|
Szél úrfi szerelme
Fiatalon, vadul, csikóhevességgel
vágtatott szél úrfi sötét fellegekkel.
Cibálta fűzlányok fésületlen haját,
fütyülve kergette tanyasi út porát.
Az égi bárányokat szerte kergette,
majd vidáman újra csomóba terelte.
Körbetáncolta a zsuppfedeles tanyát:
megpihent delelni, nem repült már tovább.
Elcsendesedett és lapos pillantással
játszani kezdett egy mezei virággal.
Simogatta csendben puha kis szirmait,
élvezte ő a nap meleg sugarait.
Fejét mélyre hajtva magányára gondolt,
miközben a gulya távolban kolompolt.
"Körbejártam én már az egész világot
oly' messzi tájakat, mit senki se látott,
jöhetek, mehetek, szabad legény vagyok,
szívem mégis sajog, boldog én nem vagyok.
Valami hiányzik, én nem tudom, mi az.
Szívem fájdalmára nincsen sehol vigasz."
így töprengett halkan fájó magányában,
forró déli órán, fűzfa árnyékában.
"Egyszer, egyetlenszer történt olyan eset,
mikor szívem dobbant, nagyot és heveset.
öreg folyó hátán kereklett telihold,
meleg, csendes esten halk tücsöknóta szólt
belestem titkon egy aprócska ablakon
- tudjátok, kíváncsi voltam én oly nagyon -
belestem bizony: az aprócska szobában
libbent, táncolt, hajlott valaminek árnya...
Karcsú volt, gyönyörű, hajladozó, lenge,
vele estem akkor forró szerelembe.
Eszemet vesztettem, karoltam öleltem,
észre sem vettem, hogy mekkorákat lebben.
Fel-fel magasodik, el-el halványodik...
(A szerelem lángja felcsapott az égig!)
Eszeveszett táncba kezdtem én körözve,
egyre lelkesebben suhantam körötte.
Szerelmem egyre nőtt, dagasztotta keblem,
ringó kedvesemnek örök rabja lettem.
Apró pici mécses égett a szobában,
de nem azért jöttem, hogy őt megcsodáljam.
Apró, kicsi láng volt, vöröslő ruhában,
Nem figyeltem én rá, szinte meg se láttam.
Az a másik bezzeg, jajj, de nagyon tetszett!
Minden leányok közt ő lenne a legszebb!
(Csak azt nem értettem: miért ilyen furcsa,
el-el tünedezett és megjelent újra...)
Én sem voltam hát rest, udvarolni kezdtem,
pörögtem, forogtam, egyre hevesebben.
Kedves, drága képe megint megremegett,
gondoltam, vállára hajtom a fejemet.
Nagyot sóhajtottam, hatalmasat fújtam,
a kis mécses lángja el is hamvadt nyomban
de jajj, az én szerelmem is eltűnt legott,
vissza sem jött többé, akkor, ott elhagyott.
Felriadt ekkor a kis szoba gazdája,
Mécseském elaludt, bújjunk be az ágyba!
morogta halkan s az ablakot bezárta.
Azóta vagyok én szeretetlen, árva.
|
|
Marie Marel: Alulexponált
Mára csak a körvonalaidra
emlékszem olykor.
A léha vágy még átkarol néha,
egy-egy mozdulatod szépsége
ráégett retinámra.
Hangod belesuttog még a mámba:
mint megzavart, öreg CB adása,
messziről, sercegve szól.
Még el-elbűvöl szelíd varázsa,
de már sötétbe borul arcod,
mint az a csendes alkony,
mikor a nyáresti folyóparton
vállad mögül halkan kilesve
káprázott ránk az este.
Számban eperíz csókod bizsergett,
arcod még csak látnom sem kellett:
éreztem a mosolyod.
A vén folyó ringatta habjait,
(örömben múlatva napjait)
rajta hajó dohogott.
Emlékszem, hevesen arra vágytam,
hogy íly' békés harmóniában
teljenek vén napjaink...
Mára csak a körvonalaidra
emlékszem olykor.
(Rosszul sikerült kép a retinán.
Alulexponált...)
|
Gyerekeknek