Limmike blogja

porondra estem, én a lény

kúp alatt tart egy fénynyaláb

élő, fizetett bérlemény

lehetne tágas és lazább

köröttem váltott helyjegyek

mocorgás, verejték, füst szag

torkomban kódolt jel ketyeg

arcomra tudatom kínt fagy

mozdulni kéne, nyílt tér…

- íme az embrió: tor, nász,

döntsön a publikum, mit kér

bohóc legyen vagy légtornász

tudom csak egy puszit adhatsz
gurulva szemből mint két görkoris
de fordul velünk az atlasz
s odatartom a másik arcom is

folyton az eszed jár eszembe

ne félj a tested másodlagos

tudod a szerelem verem de

csak én vagyok benne tiszta kosz

ülök az alján mint egy krumpli

te megjátszod az istent nekem

selejtes a rútered húzd ki

nem talállak az interneten

minden nap győzködöm a lelkemet – pár percre sikerül – olyankor

a valóság súlya alatt hétrét görnyed

próbálok tőle eltávolodni mert bűnnel terhelt a szenvedése

valahol az Isten háta mögött kifejlesztette saját érzékszerveit

és ha szembeállítom a tényekkel - váratlanul nyitom ki az ablakot –

ledermed a rázúduló képekbe és szavakba fagyasztott információk

normatív rendjétől aztán billegni kezd a kísérleti állvány és

felborulnak sorban az üvegcsék belefolyik szemébe a maró

lúgos kotyvalék aminek létezését bizonyítani nem tudja de szentül

meg van győződve arról hogy pár perc múlva újra látni és hallani fog

legalább próbálnamegtagadni szemtől szembe

még akkor is ha vannak pillanataim amikor ott találom magam

egy megingathatatlan alapra emelt katedrális nyitott

ajtaja előtt ahol bent nincs semmi más csak egy asztal

tele apró üvegcsékkel némelyik vakítóan fényes és mindegyik

fel van cimkézve de nem lépek közelebb mert félek hogy

Isten színe előtt  már megmérettetett és

nehéznek találtatott

Hideg a lábad. A paplan sem melegítette

át, hajnali esővíz a benne csorgó vér.

Az óra  egyhelyben jár,

hajszálaid is tudják, mikor szívná magába

sejtekre osztott nedveid. Közeledben tartod,

üvegfalú közlekedőedény, bal oldali ága

karodba kötött infúzió.

Egy másik tű ósdi, képeslap-forma

bakelitlemezen hullámzik,

szinkronban kattog a másodpercekkel.

Megállítod.

Húzod az időt, de éppen csak szakadáshatárig.

Mielőtt spirálba görgeted a redőnyt, lemetszesz

néhány korhadt ágat a túllombosodott éjszakákból.

Átlépsz az árnyékodon.

A küszöb mögötti világ rácsos csatornába szivárog.

Tarkódon egy pontba sűrűsödve még érzed, ahogy

tükrükbe roskadnak az út menti fák.