Elégia a hasztalan szarkazmusról

 M. Laurens 

Elégia a hasztalan szarkazmusról

avagy

 Egy Cinikus képzelt levele a mosolygóból

Csalódtam maró gúnyod hatalmában,

mert kukacot találtam savanyú  almádban.

Hiába utáltattam meg magam mindenki mással,

jött egy  aljas Görény ki vigasztalni sem által.

Hasztalan írtam marón fröcskölő kritikát,

elővette fiókjából az undorító  humort és  fifikát,

hiába toporzékoltam, főttem a levemben –én marha –

saját utálatos testembe s lábamba belemarva.

Még így is akadt ki pofátlan rám mosolygott,

nem látta meg  bennem a nihilista bolondot.

Cserébe menten leordítottam a hülye fejét;

 dagadt,randa varangynak neveztem a nejét.

Most már, hogy végre ismét mindenki utál,

agyam helyén a korona egy szarkasztikus hamutál,

benne néhány cinizmusból sodort satnya csikkel,

végre a Mindenható Isten ismét csak reám pikkel.

És te , ki ezt a verset most nevemben írtad ,

- soraid közül cinkosan kikacsintva vigyorogj csak -

 savanyú pofám amúgy-sem bírtad.

 ( 2013. június 21.)  

Utóhang: 

A szarkazmust Oscar Wilde a szellemesség legalacsonyabb rendű formájának nevezte.