Lilike88 blogja

Van az ugy, hogy elerkezunk egy pillanathoz, egy olyanhoz, ami megertesek, felismeresek sokasagat tarja szemunk ele. Azt hiszem, en eppen egy ilyenhez erkeztem.

Ha valamit, hat a donteshozatalt gyuloltem a vilagon a legjobban, amiota csak az eszemet tudom. De az elet mar csak ilyen, donteni kell. Jol, vagy rosszul...de kell. Engedj meg egy kiterot nekem, a jo es rossz dontes ertelmezeseben. Sokat tunodtem, mit is jelentenek ezek az orok ervenyu, sulyos kifejezesek. Jol dontok akkor, ha masok jonak tartjak, ha dontesem illeszkedik a tolem elvart semaba, ha kesobb, csak es kizarolag profitalok a dontesembol (persze kizarolag pozitivumot szabad a profit alatt erteni)...es igy tovabb.

Ennek fenyeben rosszul dontok, ha masok szerint elonytelen a dontesem, ha a joval egyutt bekopog a fajdalom is, mint kovetkezmeny, ha az eletem nem egyenes uton halad a csucs fele, "csak" tapasztalatokkal gazdagodom.

Tapasztalatokkal, amik minden bizonnyal azza tesznek, aki vagyok. Kovetkezeskepp mas lennek, ha masok volnanak a donteseim...akkor en a kornyezetem lennek, az anyam, a baratok, az altaluk megfogalmazott JO ut volnek. Koszonom, jol erzem magam, a sajat tokeletlensegemben. 

Kitero vege.

Szoval a donteshozatal...piszkos egy dolog az, mondhatom. Talan epp egy eve kellett nagyon sok, es nagyon nehez dologban letennem voksomat egyik-avagy masik megoldas mellett. Hat, ha mar ezt akartak, valasztottam. Azt hiszem, nem kell reszleteznem, a "rossz" dontest hoztam. Egy felnottnek meg nem teljesen mondhato, de gyerekkent mar semmikepp sem kategorizalhato lany dontesei voltak ezek. 

Egyik oldalon ott allt a Biztonsag, szep jovo meg a tobbi hollywoodi maszlagba beillo kellek. A masik oldalon ott allt az uj, az ismeretlen, a tombolo, a vagany, a Szenvedely...(az elet?) 

Hosszu-hosszu vivodas, rengeteg konnyel aztatott ejszaka es megannyi tulbonyolitott beszelgetes utan-azt hiszem, nem nehez kitalalni- az utobbit valasztottam. 

Es eltem. Es nagyon fajt. Es nagyon szep volt. Utolag persze. Ketsegek, megbanasok, "visszaakaromcsinalni" pillanatok. Aztan egyszercsak vege szakadt. Uj iranyt vett az eletem. Ram szakadt a magany, a felismereseim, a kovetkezteteseim, a tanulsagaim. Azt hiszem- figyelem, kerem szepen- felnottem! De tenyleg ám. 

Megtanultam a dolgokat a maguk logikus utjan szemlelni. A vilagot feketenek es fehernek latni, a kalandok, az elet helyett a jovot, a celokat, a "jo" dontesek lenyeget latni, erteni (?).

Azt hiszem, hogy oszinte legyek, nem szeretek felnott lenni. De nincs mit tenni. Jonak kell lenni. 

Eppen, mikor ezt elfogadtam volna, a Szenvedely megint ram kacsintott, csabitott, hivogatott, kitarta karjat a jol ismert olelesre. Es megint vonzott. Kuzdottem ellene, de nem ment. Tul jol ismertem azt az olelest, tul sokat koszonhettem neki, tul sok hibat, szenvedest, nevetest es boldogsagot. Elvegre is, altala valtam felnotte, vagy mive is...

 Azonban ott lebeg az a hatalmas kerdojel, Damoklesz kardjakent, fenyegeton felettem. Epp az az elony, amit felnotte avatasomkent ertelmezhetek, valik talan hatranyava a Szenvedelynek. Azt hiszem, meg ha sajgo, verzo elszorulo szivvel is, de megtanultam ertekelni a Biztonsagot. 

 De mit er a Biztonsag Szenvedely nelkul, es mit er a Szenvedely, ha eletfogytiglani retteges az ara? 

Hat, ismet itt vagyok, egy evvel kesobb, ugyanahhoz az utkeresztezodeshez erve. Es megint csak allok, es bamulom az utjelzo tablakat, eroltetem agyamat, erzekeimet, hogy dontsenek, ezuttal talan "jol". 

A kornyezetem, latva ujabb dilemmamat, incselkedve, batoritoan mutatja ujjaval, menjek, meg visszafogadnak, megterhetek hosszu kalandozasom utan. Ujrakezdhetem, kapok meg egy eselyt. 

Mi lesz ebbol, nem tudom. Araszolok egyre kozelebb es kozelebb az utjelzo tablakhoz, hol erre, hol arra billenve...es hamarosan ismet donteni kell...

Megszuletsz. Sorsod egy eleve elrendelt verrel irt alkotmany. Nincsenek meg elvarasaid a vilaggal szemben, vagy talan csak a legalapvetobbek....az elemi osztonok. Az ido kereke pedig forog, nyikorog feletted veszjosloan, mint a korbaccsal vert barmok huzta szeker.

Nem tudod meg, hova hajt. Nem latsz bele a forgatokonyvbe vesett sorokba. Nem latod, mennyi kinkeservvel vilagrahozott konny aztatja a lapokat....a te konnyeid. Jovod pecsetei...Tudatod szep lassan  tagul. Ez az a pont, ahol elkap a fogaskerek. Akaratlanul belefolysz egy orvenylo aradatba, ami mindent elnyel, es semmit sem ad vissza. 

Idonkent felvillantja az Eletnek nevezett konyvtar a kincseit. Kajanul az arcodba nevet, hagyja, hogy meglasd, mi tehetne boldogga, mi tehetne teljesse amugy jelentektelen letezesed. Aztan mikor tagulo pupillakkal a gyemantos csillogasu jovokepek soran amulsz, ismet bezarja a kincsek rejtekenek ajtajat, a kulcsot pedig gennytol, szennytol telitett gyomraba veti. 

De ezzel nincs vege. A folyamat elindult. Uzod, hajszolod a kepet, amit megpillantottal. Beleegett retinad minden negyzetmillimeterebe, agyad minden rejtett zugaba. Almodban is csak ezt latod. Ertelmet talaltal a letnek. Gondolod....

Megfogan egy otlet, legokent epitesz utat a cel eleresehez. Minden egyes apro kockat a helyere illesztesz gondolatban. A gond azonban az, hogy lego varad latszata mogott nincs mas, mint egy serulekeny kartyavar, es meg azelott elvetelsz, hogy otleted egyaltalan valodi format oltene. 

Az almok temetoje....udv neked valosag...Eleve halva szuletett otlet? Vagy talan benned van a hiba? Szaz,sot ezer vagyad hullik a porba, minden alkalommal kitepve egy darabot a szivedbol.

Nagyon faj, orditasz, verkonnyeket hullatva a foldon hemperegsz. Majd elfelejted a kint, az emlek elhalvanyul, es birkakent loholsz a kovetkezo felvillantott kincs kepe utan. A film porog tovabb. Tokeletesen jatszod a szereped. 

Csak epp a szived fogy egyre, minden egyes kitepett cafattal  kozelebb juttatva teged a teljes mentalis nirvanahoz. Hacsak nem tartozol a ritka kivetelek koze, akik masok fajdalmabol, sikolyabol, melyrol felszakado halalhorgeseibol nyerik az eleterot. Szerencsesek. Nekik a lelki nyomor szep...masoke persze....nekik nem faj semmi...nem ereznek. Csak szomjusagot. Masok verere.

Es ez a mokuskerek sosem all meg. Forog tovabb. Attol fugg elted tartalma, es tartama, hogy melyik csoportba sikerult belecsoppenned, mi all eleted regenyeben. 

 Van, aki nem varja ki, hogy a tortenet happy enddel zarul-e. Feluton koszoni...nem ker tobbet. Villan a penge, szorul a hurok, kattan a fiola kupakja... talan jol dontenek. Talan nem....nekik tenyleg nem kell mar tobbe az elet pocegodreben furodni. Epp csak annak fejet nyomjak melyebben a salakba, akinek a forgatokonyveben szerencsetlen modon a foszerepek egyiket jatszottak. De talan megbocsathato. Talan nem....

De ki is itelkezhetne egy seregnyi betukupac felett...meg vagyunk irva, meg van irva minden mozzanatunk...talan nem vagyunk mi sem egyeb, mint egy valamelyik szerencsetlen szemellenzos, kaprazatoktol elvakitott elme  halva szuletett otletei kozul...

Élünk bele a világba, elismerésre és szeretetre várva.

Nem gondolunk semmi másra, kiváltképp a halálra.

Üdvösebb tán nem tenni, minden búnkat feledni.

Életünk aranya hullna porba, ha elménk ettől elborulna.

Végünk után a világnak egy emlék leszünk csupán.

Kis idő múltán nem sír már senki, életünk alkonyán.

Szól a búcsúdal, omlik a fájdalom, csak a szél csendes zúgását hallgatom.

Mit is várok tőled, nem tudom. Talán egy szavadat várom, hogy hallhatom.

Nem hallottam már oly hosszú idő óta. Nem szól már a régi nóta.

Nem látom már arcodat, nem sírhatom el neked a bánatomat.

Elmondom hát egy dalban, miben elmondtam még régen.

Szól a búcsúdal, újra te hallod, és te hallottad valaha,

Hogyan akadt el könnybe fúlva egy tinilány szava.

Mit is mondhatnék, már rég nem tudom.

Csak bízhatok abban, hogy elér hozzád ez a pár mondatom.

Talán elmondhatom, mi szívemnek már régóta fáj nagyon.

Kérni tőled nincs jogom. Ezt jól tudom.

Nem voltam ott, mikor segítséget kértél. Vállalom.

Álmaimban sokszor látlak. Haragszol rám olyankor és félek.

Bűnös lelkiismeretem rabságában mint tébolyult élek.

Bűneimért tőled mást nem, csupán feloldozást kérek.

Azt gondolom, minden megvan, mit kérhetek, teljes az életem.

De időnként rájövök, hogy azért van így, mert hiányodat elmém elfedni kénytelen.

Csak állok és hallgatom a csendet, s felrémlenek szavaid.

És nagyon bánt, mikor ráébredek, már nem vagy itt.

Egész életemben már hallgatom a bánat hangjait.

Szól a búcsúdal, s te tovább álmodod mit megálmodtál régen.

Egy szebb világot, hol csak rád vártak már éppen.

Jobb neked ott tudom. De az ember olyan lény, kit az önzőség vezérel.

Sokszor kérem, bárcsak itt lennél, hadd mondjak még pár dolgot el.

De tudom, hogy semmi sem lenne jobb, minden úgy lenne, mint rég.

Szól a búcsúdal, és én is hallgatom sírva, mint valaha.

S arcom mossa a csendben könnyeim kifogyhatatlan zápora.

Hirtelen az utca zaja riaszt fel révületemből.

Mennem kell tovább, sok még az életben a teendőm.

Kialudt egy láng, és az élet megy tovább, örökké merengőn.

Nem mehetek, van még miért maradni,

Az élet posványában kell tovább haladni.

Lesz még szép s gondtalan,

Nem lehet a lelkem örökké hontalan.