Limmike blogja

Most beszélnék veled.
Mesélnék az öreg házról
ahol rövidlátóvá csendesült a szeretet.
Már itthon vagyok, a felmosott padló gőze
lecsapódott tüdőm falán.
Most cseppfolyóssá vált a hiány.
Szapora légzéssel termelem a hőt,
de sóhajtani még nem merek.
Olyan furcsa, anyám még mindig jószagú.
Tegnap megint nála járt a halál.
Két kutyakölyköt hozott holtan és
salétromvirág csokrokat a falra.
Picurt betegen kockás pléden hagyta.
Míg ott voltam, mozdulatlan feküdt.
Mint egy szobor. Vagy mint olyan kép
amit úgy festettek, hogy kövessen a szem.
Tudod, az én anyukám neki
az egyetlen Isten...

Amikor 1990-ben az első munkahelyemről kézbe kaptam a felmondásomat, megfogadtam, ilyen többé nem fog előfordulni. Onnantól mindig én döntöttem el, meddig maradok.

Amikor 5 éve elváltam, szoknom kellett a szegénységet fokozatosan, mint szemnek a félhomályt. Szépen lassan – ahogy mind egy fillérig elfogyott a tartalék pénzem – rávitt a kényszer, hogy megtanuljak lemondani.

Ma már tudom, hogy a felmondás és a lemondás „birtoklása” Isten ajándéka.

E kettő nélkül most nem mondhatnám:

Szabad vagyok

- Ma hogy érzi magát?
- Mint biliárdasztalon a gomba.
- Mit jelentenek magának a versei?
- Fémkereső a kezemben.
- Ragaszkodik hozzájuk?
- Nem. Mondom, csak eszköz. Találnom kell velük...
- És ha nem sikerül?
- Akkor nem sikerül. Ezt kaptam, ezzel kell beérnem.
- Mit akar találni?
- Egy Fémkeresőt...

Anyám most olyan gyenge.

Botjára támaszkodik,

hozzálassult

barnarigó szeme.

Félhomályban mesél,

süteménnyel kínál,

asztalán tétlen ujjait

kulcsolja egyre.

Anyám kapuja nyitva áll.

Szívós házaló a tél,

ajtófának dőlve

fizetségre vár.

Mit vett tőle,

kérdezni nem merem.

Picur kutya fekete.

Lába csupa sár.

(Anyám neve Gast Ilona.

Született Fóton.

Nála most a gyenge lába

vendégségbe jár.)

Olyan elhagyatott utcákat sosem láttam. 
Éjjel egy órakor porcelánból van a hó... 
és úgy csillog a lámpafénynél, 
mint angyalok meztelen talpa alatt a tejszínhabfelhők. 
Anyu szorította a kezemet, néhány ablakban pislogtak az égők. 
Azt mondta, ne bámészkodj, erre most nincs idő, aludnod kell. 
Tényleg nem volt, alig tudtam vele lépést tartani, 
de szerettem volna megkóstolni a havat, 
mert ilyen fehérnek még sosem láttam. 

* 
Éjfél körül mellém bújt, átjött a másik szobából. 
Tudtam, hogy aputól menekül, én is szoktam a bátyám elől hozzá, 
ha bántani akar. Mellettem biztonságban érzi magát. 
Hirtelen felült, pedig tudta, attól felébredek. 
Apu ott állt az ágy mellett, megtalálta, de csak hallgatott. 
Anyu türelmesen beszélt vele, ahogy velem szokott, 
amikor boltba küld és nem akarja, hogy elfelejtsek valamit. 
Végül apu elmosolyogta magát, visszament a nagyszobába, 
anyu pedig eldugta azt a kést amit elkért tőle 
és az összes többit a könyvespolc alá. 
Maradhattunk volna, de nem akartunk. 
Átmentünk inkább anyu nővéréhez, mert nekünk nem jutott fenyőfa, 
nekik meg már egy héttel azelőtt ott állt az erkélyen, 
de arra nem emlékszem, hogy hozott-e nekem valamit a Jézuska.