Lirian blogja

Amikor felébredek reggel, és szemembe ragyog a Nap,
Mindig azt hiszem, hogy ez a boldogság itt marad.
S mennyi boldog tévedés vezet egy álomhídon át!
Hamiskás, mert túl szép hogy ez legyen a valóság.

Mennyi gyönyörű álmot fűz magába az élet,
Az eleje gyönyörű, de sírás lesz a vége.
Oly sok tisztítókönnyet hagy el a szemem,
S bordáim mögött fájdalom lüktet hevesen.

Szememet marja, mint sav, a könny,
A napfény, a boldogság egy mérget önt.
Először megrészegít a boldogsággal,
Majd megöl belül a valósággal.

Túl szép, hogy igaz legyen a napsugár.
Az érzéseim palettájára szivárványt festek bután.
Majd könnyeim elmossák a színeket,
Összetörik porcelánszívemet.

Tudod én akkor is szeretlek, amikor alszol.
Mikor nem gondolsz rám...
Tudod én akkor is szeretlek, amikor árnyék ül arcodon.
Amikor azt gondolod, így nem mehet tovább.
Én akkor lehunyom szemem,
és azt a filmet nézem, ami az életünk...
Kimondott és kimondatlan mondatok.
Én akkor is szeretlek, ha más úton jársz,
azon, melyen nincsenek táblák,
és nincs korlát a halálos kanyar előtt...
Az értetlenség szakadéka mellett vezet utunk,
s a csodákat nem fényképezi le helyettünk senki.
Valami kéne még, valamit kéne tenni.
De én akkor is szeretlek, ha néha fáj.
Ha néha előbúj rejtekéből a magány,
a dögevő, mely ott köröz néhány boldog pillanatunk felett.
Csak egy mosolyt hozzon a déli szél,
csak kissé hosszabb legyen minden szerelmes éj.
Tartson tovább a szenvedély,
mert akkor húsodba marnám a jelet,
mely üzenet hordoz: még minden lehet.
Szeress, mert adni kell, hogy kapj.
Higgy imáidban, s ne védkezz önmagad ellen!
Légy költő és légy színész!
Játssz prédikátort a pokol kapuja előtt,
játssz szüzet, még ha az ördögnek is kell táncot járnod!
S játssz nekem is boldogságot!
Szeretlek akkor is, ha Te magadat egész másképp látod,
szeretlek akkor is, ha az életed csak egy gazos mellékvágányra várat
szeress kicsit jobban!
Szőkén és feketén szeretlek,
mint a villám szeret a fülledt nyárban,
mint kocsmaszagú ősz szeret az utolsó napsugárba.
Szeretlek akkor is mikor alszol...
Szeretlek, félve, haraggal...
Szeretlek soha el nem múló halált hozó lázzal...
Szeretlek...
Szeretlek...

Jenei Szilveszter-Koltay Gergely 

Csillagok táncolnak feletted
eljárják tenéked szeretlek
feléd küldtem őket
nem kérek mást tőled
szeress engem nagyon de nagyon
boldoggá teszlek minden napon.

Csillagom nem égi tünemény
utadat kísérő feledés
hanem mélyről jövő
szerelmeskedő gyönyör
mi kielégülést ad veled
leránt rólunk minden leplet.

Már nem tudom, én
álmodtalak-e
magamnak
a valóság forrásai
lassan elapadnak
és a szívem óvatos
már megint
nem a remények, de
a félelmek
szerint

Már nem tudom, csak
én hittem-e a
szavaknak
és nem akartam
látni repedéseit a
falaknak

Már nem tudom, itt
voltál-e velem
csodálni a végtelen
színeit
tenyerünkbe fogva
az élet
fényeit

vagy egyedül álltam
csak ott
hol a lélek
vágyakozott

egy társra, akiben
újra megszülethet
egy karra, ami
végre átölelhet
egy szemre, amiből
magára ismerhet

Tudom, csak
álmodtalak
magamnak
és vétkezem
ha mégis
megtartalak

Álmomban álmodtam...
álmom álom volt csupán?
vagy fáradt tudatom
játszott egy éjszakán?
Keresem agyamban a zugot
hol e titokra rábukkanok...
Jó lesz-e ha egyszer megtudom?
Vagy jobb örök homályban hagynom?