Marie_Marel versei, gondolatai

Látod? Tanultam Tőled.

Nagyasszonyommal töltöttem
az elmúlt napokat*...
Érzékeny, őszinte levelekkel...
Felszikrázott a gondolat,
az én bűnöm: írnom kellett volna.
Írni, írni, írni...
Egyenes gerinccel.
Nem gondokat sírni.
Nem hírért, sikerért, csak
hogy megszülessen.
A gondolat. Önmagáért, s hogy sírja
ne legyen jeltelen.
Benne temettem önmagam.
Virágot sem hordhatok rá:
Immár mind nyomtalan.
Vajúdott gyöngyeim tán
mégis megszületnek,
lánccá lesznek, örömömre,
s lesz kinél megpihennek.
Köszönöm Neked
példádat, hallhatatlan,
töretlen hitedet.

(Bocsánat, hogy tegeztelek!)



*Szabó Magda: Drága Kumacs

 Kósza gondolat
(annak, akit illet)

zsigerben lapuló tudattalan példa...
eldobnád néha
bőrbe akadó szúrós bogáncs
ha segíthetek, kiálts!

Kergesd el a tankokat

De jó, hogy hazaértél, Apu!
Nézd, Anyu sír,
pedig csak apró kavicsok
fütyültek el az orrom előtt,
csapódtak a falba.
Igaz, a konyhaablak betört.
Anyu elkapta a karom és magához rántott
- nézd, kékül a helye - átölelt és sírt.
Apu, vigasztald meg!
Te erős vagy,
kergesd el a tankokat!
Lestem őket, a kapu résein,
zúgva, morogva mentek,
sokan, nagyon sokan.
Kati, a babám, fél egyedül...,
otthon felejtettük,
mikor átjöttünk ide.
A pince mélyén unatkozom nélküle.
Nem látom az eget,
rossz a levegő és Anyu sír.
Apu, vigasztald meg!

Kergesd el a tankokat!

 

Ernyő nélkül éltem
 
A napernyőt mindig más fölé tartják
védeni bőrét a tűző naptól.
Karomon megint felfutnak a hangyák;
semmi sem védi arcomat attól,
 hogy lemarják róla mosolyom nyomát.
Hasad védtelen meztelen talpam
vérem rétre terülő vörös brokát...
Éltem,
mint mások: és én is belehaltam.