Kedvenceim

Az 1956-os forradalom Magyarország népének a sztálinista diktatúra elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, amely a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákok békés tüntetésével kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával fejeződött be november 10-én.
Az október 23-i budapesti tömegtüntetés a kommunista pártvezetés ellenséges reakciója és a fegyvertelen tömegre leadott véres sortűz következtében még aznap éjjel fegyveres felkeléssé nőtt. Ez a kormány bukásához, a szovjet csapatok visszavonulásához, majd a többpártrendszer visszaállításához és az ország demokratikus átalakulásához vezetett. November első napjaiban az új kormány megkezdte a tárgyalásokat a Szovjetunióval a szovjet csapatok teljes kivonásáról, a Varsói Szerződésből való kilépésről és az ország semlegességéről. A szovjet politikai vezetés azonban a kezdeti hajlandóság után meggondolta magát, és miután a nyugati nagyhatalmak biztosították arról, hogy nem nyújtanak a magyar kormánynak segítséget, november 4-én a szovjet csapatok hadüzenet nélküli háborút indítottak Magyarország ellen. Az aránytalan túlerővel szemben egyedül maradt ország több napon át folytatott szabadságharca így végül elbukott.
A harcokban a titkosítás alól 1993-ban feloldott statisztikai adatok szerint 2652 magyar és 720 szovjet állampolgár esett el.A sebesültek száma magyar oldalon 19 226, míg szovjet oldalon 1540 fő volt. A forradalom következményeként kb. negyedmillió magyar hagyta el az országot, nyugatra menekülve.
1957. januártól a forradalom résztvevőit tömegesen börtönözték be, majd sokukat kivégezték. A brutális megtorlást és a magyar nép elnyomását az ENSZ és a világ közvéleménye egyaránt elítélte. A forradalom leverését követő évtizedekben Magyarországon tilos volt erről az időszakról beszélni, ellenforradalomnak bélyegezték. 1989 óta a forradalom kitörésének napja, október 23. nemzeti ünnep Magyarországon.

Dátum: 1956. október 23 – november 10.
Helyszín: Magyarország
Eredmény: Szovjet győzelem
Casus belli: A sztálinista diktatúra rémuralma

Szemben álló felek:

Magyar forradalmárok                                       Szovjetunió
7 000 Ismeretlen forradalmár                           150 000 szovjet katona
karhatalmista                                                      6 000 tank
Nagy Imre miniszterelnök                                  Ivan Konyev marsall
Maléter Pál honvédelmi miniszter                        Gerő Ernő pártfőtitkár

Veszteségek                                                    Szovjet veszteségek:
  2 652 halott                                                          720 halott
19 226 sebesült                                                   1 540 sebesült

’56 arcai – Jancsovics János, a kispesti vagány

Stefka István
A fővárosi kerületek közül Kispest is kivette részét a forradalomból. Jancsovics János fegyverrel a kezében harcolt, emiatt tizenhat évet ült. Kató, a felesége, akit szabadulása után ismert meg, hűséges társa, együtt élnek egy kis házban a Wekerle-telepen. Bár a hosszú évekig tartó börtön alapvetően megváltoztatta életét, Jancsovics János nem bánta meg, hogy fegyvert fogott.

– Mennyi idős volt a forradalom kitörésekor?

– Huszonhárom éves, 1933-ban születtem. Kispesti srácként a Nagykőrösi útnál belepottyantunk jó néhányan a harcokba. Október 23-án egy lagziban voltam, éjfélkor a rádióból tudtuk meg, hogy harcok vannak Pesten, a Magyar Rádiónál. A lakodalomnak vége lett. Másnap barátaimmal és több kispesti ismerősömmel bementünk a Timót utcai laktanyába, amelyben óriási fegyverraktár volt. Itt halmozták fel a második világháborúból visszamaradt fegyvereket, lőszereket.

– Beengedték önöket?

– A kiskatonák nem akartak ellenünk harcolni. Felszólítottuk őket, hogy engedjenek bennünket be a laktanyába. Mondtuk, aki akar, haza mehet, akik pedig úgy gondolják, azok álljanak át hozzánk. Sokan csatlakoztak a csoportunkhoz. Rengeteg fegyvert, lőszert hoztunk el magunkkal, még az ágyúkat is elvontattuk a Nagykőrösi útra. Október 24-25-én a kispesti kapitányság rendőrei letépték a vörös csillagokat a sapkájukról és a többség átállt a forradalmárok mellé. Koroj Gyuri vette át a parancsnokságot. Kispest fő utcáin, például az Üllői úton, a Nagykőrösi úton befészkeltük magunkat. A Teleki téren (Ecseri), helyeztük el az ágyúkat, a Bednárik gyerekek tüzérként szolgáltak a katonaságnál, ők kezelték a lövegeket.

–Kispesten mikor kezdődtek a harcok?

– Az első napokban járőröztünk, felügyeltük a rendet. Én a Kossuth Lajos utca és a Nagykőrösi út sarkánál helyezkedtem el a csoportommal. Géppuskáink, géppisztolyaink, sőt távcsöves puskáink is voltak. Október 25–26-án jöttek a szovjet harckocsik, tankok befelé a Nagykőrösi úton. Ekkor bocsátkoztunk velük tűzharcba. Több harckocsit, gépkocsit kilőttünk. Majd nem hogy azonos tűzerővel rendelkeztünk. Céltalanul nem lövöldöztünk, de nem is kellett, hiszen az ellenállás megszűnt. Minden volt kommunista, vezető funkcionárius elmenekült. A kispesti tanácsházán akadt egy kis probléma, amikor át akartuk venni a tanácsháza kulcsát. A tanácselnöknő és a férje a szemközti házban laktak. Amikor a kulcsot kértük, akkor az elnöknő – Ladosné – férje ránk lőtt, és az egyik gyereket halálosan megsebesítette. Válaszként szétlőttük a házat, a berendezést. Mire bementünk a lakásba a „hős” tanácselnöknő férje az ágy alá bújt. A tanácsháza kulcsát megszereztük, de őket nem bántottuk. Az erzsébeti kapitányság elfoglalása sem ment simán: néhány rendőr ellenállt, de aztán a kapitányságot is elfoglaltuk.

– Az igazi nagy harc mikor kezdődött el?

– November 4-én megváltozott a helyzet. Végeláthatatlan sorokban jöttek a szovjet tankok az Üllői úton, az Ady Endre úton, a Nagykőrösi úton, a Soroksári úton. Borzadály volt, olyan dübörgés lepte el Kispestet, az egész környéket, amit talán a második világháborúban hallottunk. Éppen otthon voltam, a Kossuth Lajos utca 205-ben, a bázisunkhoz közel. Minden társam közel lakott. A támadás váratlanul ért bennünket. Amikor meghallottuk az oroszok beözönlését, mindenki magához vette a fegyverét és besáncoltuk magunkat a Nagykőrösi úti házakba.

– Felvették a küzdelmet a túlerővel szemben?

– A küzdelem nem sokáig tartott, hiszen totálisan lerohantak bennünket, ami az útjukban állt, azt szétlőtték. Nem ismertek irgalmat. Sokan meghaltak közülünk. Tíz harckocsit ugyan kilőttünk, de a kiskatonákat nem engedtem, hogy agyonlőjék. A vádiratomban is benne van, hogy kocsival visszavitettem őket az alakulatukhoz. Mindenesetre november 6-ra a szovjetek visszafoglalták a kispesti kapitányságot, tanácsházát és fontosabb középületeket. A szovjetek végül is vérbe fojtották a forradalmat.

– Önt mikor tartóztatták le?

– 1957. május 1-jén.
– Hogyan lett a tizenhárom évből tizenhat év?

– Úgy, hogy Vácott már ült egy-két fegyvertársam, és közülük az egyik el kezdte mesélni, hogy Janó, azaz én, így lövöldöztem, meg úgy lövöldöztem, aztán a kertekben található latrinákba dobáltam be a fegyvereket. Ennyi elég volt. A fegyvereket megtalálták, és újra felhoztak Pestre, előbb a Conti utcába, majd a Fő utcába. Azokat a fegyvereket nem találták meg, amiket a Mária Valéria-telepen ástam el. Ez volt a szerencsém.

– Ezek szerint újra tárgyalták az ügyét?

– Újra, és már első rendű vádlott lettem. Ekkor már politikai ügyként kezelték a tevékenységemet Vesenyi Palival és Reikort Imrével együtt. Az I/2 és a BHÖ 349-es vádpontjával, a fegyveres harcban való részvételemmel tárgyalták az ügyemet. A 349-es pont azt jelentette, hogy számban meg nem állapítható gyilkosságot vagy gyilkossági kísérletet követtem el. A per elhúzódott 1959-ig, az ügyésznő halálos ítéletet kért, végül megúsztam életfogytiglani ítélettel, ami abban az időben harminchárom évet jelentett. 1963-ban, a nagy amnesztia idején, amikor az új törvénykezés életbe lépett, akkor az ítéletemet hatályon kívül helyezték és tizenhat évi börtönbüntetésre csökkentették.