzó víztükörben látni vélem a lányt. Arcán halvány mosoly.
Azt szeretném ha boldog lenne, s nem mindig ilyen komoly!

Ismerem már egy ideje. Valahogyan a szívembe "lopta"magát.
Jó lenne, ha feledtetni tudnám vele gondját, baját.
Na mennem kellene, mert van még némi séta hátra.
Talán futó gondolataim beigazolódnak. Hátha.

Ahogyan az a kis bárányfelhő iramlik tova az égen,
Úgy illanjanak el az Ő bajai, bánatai szépen!
Érdemes volt sétát tennem, mert nyugodtabb lett a lelkem.
Örülök, hogy ebben a kedves, csinos lányban barátra leltem.

A hatalmas csarnokban, hosszú sorokban felfüggesztve csüngtek a húskampókon, a félbevágott sertések. A feldolgozó asztaloknál egymás mellett szorgoskodtak a hentesek.  Megfelelő méretűre vágták a húst. Azután futószalagra rakták és az árunak való, elindult a csomagoló részlegbe.  

Óránként tíz perc szünetet tarthattak. Ezt használták ki arra is, hogy egymást hecceljék.

- Nézd már Bob, az a culáger még szünetet sem tart. Biztosan a hiányérzetét pótolja a megszállott munkával. - nevetett az egyikük.

- Az lehet. Ezt a fazont még nem hallottam beszélni, amióta itt dolgozom. Talán, néma? -

- Mindjárt megtudjuk. Hé, Te! Nem akarsz pihenni? Hozzád szóltam! -

Semmi válasz. A magas hentes darabolt tovább.

- Mi van, süket vagy? Anyád talán nem tanított meg válaszolni? -

A cukkolt férfi kezében megállt a bárd. Mély, hörgő hangot hallatott, majd a következő pillanatban lesújtott a bárddal. A borda nagyot reccsenve kettévált. Ezután megfordult és dühödten torkon ragadta a sértegető kollégáját. Szuszogva a falhoz nyomta és felemelte a padlózatról. Az, megpróbálta lefeszíteni a nyakáról a szorító kezeket, de erőlködése sikertelennek bizonyult. Egyre fogyott a levegője. A szemei bevéreztek. Lábon rúgta fojtogatóját, de annak az meg sem kottyant. Bob nem nézhette tovább tétlenül a dulakodást. Megragadta az izmos karokat és hangosan ordítani kezdett.

- Elég volt! Engedd el azonnal, vagy megbánod! -

Fenyegetése süket fülekre talált. Ököllel hátba vágta a támadót, majd jobb karjával átölelte a nyakát és igyekezett ledönteni. Nem bírt vele. Nagyon masszívan állt a lábán. Mindössze annyit sikerült elérnie, hogy elvonja a figyelmét. Ő egyik kezével elengedte a már alélt férfi nyakát és a könyökével hátraütött. Bob fájdalmasan az oldalához kapott. Ennyivel azonban nem úszta meg. A culáger, az ájult testet földre lökve megfordult és hatalmas erővel gyomorszájon vágta Bobot. Mire összerogyott volna, már jött is a következő ütés. Ez állon találta. Vér buggyant ki a szájából és a vérrel együtt, egy törött fogat is kiköpött.

- Anyám?! Anyám?! – hallotta a furcsa, rekedtes hangot, miközben térdre rogyott. Kapott még egy jókora rúgást is és elterült. Ekkor tért vissza a csarnokba a többi dolgozó. Látták, ahogyan a magas hentes rugdalja a földön fekvő Bobot. Azonnal a segítségére siettek. Ketten igyekeztek lefogni, ám nem jártak szerencsével, mert az őrjöngve, szinte állatok módjára harcolt. Ütött és rúgott is. Mindketten elterültek, a kemény küzdelemben. Nyögések, jajgatások és ordítozás hangjai törték meg a csarnok megszokott rendjét. Hat embernek sikerült végül lefogni, a magából teljesen kivetkőzött munkatársukat. Miközben leszorították, még mindig azt motyogta:

- Anyám! Anyám! -

A felfordulásnak azonnali elbocsátás lett a következménye. A főnök alaposan lehordta és közölte vele, hogy csak azért nem tesz feljelentést ellene, mert eddig kiválóan dolgozott és soha nem volt rá panasz. Mindamellett a cégének nem hiányzik a rossz hírverés.

Összepakolta a holmiját, fogta a táskáját és beletörődően haza indult. Útközben magát okolta, amiért ennyire elveszítette az önuralmát és kis híján lebukott. Tisztában volt vele, hogy nagy szerencséje van, mivel egy feljelentés esetén az összes titka kiderülhetett volna.

Néhány megálló után úgy döntött, hogy leszáll a metróról és gyalog folytatja az útját. Legalább kiszellőzteti a fejét. Ráér, hiszen már nem kell dolgozni, mennie holnaptól. Semmi gond ezzel, hiszen a bankban, jelentős összeg van a számláján, az apja utáni örökség révén.  

Késő délután volt. A Nap lenyugodni készült.

Gondolataiba merülve sétált hazafelé, mikor megpillantott egy üzletből kilépő, fiatal, szőke nőt, aki két szatyrot cipelt. Meredten bámulni kezdte. Érezte, hogy egyre szaporábban kezd verni a szíve. A nyomába szegődött. Sokan voltak az utcán, ám ő ügyet sem vetett a többi járókelőre. Kizárólag a kiszemelt nőt figyelte árgus szemekkel. Szaporázta a lépteit, hogy minél közelebb jusson hozzá. Sietve kerülgette a járdán állókat. Néha arrébb tolt egyet-egyet közülük. Már egészen közel járt hozzá, mikor a saroknál nyomát veszítette.