illó puncíner
Párnapléd hullámban
Piros szemmel néz a szörny
sötét pillája alatt pornó vetül
sóhajok cikáznak az
áramkör néha kisül.
Fekszünk partra ítélt
bálnák párnapléd hullámban
ölünk csendes, hűvös
a távkapcsoló kapar, köhög
gombnyomásra ránk nyitja
zöld szemét a szenvedély.
Toll Tünde kiállítására
Képek minden fele, üveg mögött csorgó áldás. Esőként hullik alá a fény, szárba szökken a csíra, forró angyaltalpak simítják a kardélre hányt íriszeket. Paszpartu kockázza fel az univerzumot, az évszakok szimfóniáját kottázza a mezőn nyíló virág, színné tömörödnek az érzetek, szétomló semmiséggé merevedik a mélység. Szálakba szőtt történetek, az elkapott boldogság pillanatképei.
Hol kezdődik a művészet, s hol végződik az anyag? Grammra mérhető gyapjú, fémes fogak kocódnak az üveghez, féken tartva a kacagó angyalokat, a növényi indákat, melyek a legbutább tapétán is bátran elindulnának megmászni a minták egyhangú halmait.
Farkasszemet nézünk egymással. Mondom, megveszem. Otthon gondosan kiválasztom a helyet, röghöz kötöm angyalaimat. Szelíden tűrik, hogy száműzzük őket egy szegre bízva sorsukat. Megnyugtatjuk magunkat, hogy ott feszül a falban a tipli, ez biztosan meg tudja tartani.
Elmegyek, az ajtót bezárom. Alig várják, kacsintanak. Gurgulázva nevet a csap, a lefolyó nagyot böffent, a képeken csivitelnek a mátkák, párnámba a tollak bontogatják szárnyukat, repkednek a mennyezet alatt. A fogkrém futásnak ered a tubushotelben, a fésűn nyújtóznak a hajhagymák, egymásba gabalyodnak a szálak, megszaggatják maguk.
Hazaérek, egymásra nézünk újra. Micsoda művész – gondolom. Ennyi szín és forma, mosolyok milligrammja, apró gombszemek zárják össze szívem kabátját, a selyemszál átszövi a véreret. Leesik a tantusz, a képzelet telefonfülkéje csilingel, csengő gyermekhang kérdez, nevet a végtelen másik oldalán.
Szeretjük vagy gyűlöljük a kis herceget. Szőke aranyfürtjei, súlyos földet seprő kabátja alatt áll és kérdez. Mindenkiben van egy ilyen kisfiú-kislány, aki bátran fantáziál, rókák, rózsák bűvkörében él.
Néhány palást már mocskos, megáll vállunk nélkül is, mint egy koszlott buszmegálló, kiszökhetünk alóla, meztelenül szaladgálhatunk, felvehetünk bármit a fémesen koppanó kabát helyett.
Elhagyva gyermeki énünket mit kezdünk felnőtt magunkkal? A sérelmeket, az anya illatát visszazokogva kihez bújunk? Múlatjuk az időt, keseregni kezdünk, a múlás porcsinrózsái nyílnak arcunkon.
Nyugodtan visszaléphetünk az óvó kékes kabátkánk alá.
Elegánsan, drámain kissé emeljük fel a palástot a földről! Alfelünk fellélegzik, a tüdő lebenyei is sóhajtanak egyet. Előkerül a sok sérelem, a félszek, a meg nem élt szerelmek, az ócska trükkök, a kivagyiságok.
Még fakókék kabátunk sem szakad le, akár az ég, ha továbblépünk, megnézve utoljára az eddig méltán rejtegetett titkaink, lépjünk egyet előre!
Higgyük el, a napon lassan elolvad a sok titok, mint a törökméz. Így könnyebben fogjuk látni, hogy milyen koszos is a kabát.
Irány a mosoda! Fizessünk, de ne váltsuk ki. Majd elkerül egy kisgyerekhez a palást, akinek még erősek a vállai s elbírják a terhet.
Mi pedig válasszunk egy rövidebb fazont!
.
nyelek
húshagyó zsebpörkölt
kovásztalan vágyak
lapulnak penésznek
kitett mirelitzacskód
olvadón csöppen
tejútra pörögtem
nyelek keserűt
Ady
Tétre, helyre, befutóra
Hívtam a sorsot:
tétre, helyre, befutóra.
Te érkeztél, csupa szív-gond.
Hátizsákba gondosan csomagolt
remény, két pár cipő a dolgos
napokra, pár ruha, parfőm,
mi azóta elfogyott, maradt
a test szaga. Itt aszalt össze
bennünket a tovafutó nyár,
itt ért az ősz, s itt ér a halál.
Mióta vagy, nincs vers, csak
elhallgatott vagy elsuttogott
szavak. Darálódunk, elfogy
lassan a te és lassan el az
én is, Mi lenni készül, ahogy
egymásba fonódva olvad a
durcás kedv. Félek, megtalálom
magam benned. Akkor tudom
majd, hogy nem éltem, csak veled.
