Családi legendárium
Az a piros kabát
2. rész.
- Tudja, Szabó, maga jó katona. Nem értem a mániáját, de a jó vezető tudja mikor legyen elnéző. - mondta a végét már vigyorogva az őrmesterem.
- Aztán legalább helyes a kicsike? - kacsintott végül.
- Hisz mondtam már, ő a leghelyesebb kislány a széles földkerekségen! - vigyorogtam vissza.
- Na tűnjön el! Fél óra, nem több! - intett. Tisztelegtem és már futottam is a Duna irányába.
Újra elfogott a nyugtalanság. Remélem láthatom...
Elvette az Isten az eszemet, mikor azt tettem... Hiába, no, heves a természetem. Kisportolt, erős gyerek vagyok, meg is szeppent mindenki a műhelyben, mikor az üllőre kicsaptam a tízkilós kalapácsot:
- Ezzel ütöm agyon, aki felveszi a munkát! Nálunk nem lesz senki sztájktörő! - mondtam és közben kidagadtak a nyakamon az erek. Mit mondjak, senki sem pisszent.
Azon viszont már nem volt mit csodálkozni, hogy néhány napra rá megkaptam a sasbehívóm. Így kerültem ide, a légelhárítókhoz. Ide a megveszekedett kemény legények kellenek , főleg a Citadellára.
Pedig jó helyem volt a Fegyvergyárban, no meg katonai mentességet is biztosított. Kellett is, mert Mami egyedül nevelt fel minket, testvére gyerekeit, engem és a két kishúgomat.
(Kishúgaim, mindig így emlegettem őket. A legjobb barátom, Józsi, mikor eljött hozzánk csak állt, mint a kapubálvány, mikor Ibit meglátta.
- Te Feri! Hisz ő már nem kicsi! Kész nő, és milyen szép! - bámuldozott.
- Nem is mutatom be akárkinek! - csaptam hátba a bámuldozót, aki nagyon ott felejtette a szemét Ibin...)
Mindegy már, hevességemnek köszönhetem a bajt hogy itt futok épp - az iménti légiriadó lefújása után - a Citadella eleje felé.
*****
- Jaj Istenem, de nagy gond! - sóhajtotta végül Mami.
Nem nagyon törődtem ezzel a sóhajjal, hisz közeledtünk a Sörház utca végéhez. Felkaptam Böcét és szaporán, szinte futva mentem tovább. Már nagyon vágytam rá, hogy megláthassam.
(Mindig úgy hívott kishúgom. Meg is lepődött a legjobb barátja, Józsi, mikor először eljött hozzánk. Jajj, de rajtam felejtette a szemét...
- Te Feri! Hisz ő már nem kicsi! Kész nő, és milyen szép! - bámuldozott.
- Menjen már! - pirultam el hajam tövéig és gyorsan kifordultam az ajtón, hogy leplezzem zavaromat. Pedig, jajj, de nagyon tetszett!)
Végre kiértem a sarokra. Böcén megigazgattam a kabátkát és pár lépéssel előbbre küldtem, hogy jól látható legyen. Olyan aranyos, ahogy az izgatott kis arcocskájával a Citadella felé pillantgat...
***
Ott álltam a Citadella ormán, kerestem a jelet, amit megbeszéltünk Mamival, amikor megkaptam a sasbehívót.
-Mamikám, ugye megteszitek? – könyörögtem.
- Tudnom kell, hogy nem történt bajotok! – mondtam.
***
- Ott van! Ott van! - kiáltozta boldogan Böce.
Mami rosszallásával nem törődve, lekaptam magamról a nagykendőt és fejem fölött diadalmasan megforgatva előrébb futottam. Működik! Megint működik! Úgy látszik ő is meglátta a jelet most is, mint minden légiriadó után. Böce kis piros kabátja jól látszik a Citadelláról is, hálistennek.
***
Most tehát fürkésztem a túlsó partot, látom-e őket. Hatalmasat dobbant a szívem, mikor végre felbukkantak a Sörház utca sarkán. Ott vannak! Istenem, élnek!
Két karom kitárva integetni kezdtem feléjük.
***
Örömömben harsányan kiabáltam, bár tudtam, úgy sem hallja:
- Feri! Ferikém! - és csatlakozott hozzám egy vékonyka hang a kis piros kabátból:
- Bátyus! Gyere haza!
***
Ugye, hogy ő a leghelyesebb kislány széles e világon? - gondoltam. Néztem, csak néztem feléjük, boldogan integettem, miközben ott virított a Duna másik partján az a piros kabát: és benne a kishúgom.
- vége -
2012. január 27.
Novella