illó puncíner

Huszonöt évesen volt egy nem huszonöt éves ismerősöm, aki udvarolt nekem. A köztünk levő korkülönbséget kifejezhetném egészen bonyolult képletekkel is a vicc kedvéért, de elég annyi, hogy sok volt.

Akkor még nem zavart, ha egy férfi jóval idősebb nálam, most - talán a tapasztalás miatt - el sem tudnám képzelni, kivéve persze, ha Vásárhelyi Tamás, Faludi György, P. Picasso...vagy Kéri Elemér vagy tudomisén kicsoda lenne szerelmem tárgya.

De huszonöt évesen más voltam. Befogadóbb. Elfogadóbb. Nagyon kedves volt, sok helyre jártunk együtt, például cipőboltba, Zeneakadémiára, jól viselte a szeszélyeimet. Szerettem a kocsiját, bár mindig gúnyolódtam rajta, hogy minek ez a sok kijelző, mint egy űrrepülőgépben. De a hamvas bőrülés, a technikai kütyük valójában elvarázsoltak, s mikor vezettem, boldog is voltam. Szeretem a hajókat, még ha aszfalton is suhannak.

Idilli románcunk azonban megtört. Óvatlanságomban elkövettem azt a hibát, hogy olyan étterembe mentünk, ahová én korábban jártam, szintén nem huszonöt éves szerelmemmel. S még ez nem lett volna gond, ha pont ott, pont akkor nem akarta volna eljátszani a személyzet előtt, hogy a szeretője vagyok.

A Buicktól még mindig meghatódom, de az olyan férfiakat messziről kerülöm, akik kérkedni akarnak velem. Soha nem lettem az övé, sem lelki, sem fizikai értelemben.

A szerelem lehet sugárzó, kinyilatkoztatható. De a birtoklás sohasem. Nem voltam és nem is leszek a te kis... csak ha nagyon szeretném. De soha se te döntesz, ebben nem.

S hogy miért írom ezt? Lehet nekem szerelmet vallani. Egész nyugodtan. De diszkréten. Levélben. Nem kérkedve. Mert akkor az érdeklődés apró lángja is kialszik bennem, ha volt előtte egyáltalán.

Fortissimóval és sóhajtó codákkal terhelt levelezésünk teljesen kivetkőztetett magamból. Éheztetett, tologatta a találkozót, várta, hogy könyörögjek, hogy megbasszon.

Nem ám! Tartottam magam. Nem értem rá, ráértem, majd közbejött valami. Nyílt lapokkal játszottam, tudta, hogy elmegyek egy másik férfihoz, aki parametrikusan a testvére is lehetne. Ahogy haladtam éjszaka a Balaton felé, telefonált, udvarolt.

Mivel okos volt, tudta, hogy ez egy édes bosszú az éheztetésért. Más volt így, nem egy sunyi baszás. S még az se igaz, hogy a vágyott személy nem érzett semmit abból, hogy égetett a hiánya.

Délben kikászálódtam a "traktorista" - így neveztem el neki a milliomos borászfiút - ágyából és mentem a Ludwigba, megnézni a kiállítást.

Aznap többet nevettünk. Sajogtam, mint egy kimagozott meggybefőtt. De egyet elkerültem: alkalmazkodásomat leszorítottam a néha napjaira.

Sikeresen megtanultam: csak akkor ülök az éjszaka közepén autóba, hogy egy férfival találkozzak, ha nem akarok tőle semmit, csak azt. Az én autóm szelíd, nincs rajta megkülönböztető jelzéssel: Behódoltam.