Limmike blogja

nem szabad lehúnynom a szemem

belealudnék az életbe

s te még nem szóltál hogy jössz velem 

Felém nyújtott karod szavakból font inda.
Rám fonódik, emel, mámorító hinta.
Leveleid törtek, tenyeremnek mása.
Patakként zubognak ereink egymásba.
Lombkoronád susog, ágad szíven karcol.
Gyökeredbe folytam, ott várlak míg alszol.

A láthatatlan együtthatók fém palásttal fedett hirdetőoszlopba „falazva”.
Ketten laknak ott.
Az egyik ajtót vág a testen, kilép, megfordul:
-    Mit parancsolsz édes gazdám?
Bent fehér pára gomolyog, s miután kitölti a teret, megállíthatatlanul
sodródik a hang iránya felé. Léket kapar a – csak számára „látható” –
szivacsossá korrodálódott hámszövet mellkasközéppontján, beköltözik,
mint gazdatestbe élősködő:
-    Te leszel a palackom ezután!
Jegeseső-áztatta plakátokról ólombetűk szivárognak a földbe.
Az áttetsző hirdetőoszlopra himlőhelyes arcot mázol szurkos ecsettel
az alkonyat, majd elkaparja. Minden este megismétli, s mélyvörös strigulákat
karistol a félig behegedt lék még nedvedző kristálysebeire.

Kétféle magányos ember van.

- aki jól érzi úgy magát

- meg aki nem

(a kapcsolatban élőkkel ugyanez a helyzet)