Mama (próza)

1.

-Hozd ide a sorút, kézzel ne tépkedd a kákicsot.- tudtam, hogy mama a sarlóra gondol, befutottam a kamrába (komora), ahol egy böllérasztalon sorakoztak a célszerszámok, a papa fejszéje, aminek a feje idősebb, mint  ő,  apu szerint valójában idősebb, mint a papa meg a mama együttvéve, csak ők már nem emlékeznek, de apu igen.

            Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és mindig, ha beküldtek valamiért, a kezembe vettem az „Öreg Acélt”. A fej úgy 5 kilós volt apu elmondása szerint, „nagyon csapni se kell vele, hasít magától”. Alig bírtam el, lehettem vagy 6 éves. Gondosan visszafektettem a kaszakövek mellé és megfogtam a mama kedvenc sarlóját, megpróbáltam a nyelénél megpörgetni, ahogy ő szokta, de kiesett a kezemből, felvettem, és rohantam vissza hozzá.

            Mama a „lappon” várt, és nyújtotta a kezét.

-Mama, hadd én is!- szinte könyörögtem, persze tudtam felesleges, még nem vagyok elég nagy és különben is „csontig elfogná” a kezem a mama szerint.  Odanyújtottam neki, ő megfogta, majd a legtermészetesebb mozdulattal, mintha ezt csinálta volna egész életében, megpörgette a nyelénél fogva és összehúzott szemekkel a pengét majd az arcomat nézte.

-Leesett?- örültem a  kérdésnek, mert még mindig jobb volt mint az, hogy „Leejtetted?”: Nem kellett hazudni, hiszen nem esett le, hanem leejtettem.

-Nem mama nem.

-Ja.- lehajolt, összefogta a nagyobb fűcsomókat, és a tövüknél kezdte elcsapkodni őket. A kosár lassan megtelt mindenféle fűvel, azért lassan, mert ha a mama nem figyelt, kicsit megtapostam, hogy  több férjen bele. Mama felállt, a sarlót szorosan a combja mellett tartva, majd elhangzott a  mondat, amire egész reggel vártam:

-Ne! Szórd be a tikoknak- mutatott szabad kezével a kosár felé .- De csak a silinga felét, a többi jó lesz később.

Ezt mondjuk nem mindig értettem, a mama kertje volt a legnagyobb a faluban, és így június elején burjánzott, szóval fű volt elég.

Egyszer megkérdeztem tőle, miért van ekkora kertje, amikor apu nem győzi kaszálni, meg „letologatni”.

A mama megállt mozdulataiban, épp tésztát szaggatott tojásos nokedlihoz (a leggyakoribb nyár eleji ételünk volt friss salátával), csak a hátát láttam a sötét konyhában, a ládán ültem a hűtő mellett. Mama lerakta ami a kezében volt, és rátenyerelt az asztalra. A válaszhoz azonban nem fordult hátra.

-Fiam, az én kertem nagyobb volt, és még úgy sem volt elég, jobb, ha tudod, a füvet meg lelegelte a kecskebirka és a papa két tehene. –nem nagyon akart tovább beszélni, ezért lezárta- A mocskok mindent elvittek.

Úgy véltem nem ez a legjobb időpont utánajárni a „mocskok” kilétének, ezért hagytam az egészet (egyelőre) és kimentem a gangra. Lekucorodtam a kedvenc székemre a zümmögő villanyóra alá. Hallottam, ahogy a mama újra elkezdte szaggatni a nokedlit, én pedig, valami megmagyarázhatatlan okból azt éreztem, nem kellett volna a mamát a kerttel kapcsolatban kérdezgetni.

2.

A mama időközben meggondolta magát.

-Felét szórd ki a tikoknak, a többit hajgáld rá a ganajra .- de engem az ilyen járulékos utasítások nem nagyon érdekeltek. Minden lépéssel a nagy kosárral a kezemben, ahogy a tyúkok „kifutójához” közeledtem, a reggel csúcspontjához is egyre közelebb kerültem.

A tyúkok etetése önmagában nem volt presztízsértékű munka, de nem is ezét csináltam olyan szívesen. Az egyetlen alkalom volt ugyanis arra, hogy szabadon káromkodhattam, szitkozódhattam, és ami mindennél fontosabb, a mama ezt el is várta tőlem, akitől hamar megtanultam, hogy is kell az embernek a tyúkokkal beszélni.

A tyúkok el voltak kerítve, és ahogy a keresztapu egyszer megjegyezte „ezek a  mocskok teleköszörülték az egész placcot”. Valóban nem voltak szobatiszták, sőt, még csak nem is egy helyre ürítettek, mint minden normális állat, de őszintén szólva a tyúkoktól nem is vártam el semmi ilyesmit.

Kiemeltem a kampót, majd visszazártam a lécajtót, hogy a kutya ne jöhessen be utánam. A mama lassan beért engem, de csak ellenőrizni, hogy bezárok e magam után, aztán magamra hagyott, amit őszintén sajnáltam. Szerettem volna, ha hallja, mennyit fejlődtem a tyúkokkal való bánásmódban.

Letettem a kosarat a lábaim elé, és vártam, míg felfigyelnek rám. Pár nappal azelőtt volt némi részem egy pompás, majd 12 kilós fehér kakas idő előtti halálában, ezért idétlenségükben a tyúkok bizalmatlanul pislogtak felém. Eljött az én időm. Nagy levegőt vettem és kieresztettem a hangom.

-Kurvák! Kurvááák! Mocskos kurvák, ne! Neeeee!- a mama szavai. Még a hangsúlyt és hangszínt is sikerült elsajátítanom. Osztatlan siker koronázta erőfeszítéseimet, a tyúkok gyanakvóan ugyan, de teljes létszámban körém gyűltek és nézték, ahogy felemelem a kosarat.

Elkezdtem szórni a füvet. Akaratlanul is felnéztem a palánkra, ahol a Nagy Fehér szokott trónolni, hiba volt hátat fordítani neki. Tudtam jól, és tudta ő is, de üres volt a palánk teteje, a Nagy Fehér halott volt.

Ötpercnyi kurvázás után rászórtam a maradék füvet a ganajra és elindultam a konyhába ebédelni.

A mama a gang bejáratánál állt. Olyan volt, gondoltam, mint egy indián asszony. Rézszínűre sült bőr, erős, inas kezek, csapott vállak, és élettel teli, mégis szomorú barna szemek, amik a kertet fürkészték. A mama erős és kortalan. Mióta az eszét tudja, a Nappal kelt, és azzal is feküdt.

-Gyere. Eszünk.- mondta.

3.

A Nagy Fehér Kakas egy évvel korábban került a mamához, és akkor egyáltalán nem volt nagy, még az sem nagyon látszott rajta, hogy kakas lesz, egyszóval érkezésekor pusztán fehér volt.

A kiscsirkéket a Gyulabá hozta minden évben, április vége felé. Nagyon szerettem, mert mindig adott nekem olajos alátéteket, csavarokat, szegecseket, egyszóval mindenféle hasznos alkatrészt, ami a barkaszról „vált le”, míg felért a csirkékkel a mamához. Ezeket én gondosan megtisztítottam a fűnyíróknak szánt benzinben, majd elrendeztem az erre a célra fenntartott gyufásdobozaimban.

Gyulabá sokszor karambolozott, rengeteg autóbalasetnek volt részese (apu szerint okozója), ezért rendkívül tapasztalt sofőrnek tartottam.

Apu egyébként azt mondta, Gyulabá csak akkor került bajba, ha józan volt, mert olyankor nem tudott „az útra figyelni”.

Tekintve, hogy azon az április végi napon, amikor többek között a Fehéret is hozta, időben érkezett, és a barkasz (amennyire ezt egy barkaszról el lehet mondani) is egyben volt, tudtuk,  hogy teljesen részeg. Ami azt jelentette,  hogy a rekeszeket nekünk kellett kipakolni, mert ilyenkor kiszállni sem tudott.

Így a két rekeszt a mama gondosan a katróc mellé rendelte, majd kezdte behajigálni a csirkéket, miközben valami megfoghatatlan kedvességgel a hangjában megpróbált lelket önteni beléjük, és egy seprű segítségével a katróc aljára állított itatótálka felé terelni a „kis szerencsétleneket”.

A katrócot apu kifejezetten erre az alkalomra „szögelte össze” néhány furnérlemezből, amit a padláson talált a papa fejtetőre állított hatalmas vázas biciklije alatt. A katróc leginkább egy ormótlan ládára hasonlított, de kétségkívül ellátta feladatát: Megvédte a kiscsirkéket, jobban mondva a csirkék tápját a tyúkoktól, akik valami megmagyarázhatatlan okból fogva ilyenkor természetesen a csirketápot szerették a legjobban.

Apu ilyesfajta ténykedéseit egyébként jellemzően nem „az esztétika, hanem a célszerűség” határozta meg. Mondjuk apu öccse, akit a környék Krisztus után a legjobb ácsként tartott számon, amikor először meglátta a katrócot, három lépést rögtön hátrált, majd leült egy törzsökre, hátha onnan szakmailag kevésbé elkeserítő képet mutat a tákolmány.

A szeme elé kulcsolt ujjai között szinte félve vizsgálta a katrócot, végül azonban kénytelen volt megjegyezni, hogy „Sanyibazmeg ezen egy kurva derékszög sincsen”.

4.

A Maci nagyszerű kutya volt, pont a mamának és apuéknak való, akik biztonságban szerették volna tudni a mamát.

Az anyja egy majdnem fajtiszta rétifarkas apu legidősebb nővérének az udvarából. Az apja apu szerint „bizonytalan”, mindenesetre fekete, vagy sötét szőrű lehetett, mert a Maci teljes mértékben úgy nézett ki, mint egy rétifarkas, aki meghemperedett a koromban.

Maci alapjában véve nem volt házőrző, nem igazán érezte kötelességének , hogy megugassa a kocsmazárás után röviddel a kerítésnél eltámolygó részegeket, vagy éppen a többi kutyát, akik éjszakára mindig megtalálták a jól bejáratott réseket a falu összes kerítésén. Nem is tudom hallottam e egyáltalán valaha is ugatni. A Maci hozzáállása a dolgokhoz kristálytiszta volt: A mamán, apuékon, a macskákon és természetesen rajtam kívül mindent és mindenkit meg akart ölni, de legalábbis megharapni.

A mamának szót fogadott, mert ő etette, aputól tartott, mert kiskorában párszor „megagyalta” seprővel, a macskák pedig macskaszempontból „megszelídítették”. Mivel rendkívül szervezettek voltak, ezt sikerült egy éjszaka leforgása alatt véghez vinniük.

Második nap, mikor a mama bezárta éjjelre a kis Macit a kamrába, hogy ne csatangoljon el, a macskák lecsaptak. Egy vérző és teljesen feldagadt orron kívül a kutya olyan tapasztalatot szerzett a macskákkal kapcsolatban, amit egy életre megjegyzett: A macska, a többi állattal és emberrel ellentétben tabu: érinthetetlen, és noha kisebb, nem kevésbé veszélyes.

A macskák gyors reakciója természetesen érthető volt. Rossz szemmel nézték a kutya érkezését, őszintén szólva nem nagyon voltak elragadtatva az új jövevénytől.

Csipszi óta ugyanis nem volt kutya a mama udvarában, a macskák ráadásul őrá nem is emlékezhettek. Mindenesetre a faluban és környékén szerzett információk és sebhelyek megtanították a macskákat arra, hogy egy kutyát még kiskorában kell egyszer és mindenkorra „elrendezni”.

Csipszi a papa fokszija volt, akit agyonlőttek a ruszkik. A mama szerint a papa olyan szomorú volt emiatt, hogy kijelentette: „Ennél a háznál többet kutya nem lesz.” Nem is volt, amíg a papa élt.

De a papa halála után a mama egészen kicsi koromban egyedül maradt, és ahogy az évek teltek, apuék kijelentették, hogy a mama már nem tud magára vigyázni, ezért kell a kutya.

5.

Ezzel mondjuk a legkevésbé sem értettem egyet, a mama igenis tudott vigyázni magára. Ezt tudtam én, és tudta mindenki, aki látta, hogyan zavarta el az árusokat, és legfőképp tudták az árusok, mert míg az egyikkel alkudozott, a másik beosont a szobába, és mire a mama észrevette, már teljesen felforgatta az egész szekrényt.

Kizavarta őket a házból, de az árusok megpróbálták megnyugtatni, hogy ne csapjon ekkora zajt, mert mások is meghallják, és még a fél falunál nem is jártak. Ehhez már késő volt, mert időközben az egész utca összegyűlt a mama kapuja előtt.

Békésen várakoztak a kerítésnél, valaki a pénztárcáját, valaki pedig a szemüvegét szerette volna visszakapni. Csak a Császár Bözsi néni tűnt kimondottan zaklatottnak, akitől ellopták a Terítőt, amit gondosan elzárva egy üvegszekrényben tartott, és még a vasvilla sem nagyon nyugtatta meg, amit a kezében tartott.

A Terítőt a hagyomány szerint a Császár Bözsi néni dédmamája szőtte vőlegényének egy éjszaka alatt, amikor az egy este bejelentette, hogy önkéntesként jelentkezik Kossuth Honvédségébe a Szabadságharc idején.

Értékét tovább növelte, hogy állítólag ennél a terítőnél vacsorázott egyszer Bem tábornok és Petőfi Sándor. Utóbbi ráadásul figyelmetlenségében fel is borított egy pohár bort a Terítőn, ami eredetiségét véleményem szerint teljes mértékben igazolja, hiszen megfelelő fényben a halvány folt mind a mai napig látszik. Azóta nem jött ki.

„Ilyen nyomot csak a Nemzet Költője hagyhat”-hangsúlyozta többször is a Művelődési Ház vezetője, akit ezért a gyönyörű mondatáért a Császár Bözsi néni mindig bőségesen megkínált pálinkával. Néha az Igazgató Úr addig méltatta a Terítőt és annak néprajzi kihatásait, hogy már felállni sem tudott.

Ilyenkor a felesége jött el érte, aki ezeken az alkalmakon nyíltan bírálta az ereklye valódiságát és jelentőségét, valamint kitért arra is, hogy férje csupán „inni jár ide”. A Császár Bözsi néni, mintha nem is hallott volna semmit, jóságosan rámosolygott az asszonyra, és vigasztalólag segített begyömöszölni az Igazgató Urat a kocsi hátsó ülésére, aki el nem mulasztotta volna azt, hogy a hátán fekve kijelentse: „Több dolgok vannak e földön s vízen Ildikém, mit a te elméd felfoghat”.

Mindenesetre az árusok a mama pitvaránál toporogtak, kimenni nem nagyon akaródzott nekik, gondolták az emberek lassan úgy is szétszélednek, ők meg ezt szépen megvárják a mamánál. A mama rögtön a tudomásukra is hozta, hogy ezt az egészet ő teljesen másképp gondolja, éppen ezért bemasírozott a kamrába miután kulcsra zárta a gangajtót, és kezében a papa fejszéjével tért vissza.

Mivel az árusok az egész udvaron egy darab hasogatni való fát nem láttak, és a mama sem azzal a lendülettel lépett ki a kamraajtón, mint aki így este csak egy kicsit hasogatni akar, a két ember udvariasan elköszönt a mamától, akinek ugyan még mindenképpen el akartak sózni egy gallyseprőt, de amikor látták, hogy a mama két kézre fogja a fejsze nyelét, villámgyorsan távoztak.

-Eredjetek innen- sóhajtotta a mama, majd visszatette a fejszét a  helyére, megetette a macskákat, bekergette azt a pár tyúkot a helyére, akik éppen az esti bogarakkal kergetőztek, megmosakodott, átöltözött és a ház egyelten pici tükrében megigazította a kendőt a fején. Az éjjeliszekrényén ott állt már kikészítve a kistáskája, amiben mindössze egy ezeréves fekete Hozsanna-kötetet, egy olvasót és némi perselypénzt tartott.

Az Öreg Kovács elkezdett harangozni, és a mama elindult az esti misére. A Patak fölötti kis fahídon már ott várt rá a Császár Bözsi néni és az Annus néni, a mama nővére. Egymásra mosolyogtak azoknak az embereknek a mosolyával, akik már mindent tudnak magukról, egymásról és a világról, és akik már semmin sem lepődnek meg, aztán gyengéden egymásba karoltak, és a három asszony, a gyülekezet kemény magjaként elkezdett ballagni a templom felé.