MesiPsycho blogja

Csak nézz a szemembe, és hidd el, hogy te vagy az egyetlen. Engedd, hogy megfogjam a kezed, engedd, hogy megérintsem a szíved, és hagyd, hogy bebizonyítsam neked: soha nem volt senki más rajtad kívül. Te vagy a fény, ami a szememben tükröződik, te vagy a tűz, ami a szívemben ég, és te vagy a fájdalom, amit a lelkem tűr. Te vagy az élet, és veled lenni maga a szabadság, a bíborvörös káprázat, a végtelenség… Hallani, ahogy kimondod, ’nagyon szeretlek’, egyszerre ad szárnyakat és taszít a mélybe. Amikor megölelsz, hazatérek. Amikor ujjaiddal végigsimítasz arcomon, megnyugszom, és amikor ajkaid az enyémeket érintik, elveszek. Örökre.

Sokszor azt hiszem, ez mind az élet, és néha rádöbbenek, hogy jól érzem. Néha pedig… Túl nehéz elviselni a fájdalmat. Túl sok a karcolás, jégcsaptőrödet pedig – hiába kérlek rá – nem teszed vissza bársonytokjába… Egyszer majd elkezd olvadni. Megtörsz, és a szeretet cseppfolyóssá teszi a fegyvered. Hideg csöppjei mellkasomra folynak majd, a jéghidegség pedig kiégeti a bőröm. Megölsz a szerelmeddel. Megölsz azzal, hogy ennyire furcsa, elhihetetlen és gyermek vagy még…

Ez talán mind csak placebo. Talán csak képzelem az egészet. Elhiszem, mert el akarom hinni… Fogalmam sincs, mi lesz majd velem nélküled. Mihez fogok kezdeni? Hogy találom majd meg a helyem az ürességben, a ködben? Ki vezet majd a sötétben, ki fogja majd meg a kezem, ha félek? Ki súgja majd, hogy szeret…? Rettegek ezektől a kérdésektől. Rettegek, mert nincs rájuk válasz, és boldog vagyok veled, veszettül boldog, mert egyszerűen te vagy minden, te vagy a levegő, amit belélegzek, és nélküled egyszerűen nincs tovább semmi… Ugyanakkor, rettenetesen sokat sírok miattad.

Kell egy mosoly. Kell egy hang, egy pillantás, egy érintés… Kell, hogy túléljem a világot, és hogy túléljek érted. Szeretni akarlak, sírni és nevetni akarok érted, szenvedni és boldognak lenni, szárnyalni és esni… Kell a csókod, hogy tudjam, van még miért levegőt vennem, és kell, hogy melletted ébredjek.

Te vagy az, aki kora reggel, álmosan, kétnapos, elfolyt sminkkel, kócosan is szépnek lát. Te vagy az, aki szorítja a kezem, amikor félek, megölel, amikor könnyezek, és aki őszintén mondja: szeretlek.

Látom önmagam kívülről, ahogy ott állok, hátam a hideg kőfalnak vetve, mindkét kezem a nadrágzsebembe mélyesztve, behunyt szemmel, hagyva, hogy a kemény esőcseppek – utat vájva maguknak az élesztő szürkületben – arcomra hulljanak; rád gondolok. Te vagy minden egyes gondolatom, a mozdulataid lekötik minden figyelmemet, hangod mindig a fülemben cseng, mosolyod pedig bearanyozza a legsötétebb napokat is.

Vannak emlékeim rólad. Látlak vizes hajjal az aranyhajú lámpafényben, látlak behunyt szemmel hozzám bújni, fejedet vállamra hajtani. Beszélsz hozzám – miről? Nem tudom; lekötnek a mozdulataid, a mosolyod – és te magad.

Látom, ahogy szád szólásra nyitod, és szívem fájdalmasan ütődik a bordáimhoz, amikor a nyugtató hang helyett valami mást, valami újat hallok – a haragodat. Hagyjalak békén… Bármit megteszel, csak ne kelljen újra beszélned velem…

A könnyek akkor is éppen olyan forróan folytak végig fáradt arcomon, mint most, az esőben állva. Aztán hangot hallok – ismerős hangot. Pontosan tudom, minek a hangja ez; lépéseidet bármikor megismerném, most sincs ez másképp. Megállsz előttem, én lassan kinyitom a szemem, és hirtelen mindent megértek, amikor glóriafénnyel borított alakod átszeli az éji sötétség leplét. Felemeled a kezed, és felém nyújtod. Nem mosolyogsz, nem szólalsz meg, csak nyújtod a kezed; és ez épp elég most. Lassan feléd emelem saját kezem, mire ujjaid gyöngéden az én ujjaimra kulcsolódnak, leereszted a karod, és kézen fogva vezetsz az ismeretlen felé. Nem számít, kik vagyunk, nem számít, milyen falakat építettünk saját magunknak, és, hogy mennyire kitaszítottá váltunk ebben a túlságosan is realista világban. Az emberek nem tudtak elszakadni földi mivoltuktól, nem voltak képesek meglátni azt, amit mi ketten láttunk. A tündérek eljöttek értem, és velem voltak, és vannak még most is, és ameddig csak egy szikrányit is hiszek bennük, mindig itt lesznek.

Te az én tündérem vagy. Csak én látom igazán, mit rejtegetsz mocskos ördög-álarcod mögött, és egyedül nekem tárod ki a szárnyaidat.

Most pedig visszajöttél értem, hogy együtt ismerjük meg a végtelent, elszakadva innen, és, bár nem tudom, mi lesz ezután, egy biztos pontunk van az életben; összekulcsolt ujjaink. Te elhiszed a tündéreket, ugyanúgy, ahogy én, és ez az a kötelék, amit senki sem vehet többé el tőlünk.

 

„… szerelmes vagy, mikor ő az otthonod.”

 

Idézet: Lillithium.

Valami szorít belül, és rettenetesen nehezen lélegzem. A szívem mostanában túl hevesen dobog, ujjaim a bőrömön, és hullámzik a vénám. Elveszítettem önmagamat. Egyszerűen… Nem vagyok.

Zuhog az eső, hallom, ahogy kopog az ablakon. Talán zaj van körülöttem, talán néma csend – mást nem hallok az angyalkönnyek mocsokba érésén túl. Ugye, tudod, hogy téged siratnak? Ugye, érzed, hogy hozzád szól? Könnyük a véreddé válik, hangjuk a szívverésed, szavukat lélegzed.

Mondd, hol jársz most? Talán itt fekszel mellettem, és én csak álmodom. Ha felébredek, téged látlak majd meg elsőként. Álmok.

Sosem láttalak őszintén mosolyogni, nekem mégis Te voltál minden örömöm. Minden örömöm, és minden bánatom egyszerre… Te tartottad fenn az egyensúlyt bennem, és én nem vigyáztam, hogy mégis felborult… Érzem, ahogy szellem-alakod karjai körém fonódnak, és ha behunyom a szemem, szinte érzem az illatodat.

Tudod, időnként elhitetem magammal, hogy nem hiányzol. Hogy nem szeretlek. Hogy van élet nélküled, hogy nincs szükségem rád, hogy nem Te magad vagy az élet. Hazudok. Csak hogy… Lassan már nem, hogy magamnak, másoknak sem megy. Éppen ezért – inkább néma maradok. Hallgatok előttük, ne értsék, miért nem szólok… Ne hallják a sikolyom. engedjenek el, ne tartsanak kötélen, mert előbb-utóbb a fájdalom súlya annyira elviselhetetlen lesz, hogy őket is magammal rántom a végtelenségbe…

Önmagamat kínzom. Mert szeretni akarlak, sírni érted, belehalni a hiányodba. Kell, hogy fájjon, e nélkül nem érzem embernek önmagamat.

Nem tudok hazugságban élni többé…

 

Legbelül milliónyi darabra törött

Lelkem zúg, émelyítő gúzsba kötött

Szívem hallgat, tűzforró eső kopog

Ablak szélén, a világ szédülve forog

Az élet tengelyén, méreg ez, mi folyik

Át torkodon bensődbe, dal, mi most

Elhallgat örökre…

 

2010. 04. 12.

„Megzavar a csend, idegesít a zaj, semmi nem jó így, semmi sem vigasztal…” Hogy mi lesz ezután? Fogalmam sincs. Nem terv, nem elv – érzések. Megijedek önmagamtól.

Képtelen voltam tovább elhallgatni… Nem számít, mi lesz ezután; nekem elég annyi, hogy elmondhattam. Nézz rám… Látod? Itt állok most előtted ruhátlanul, mezítelenül – a bőrömet is levetettem, hát nézd a húsomba égett szavakat… Ez vagyok én. Ezt adhatom magamból, neked kell ítélkezned felette. Ez vagyok én, fogadd el, hiszen Te tettél ezzé! Miattad váltam tüdő nélkül lélegzővé, szem nélkül látóvá; szív nélkül érzővé… Nekem Te vagy minden. Mit számít ez a negyvennégy nap? Semmit. Éppen úgy szeretlek téged, mint azelőtt. Ezerötvenhat órája nem láttalak, és nem emlékszem a vonásaidra. Hatvanháromezer-háromszázhatvan perce nem hallottalak, és képtelen vagyok felidézni a hangodat. Hárommillió-nyolcszázegyezer-hatszáz másodperce nem értem hozzád, de bőröd forróságát még most is érzem…

„Az idő mindent megold!” De mégis, vannak érzések, amiken sosem segíthet. A hiány. Az űr. A félelem. A fájdalom. Mi ez? Mi ez, ami megfojt, ami elveszi belőlem az életet? És mégis, miért kell, hogy ennyire fájjon? Ez az én kálváriám… Nekem kell végigjárnom ezt az utat. Veled vagy nélküled – csupán rajtad áll, de biztos vagyok benne, hogy többé nem akarod fogni a kezem. Tényleg, igazán nem hiányzom? Ennyire nem kellek neked…?

SZERETLEK. Hát itt áll feketén-fehéren; érzek irántad. Szerelmes vagyok beléd. Tudom, pontosan emlékszem, hogy azon a reggelen én hagytalak ott téged, de ezerszer borzalmasabb nélküled, mint veled volt… Ha míg veled voltam, szenvedtem, akkor ez most maga a passió… Az én keresztre feszítésem. Egészen olyan érzés, mint azoknak lehet, akiket élve temetnek el; lélegeznék, de nincs mit, mennék, de nincs hova, sikítanék, de nincs kinek…

Az első szerelem a legtisztább, a legmélyebbről fakadóbb. Ez az, amit sosem felejtek majd el… Itt van a csuklómon a neved, nincs szükségem másra. Egyedül rád. Csak tudod, „akit az ember igazán szeret, azt elengedi”. Hát, ha menni akarsz, menj, én nem állok az utadba, csak a szívem szakad meg utánad…

 

Az első idézet az Anti Fitness Club nevű zenekar Más Ölel Át c. számából való.

Mondd, hallasz engem? Hallod, ahogy csontjaim szilánkokra törnek a fájdalom súlya alatt? Hallod sajgó lelkem néma sikolyát, ahogy túlzengve a mindenséget utánad sír? Hiszen én hallak téged… Hallom a folyót, ami benned zubog, hallom minden egyes mozdulatlan mozdulatod…

 

Mondd, látsz engem? Látod, ahogy zuhanok a fojtogató sötétség felé? Látod vérző szívem lassuló dobbanásait? Látod, ahogy ezüst-tőröd egészen a húsomig vág sebet? Hiszen én látlak téged… Látom, ahogy önnön szabadságod gyilkol meg téged, látom a fényt kristály-szemeidben…

 

Mondd, érzel engem? Érzed, mennyire remegek a hiányodtól? Érzed kezedbe ejtett, törött lelkem éles darabjainak szúró fájdalmát tenyereden? Érzed, hát mondd, érzed a magányt? Hiszen én érezlek téged… Érzem minden apró sóhajod, minden gondolatod, érzem, hogy fáj…

 

Túl késő lett, mire rájöttem, hogy hallottál engem, de soha sem figyeltél rám. Mire rájöttem, hogy néztél engem, de soha sem láttál. Mire rájöttem, hogy éreztél mindent – egyedül engem nem. Hogy fáj-e? Azt hiszem. Ha ez fájdalom, akkor a kín olyasvalami, ami számomra már kibírhatatlan, elviselhetetlen lenne. Hűség, bizalom, megértés… Mit számít már, ha elsorvadtam? Mit számít, amikor nekem már egyedül csak rád van szükségem? Tudom, hogy ez lassan maga az őrület… Tudom, mert más nem lehet. Alaktalan masszává olvadtam a forróság vaskezei alatt, hogy aztán összeálljak valamivé… Egyedül Te tudhatod, mi ez, mert Te alkottad. Te, egyedül.

„Meghalni nagy dolog, és csak tisztességben szabad.” Hát hol marad az én tisztességem, amikor belül, mélyen már több milliárdszor pusztult ki az élet? Olyan, akár egy kert, ami azonnal újra terem, ha elkezdik öntözni… Te vagy az éltető víz, talán Te magad vagy az eső. Hol maradsz hát? Tudod, ha sokat késel, egyszer a föld is végleg kiszárad, és képtelen lesz teremni többé. Elfogyott a víz, és én vért könnyezem… Egyetlen egyszer, utoljára hallgass meg, és figyelj rám. Nézz a szemeimbe, és láss engem. Érj hozzám, tégy úgy, mintha ember lennél…

Az idézet a legjobb barátom szájából hangzott el.