Magyar
HazaFohász a Magyar Nemzetért
Fohász a Magyar Nemzetért
(Ujvári Lajos)
Mennyei Atyám! Aki megteremtetted ezt a világot, és végtelen szereteted által lehetőséget adtál nekünk embereknek, hogy fejlődhessünk, és egyre közelebb kerülhessünk Hozzád,
Kérünk Téged, hallgass meg minket!
Vezesd Nemzetünket a megújulás útjára!
Kérünk világosítsd meg elménket, hogy megláthassuk, és észrevehessük azt a szépséget, és azt a jóságot, amellyel körülvettél minket ebben a világban.
Nyisd meg a bezárt szíveket, é s adj nekünk hitet, hogy minél jobban szerethessünk, és szerethetővé válhassunk!
Erősítsd meg karunkat, hogy kitartóan harcolhassunk a szabadságunkért, és megvalósíthassuk az igazi békét országunkban.
Szent Őseinket segítetted minden igaz cselekedetükben, kérjük a Te szeretetteljes segítségedet most is, a szétzilált Nemzetünk újraegyesítésében!
Küldd el nekünk a Szentlélek lángját, hogy a szemünk homálya kivilágosodjék, és hibáinkat észrevehessük, és kijavíthassuk!
Add vissza nekünk az elrabolt gyökereinket, az Őseink által reánk hagyományozott tudást és bölcsességet, amely valaha oly naggyá tette ezt a kiváló Nemzetet!
Segíts nekünk, hogy sötét tévelygéséből Népünk visszatérhessen a becsület és az erény útjára!
Országunk irányítását bízzad igaz, és népéhez hűséges vezetőkre, kérünk Téged védd meg őket, és oltalmazd minden ellenséges erőtől, mely Nemzetünkre tör!
Áldj meg minket, hogy betölthessük azt küldetést, amelyet Nemzetünknek rendeltél, és a Te végtelen kegyelmed és akaratod által segíthessük mindazokat, akiket reánk bíztál.
Köszönjük azt a hatalmas szeretetedet, amely a hosszú és gyötrelmes útján megmentette Népünket a kipusztulástól!
Küldd el nékünk azt a bölcs tanítót, akinek szájából a Te szavaid szólhatnak hozzánk!
Köszönjük, hogy meghallgattál minket!
Legyen áldott ez a nap, és minden napunk!
Ámen
WASS ALBERT: ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET!
WASS ALBERT: ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! (Nyitórészlet)
Urak, akik a világ dolgait igazítjátok: adjátok vissza a hegyeimet!
Bevallom őszintén: nem érdekel sem a politikátok, sem a világnézeti kérdéseitek, sem nagyszabású elgondolásaitok, melyekkel az embermilliók sorsát rendezni kívánjátok. Nem érdekelnek az embermilliók sem. Egy érdekel csupán: adjátok vissza a hegyeimet!
Mert bármit is mondjanak a tudósok, a fiskálisok és a katonák: azok a hegyek az enyimek. Mint ahogy én is hozzájok tartozom attól a perctől kezdve, hogy megszülettem a lábok alatt, abban a kis házban, s ők benéztek hozzám az ablakon. Nem a telekkönyv szerint voltak az enyimek, az igaz. De enyimek voltak Isten rendelése szerint, azáltal, hogy ott születtem s ott lettem emberré. Adjátok vissza a hegyeimet!
Nézzétek urak: idestova ötven esztendeje már, hogy belerángattatok ebbe a játékba. Játszottatok az én bőrömön háborút és országosztást, ideoda ajándékozgattatok engem s a hegyeimet, mint ahogy gyermekek ajándékozzák a játékszereket egymásnak. S én ötven esztendeig engedelmesen játszottam nektek mindent, amit csak parancsoltatok: kisebbségi sorsot, megaláztatást és elnyomatást, üldöztetést nyelvem és fajtám miatt, fölszabadulást és katonásdit. Játszottam háborút. Lelkesedést és halálfélelmet, rámenős bátorságot és fejvesztett menekülést, játszottam kétségbeesést, fájdalmat, dühöt, elvesztett háborút. Játszottam elvesztett otthont és elvesztett családot, csikorgó fogú bosszúvágyat és hadifogságot, játszottam hontalan bujdosást, magányos, kóborló farkassorsot az emberi rengetegben... urak, nekem elég volt. Én nem játszom tovább. Adjátok vissza a hegyeimet!
Ne mondjátok, hogy keressek magamnak máshol helyet a világban, mert nincsen ennek a világnak helye, ami az enyém volna azon az egyen kívül. Ne mondjátok, hogy befogadtok ebbe vagy abba az országba, mert nincsen nekem azokban az országokban semmi keresnivalóm. Ne mondjátok, hogy lelek magamnak hegyet a Kordillerrákban, vagy a Sierra Nevadán: mert a más hegyei azok, nem az enyimek. Az én számomra nincs szépségük és nincs békességük azoknak a hegyeknek. Adjátok vissza az én negyeimet!
És azt se mondjátok, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek ez a sorsa, mert milliók váltak földönfutókká játékaitok során és én csak egy vagyok a milliók közül. Számomra nem vigasztalás, hogy millióknak fáj
ugyanaz, ami nekem. Magamnak fáj, ami bennem fáj. Adjátok vissza a hegyeimet!
Ne mondjátok azt sem, hogy van, aki többet vesztett, senki sem vesztett annyit, mint én. Nekem nem volt Palotám, amit fölépíthetnétek valahol a föld másik oldalán. Nekem nem volt vagyonom, amit bankjaitok visszafizethetnének, ha megszállná őket a jótékonyság láza. Állásom sem volt, hivatalom sem, ami helyett újat adhatnátok. Nekem semmim sem volt, csak a hegyeim s egy asszony, akit szerettem. S ez a kettő együtt többet ért, mint a világ valamennyi palotája, vagyona és hivatala. Senki sem vesztett ebben a játékban annyit, mint én. Adjátok vissza a hegyeimet!
Urak, én alázatosan elhiszem, hogy nagyok vagytok és hatalmasok. Hogy kisujjatok egyetlen mozdulatára milliók halnak meg, országok cserélnek gazdát és földrészek süllyednek el a tengerek mélységeibe. De mindezeken túl hinni szeretném azt is, hogy tisztelitek az igazságot és a törvényt, amit Isten a világnak adott, és hogy a szívetekben jószándék szűri át még a kisujjatok mozdulatát is. De ezt csak akkor hihetem el, ha eltörlitek a rontást, ami játékaitok nyomán erre a világra rászabadult, és visszaadjátok a hegyeimet.
...Urak, elmondom nektek az életemet. A játékot, amit játszanom kellett, mert így írtátok meg számomra a szerepet. Nem egyik, vagy másik közületek, nem ez vagy amaz. Ennek a szerepnek a megírásában nincsen közöttetek bűnösebb és bűntelenebb. Mind együtt vagytok felelősek ezért a rettenetes játékért. Valamennyien, kik a világ dolgait intéztétek, határokon és drótsövényeken, és világrészeken innen és túl.
Elvettétek a hegyeimet. S az életemet elrontottátok, mint ahogy a vásott gyermek elrontja a játékszert, amit már megunt, s aztán szemétre löki.
Döbrentei Kornél? Fohász
Döbrentei Kornél
Fohász
Seregek ura, mindenható Isten!
Hozzád kiáltok:
Őrizd meg a népet, amelyből vétettem,
óvjad meg Hazánkat,
Szent István által Boldogasszony Anyánk
oltalmába ajánlott Magyarországot.
A Szent Korona erejével
sokszorozd meg akaratunkat,
a balsorsból menekíts ki,
és vezérelj jobb sorsra minket.
Ámen
Reményik Sándor: Keserű szívvel
Reményik Sándor: Keserű szívvel (1924)
Keserű szívvel
bizony mondom
néktek
Ti csonka-
magyarok:
Az ország szíve.
Magyarország szíve
Ma már a végeken
dobog.
Hangos szóval
hiába fogadkoztok:
Hogy ”soha!” s
„mindörökké!”
Az ország szíve,
Magyarország szíve
Ott ver, hol
Magyarország
nincsen többé.
Bennünket
összekalapált a
bánat -,
Ti atomokra
hulltok itten szét.
Egymást farkas-
fogakkal tépitek,
Nektek nem volt a
nagy lecke elég.
Amerre nézek:
pártok, újra
pártok,
És zászlók, amiket a
szenvedély
Már előre a más
Vérébe mártott.
Keserű szívvel
bizony mondom
néktek,
Ti csonka-
magyarok:
Az ország szíve,
Magyarország szíve
Nem bennetek
dobog.
Nem halljátok, mit
üzennek a Végek?
Pártatlanul,
politikátlanul,
Reménytelenül is
miénk – a lélek!
Hangos szóval ne
fogadkozzatok:
Hogy „soha” s
„mindörökké!”
Szétporlanak az
arany szólamok
Iszapos durva
Röggé.
Térjetek
magatokba.
És próbáljatok
önnön-magatokhoz
És próbáljatok
hozzánk méltók
lenni…
Azután jertek
minket visszavenni.
PETŐFI SÁNDOR: NEMZETI DAL
PETŐFI SÁNDOR: NEMZETI DAL
Talpra magyar, hí a haza !
Itt az idõ, most vagy soha !
Rabok legyünk, vagy szabadok ?
Ez a kérdés, válasszatok !
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk !
Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak õsapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk !
Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk !
Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk !
Ide veled, régi kardunk !
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk !
A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot !
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk !
Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
(Pest, 1848. március 13.)