Moo blogja

 

• Nem én vagyok az, aki csodatündér táncot lejt, amitől mindenkinek tátva marad a szája, de megfoghatom a kezed, a szemedbe nézve a ritmus ütemére, hol jobbra, hol balra Veled ringhatok, mert azt tudok!
  
• Nem én vagyok az, aki a fejedbe lát, s onnan akármit kibogarász, de ha elmondod, mi bánt, mindent meghallgatok, s bár lehet, hogy segíteni nem tudok, de bármi kell, én itt vagyok!
  
• Én nem tudok köntörfontan beszélni, mindenkit szép szóval átverni, az igazságba hazugságot csenni, de ha akarod, tudok mutatni pár olyan dolgot, amit a szeretet, a hűség, az igazság és tisztelet körbefont.
  
• Én nem tudok boldogságot adni, nem tudok egyszer így, aztán úgy tenni, nem tudok álarc mögé bújni, de meg tudlak nevettetni, ha sírsz, megölelni, a véleményem, még ha fáj is, el fogom mondani, a valódi arcom, bármily nem való, meg tudom mutatni!
  
• Nem én vagyok az, aki mindig szép, akit mutogatni lehet, de ha a szememen át figyeled a lelkemet, talán találnál benne értékeset.

 

 

Ülök egy sötét szobában, a sarokban, egy ócska, háromlábú fa széken. Nyikorog, ha megmoccanok. Az ajtó zárva. Se levegő, se fény, se színek, se lét, csak a sötétség és a szék nyikorgása. Vártam valamit, de ami jött, az nem az volt, mint amit vártam, de annyira akartam, hogy nem foglalkoztam ezzel. Már nem várok semmit, nem is akarok már semmit.

Kopog valaki. Vajon ki lehet az? A kopogás kedves, halk, mégis határozott, s bár nem nyitok ajtót, mégsem megy el. Csak ülök, hallgatok. Nem, nem várok semmit. Elmegy.

Kicsit várom, mikor hallhatok újra kopogást. De miért is várom? Nem tudom, csak szeretném újra hallani...

Kopogás. Az ajtó nyílik, szívem torkomban dobog. Csak résnyire igaz, de nyitva az ajtó. Nem ront be, nekitámaszkodik az ajtófélfának. Nem tudom, hogy tudja e, hogy a szobámba friss levegő, fény áramlik, de nem bánom. Élvezem. Nagyon. Elmegy.

Egész nap várom, mikor nyílik az ajtó. És nyílik. Az ajtóm tárva nyitva, illatok, színek, kedv jön be a szobába. Felállok a székről, sétálok, nagyon tetszik és bár félek, mert nem akartam ezt, a sötétben ültem volna még nagyonnagyonnagyon sokáig, de örülök, hogy már nem kell a székem nyikorgására koncentrálnom. Kimondhatatlan az egész. Nem nagy dolog?! Nekem AZ! ... Elmegy!

Az ajtóm nem záródik vissza. A sötétség eltűnt. Nincs kedvem leülni! Jó érzésem van és a szívem mélyén őrzöm és féltem.

Egyre kevesebbszer kopognak. Tudom, nem akartam. Tudom, nem vártam semmit...

Nem jön...

Az ajtóm nyitva...

Nézem... Gyönyörű... Felfoghatatlanul... Leírhatatlanul...

És ahogy meglátom, cikázni kezdenek gondolataim, olyan gyorsan, hogy szemem elhomályosul és nem is látom már őt, csak gondolataim képei lebegnek szemeim előtt:

- Egy illat, amit akkor éreztem, mikor szívembe zártam egy utcát, amely macskakövekkel volt kirakva. Sose láttam szebb utcát.

- Egy érzés, ami akkor futott át rajtam, mikor valaki úgy nézett rám, mintha én lennék az egyetlen a Földön.

- Egy hang, amit akkor hallottam, mikor nem is akartam semmire sem figyelni, és mikor meghallottam, ráébredtem, hogy igenis, mindent hallanom kell, mindent ismernem kell, amire csak lehetőségem nyílik!

- Egy szín, mely azon a sálon volt, amit az a lány viselt, akinek olyan szomorú volt a szeme, hogy majdnem megöleltem, pedig lehet, csak szomorúszeműnek született.

- Egy íz, melyet nagymamám konyhájában éreztem először. Soha nem ízleltem annál finomabbat, ráadásként öreg kezében a 'pirosnapocskástányér', szemében a ki nem hunyó szeretet és a patyolattiszta lélek...

- Egy érintés, amitől azt hittem, rögtön, ott helyben meghalok, pedig biztosan tudtam akkor is, hogy nem fogok meghalni, mégis az az érintés... Bár, ha jobban belegondolok, lehet hogy egy icipicit belehaltam.

- Egy kérdés, melyre sosem kapok választ... Nem bánom...

- Egy kép, melyen megtaláltam saját gondolataim negatívját. Ma sem értem, hogyan lehet valami, ami ennyire csúnya, mégis ennyire szép.

- Egy hangszer, melyen a legszebb férfi játszott, akit valaha is láttam életemben, megcsillant rajta a fény, és úgy rezegtek azok a húrok, olyan dallamok szálltak... Egyből kinyitották meggyötörtségem bilincsét!

- Egy vers, mely kimondja legféltettebb titkaim, legszörnyűbb félelmeim, legnagyobb vágyaim, el nem mondott imáim.

- Egy arc, mit sosem láttam még, vagy ha láttam, nem ismertem meg.

- Egy nevetés, ami olyan göndören kúszik bele a fülembe, hogy olyat még azelőtt soha nem hallottam. Most, ahogy rá gondolok is mosolyognom kell, annyira tiszta, annyira édes, annyira kedves, olyan megmutatnivaló! Igen a világnak!!! Hogy: Nézzétek!!! ÍGY kell nevetni!!!

- Egy dal, ami sátrat vert a fülemben, nem hajlandó odébbállni, csak hallom és ha hallom beleremegek, megőrülök, megpezsdülök.

- Egy csók, amit 100 másikért sem cserélnék, vagy ha az lett volna az utolsó, sem bánnám! Igazi csók volt, megismételhetetlenül igazi volt.

- Egy ajtó, amin  féltem belépni, mégis olyan örömöket csempészett az életembe! Ki hitte volna, hogy nem kell félni, és ki hitte volna, hogy egy ajtó mögött ilyen temérdek sok boldogság lakozik.

- Egy vonat, ami hazavitt.

- Egy kulcs, aminek már nincsen zárja, mégis őrzöm, míg csak a rozsda meg nem eszi, vagy az emlék meg nem szűnik. Nem vagyok benne biztos, hogy nem az utóbbi következik be előbb.

- Egy nyárvégi este, fülledt meleg, símogató zöld fű, alászálló nap, fények, felhők, madarak....

...Megmozdul... Észreveszi, hogy nézem... Elkapom a fejem, úgy teszek, mintha csak épp ahogy minden mást, megnézném őt is. Nem tudja eldönteni, hogy tényleg belefeledkeztem lényébe, vagy csak épp, ahogy minden másra, őrá is ránéztem. Kicsit elgondolkodik. Majd ő is nézelődik tovább.

Újra nézem... Gyönyörű... Felfoghatatlanul... Leírhatatlanul...

Már nem feledkezem gondolataim mélyébe. Megpróbálom kitalálni milyen titkokat rejt magában, milyen is lesz majd... 

...ha felnő...