Mygan

pontosan húsztenyérnyi párhuzamos szürke folt

apró égdarabka látszik át a szalagfüggönyön

mint agyonhasznált felmosórongy olyan szutykos pont

a szemközti lapos tető kopott betonja fölött

 

az a külvilág míg klórszagú a csend idebent

a fájdalom összeszorított fogakkal vicsorít

a magatehetetlen lét nem tűr meg idegent

a steril kórteremben inaszakadt lélek vonít

 

félig meddig öntudatlan bénán vegetálok

a sarokban elhessegetett rossz gondolat kushad

fásultan élek fegyelmezetten megszokásból

 

zsongít a csend s elringat a néma fehér ágyhuzat

feladjam vagy kitisztul majd a rozsdamarta pléh

fölött és talán lesz még derűs biztató kék az ég

 

(Mygan: Makó 2012. május 21.)

 

A teaház mellett apró sziklakert,

kis patak juharlevelet sodor,

zúgójánál millió csipkés fodor,

halk locsogásától mélyebb a csend.

 

A kert éke a lenyugvó nap fája,

virágos ága közt szellő libben:

hívőként megláthatod, ott ül isten,

s lelked át mennyei béke járja.

 

Pillangó szállt a madáritatóra

hímporos szárnya a fényben remeg,

átlátszó vizű kicsiny kerti tóban

 

fel-le úszkál az aranyhal sereg,

elfáradt lélek, s csapongó tekintet

a kőlámpás kalapján megpihen.

 

(Mygan: Makó, 2012. május 4.)

 

Bambi

 

Álmosan punnyad a gólya a nádban,

csőre bedugva a szárnya alá,

messzire hallik a béka kuruttya,

vadludak ülnek a nádi csapán.

 

Csendben a bíbicek elbogarásznak,

szél röptet szárnyain nyárfapihét,

vadkacsa hápog a sárba’ totyogva,

sárga csibéit terelve odébb.

 

 Őzsuta lépdel a parti füzesben,

óvatosan levegőt szimatol.

Körbetekintve kutatja a tájat,

százados ösztöne nem tudatos.

 

Megmerevedve szoborhoz hasonló,

földi neszekre hegyezve fülét,

dúvadat innen el messzire csalva,

védtelen borját így menteni kész.

 

Pár napos őzgida fekszik a fűben

sírva magában az anyja után,

pettyei rejtik a tarka határban,

fel se kutathatod esti zugát.

 

Óvatos őzmama ér vacsorára,

pontosan tudja hol hagyta fiát,

boldogan üdvözli kis csemetéje,

körbe ugrálva a gondos anyát.

 

(Mygan: Makó, 2012. április 30.)

Tavaszi újjászületés

 

Friss szélben lengnek a nyíren a barkák,

felhőkön áttetsző bágyatag fényben

egyedül halvány árnyékom kísérget,

tavasz oson csendben az utca sarkán.

 

Vedlett törzsű öreg platánok alatt

légáram hoz felém fanyar illatot,

lassan vánszorgó tél, amit ránk hagyott,

égetik a rothadó régi avart.

 

A vén gesztenyefák komor feketén

állnak az utcában napfényre várva

rügyeiket feszíti élet remény.

 

Halványan pisláló hűlő parázsnak

hamvából éledő láng ismét lobog:

barátom mellkasában új szív dobog.

 

(Mygan: Makó, 2012. április 14.)

A Maros felől futva jött az este,

a töltésen sietve átszaladt,

a kék eget éjfeketére festve

nappal felett aratott diadalt.

 

Az ablakokon beszűrődő fények,

meg - nem zavarták meghitt csendjüket,

a nagyszobában ültek kéz a kézben

múlton merengve nézték a tüzet.

 

A hasábokon cikáztak a lángok,

a kandallóból áradt a meleg,

de múlt ködéből felderengő álmok

melegítették fázós lelküket.

 

Emlékszel még? A vasútállomáson

kérdeztem meg, haza vihetlek-e  

- a motoromtól vártam hódításom -

kacér dacosan mondtál rá nemet.

 

Majd ráéreztünk nem olyan sokára,

mi - megteremtve - egymásnak vagyunk,

a szívünk dobban azonos kottára,

s rendre egyforma srófra jár agyunk.

 

Szerelmesekként jártunk szórakozni,

Korona, s Cuki volt a törzshelyünk,

a Maros partra lementünk napozni,

Márka vermouthtól néha fájt fejünk.

 

Négy évtizede vagy a feleségem,

pont negyven éve volt a ,,nagy napunk”

amikor holtig fogadtunk hűséget,

s az óta együtt boldogok vagyunk.

 

Az ifjú évek gyorsan elrepültek,

közben születtek meg a gyerekek,

a tervek azért rendre teljesültek,

bár sok munkával járt a kereset.

 

Móni és Tibi gyorsan kirepültek,

saját családban élik életük,

bennünket párjukkal el nem kerülnek,

s szeretettel jön minden gyermekük.

 

Az unokák sok boldogságot adnak,

minden pillanata ünnep nekünk,

amikor nálunk vendégségben vannak,

kényeztetésben versenyezhetünk.

 

A szerelem perzselve lobogó láng,

a szeretet csendes izzó parázs,

s az évek alatt együtt töltött órák

életünkre ható csodás varázs.

 

Ma este újra megkérdezem tőled

a tűz fényénél fürkészve arcod:

akarsz továbbra párnak szeretőnek?

s szívem kitárva várom válaszod.

 

(Egy baráti házaspárnak ajánlva)