Limmike blogja

A lélek receptorai – hasonlóan az idegsejtekhez – behálózzák az (asztrál)testet, de míg az idegsejtek a külvilág támadásai ellen védenek, ezek a receptorok passzívabbak, belvilágunk óceánjainak hullámlovasai, tükröző tavak holdbéli csónakosai, folyók, patakok sebzett tenyerű horgászai. Tervezett feladatok elvégeztetésére alkalmatlanok, irányuk egyoldalú, kifelé áramló. Az agy – mint központi komputer – megzavarhatja a folyamatos adást, de leállítani képtelen. A láthatatlannak nincs szüksége fegyverekre, anélkül győz, vagy veszít – a láthatóval nem veheti fel a harcot, hiszen a külvilág mindig szem előtt van a maga terheivel, szépségeivel elvonja a figyelmet, míg e másik csak kiteljesedhet.

 

A lélek receptorai hasonlóan a szív lüktetéséhez szünet nélkül jeleznek, de nekik ez nem munka, ezért fáradhatatlanok. Olykor mégis akadnak rendellenesnek tűnő hullámlovasok, ezek receptorai kivárják a legmagasabb hullámokat, s ha a tengerben fürdőző telihold csónakosának rezonancia-szintje is épp akkor tetőzik, pont abban az ezredmásodperc töredékben amikor a hullámlovasé… nos, akkor ezek az összeadódások elsodródhatnak a patakon átívelő vasbeton talapzatú acélhíd szegélyén láblógató kocahorgász egészséges receptorai mértani közepéig… és ott, és akkor megtörténik a katasztrófa, ismertebb elnevezésén interferencia, minek következtében a híd összeomlik, szétszakad, megsemmisül.

 

u.i.: a receptorok nem ellenségek, nem vírusok, nem baktériumok, ezért az ellenük szakember által felírt receptek teljes mértékben hatástalanok.

A hangyák vakon élnek, de a geometriai testek belsejében kifeszített cérnaszálakon akár a nyolc lábú szörnyeteggel is felvehetik a versenyt, bár nem valószínű, sőt biztos hogy nem győznek, én mégis elindultam bejárni az átlók végtelen erdejét. Közben gondolkodtam többnyire olyan értelmetlen, felesleges dolgokon, mint például mi végre vagyok a világban, és ha már vagyok, miért nem elég nekem síkban keresni a páromat. Mert a többiek a doboz alján futkároznak, tapogatják egymást a csápjaikkal és már a harmadik dimenziót sem kockáztatják, a negyediket meg sem merik nevezni. Mintha az idő tehetne róla ha kifutnak belőle, s közben gyorsítva pereg a történet, de maximum lifttel jutnak csak feljebb.

Na szóval:

a gúla csúcsában nem a csúcs a lényeg.

Ha én születésem pillanatában elindultam A pontról, a nekem rendelt férfi pedig B-ről, nem találkozhattunk a kettőt legrövidebb úton összekötő egyenesen, mert ahhoz hogy megértsem, kit keresek, meg kellett tapasztalnom, kit nem.

Olyan ez, mint egy gúla amit megrajzolunk papírlapra, majd gondosan körbevágjuk a széleknél és amikor az alapra felkerül a palást, akkor látjuk három dimenzióban, és onnan már kijelölhetjük a találkozási pontot. Azt az egyet. Mert ezen a gúlán csak egy található, ahol meg kell állni és ez lehet az egyenlő szárú háromszög C pontja.

Ha viszont az idő függvényében is számolgatjuk a térbeni elmozdulást, jobb ha két dimenzióban maradunk, mert (jelen példában) a gúla magassága az egyetlen adat, mely geometriai törvényszerűségekre nem reagál. Ami egyébként lényegtelen, mert csak a bolondok rohangásznak egy gúlában kifeszített pókhálón, miközben arról diskurálnak magukban, hogy mi végre vannak a világban, és ha már vannak, miért nem elég nekik egy síkban keresni.... 

a lapokat megkevertem

táncol az asztal hinta szék

kérlek még egyet játssz velem

mától az ég is tintakék

lehullt a szirmod mákgubó

fehér véredet felfogom

ne bújj el tőlem szem hunyó

legyél míg éber a fájdalom

papírból ragasszunk napot

húzd ki a holdat életem

kártyádon cinkek a magok

nézzük a hátlapot fényesen