Angyalmesék

Ahogy az őszi szél kergeti az avart,
Úgy fésüli ujjam keszekusza hajad.
Ahogy egymáshoz ér napfény és az árnyék,
Úgy ajkam ajkaidtól nem kell, hogy elváljék.

A Nap utolsó csókjában még izzik a szerelem,
Míg öleled derekam s én szorítom kezedet.
Fehér vattafelhők tánca csupa báj, szeretet
Amíg némán nézlek és őrizem szemedet.

Mint égen a csillag, benned olyan a tűz,
Karodban álmodva szüntelen hozzád űz.
Ha épp nem vagy mellettem, akkor is kereslek,
S mindig rádöbbenek, mennyire szeretlek...

A minap házépítésbe fogtam,
Összegyűlt hozzá sok anyag
Otthonom terveit nézegetve
Tudom, nem volt nálam boldogabb.

Boldogság. Ez lesz a ház neve.
Magas lesz, díszes és csillogó
S fennen hirdeti majd az égieknek:
Elér az ember mindent, mi adható.

Nekiálltam. Sorban egy-egy tégla:
Család, rokonok, gyerekkor, barátság
Hányszor ment le fejem fölött a Nap,
Míg kicsiny házam alapjait ásták.

Elkészült egy szint. Pompás, lakható
Büszke voltam: Lám ezt is megéltem.
Ám hirtelen vad szélvihar tombolt,
S magával vitt mindent, mit elértem.

Sírva borultam le: Hát ennyiről szólna?
Az egész tényleg, tényleg ennyit érne?
Selymes hajam eláztatta az ár
S víz ölelte körül fáradt térdem.

Ekkor jött valaki. Magas volt és erős,
Nem szólt semmit, némán felsegített,
Kezembe nyomott egy viharverte téglát
Melyet tenyerében egész felhevített.

A ház újjáépült. Szép, de nem túl magas,
Belé az összetartás magvait oltották,
Két nagyra nőtt gyermek kapujában,
Egymásra néznek és suttognak: boldogság.

Ezt a verset még úgy másfél éve írtam, csak most került elő újra :)

Gyöngyök, rózsák, fekete brokát,

A szökőkút ma éjjel víz helyett vért okád.

Fűzők, tüll, brossok és selyem,

Add, hogy a ma éjjel a leggyönyörűbb legyen.

A vámpírara ajkán frissen ontott vér,

Egész lényéből árad a léha kéj.

Felveszi áldozata fekete ruháját,

Előveszi lelke összes rejtett báját.

Kacér pillantása most szokatlanul szende,

Kárhozott lelke ma újra el van veszve,

Szívében és ajkán csak egy szó, egy kívánság:

Bárcsak láthatná már új élete párját.

Eközben a kastély egy eldugott részén,

A férj nézegeti, mint gyűlik a násznép.

Fekete öltönyén sok kis vércsepp csillan,

Körülötte tér és idő szótlanul elillan.

Végre eljön a perc: éjfélt üt az óra,

Köd és csend borul az elátkozott tóra.

Kéz a kézben érkezik a vőlegény s az ara,

Farkasüvöltéstől zeng a kastély fala.

Körbeállják a tó körül felépített máglyát,

Az ifjú vámpír megcsókolja szerelmes aráját.

Ajkuk összeforr, cseppen a forró vér,

Testüket elönti az édes, pokoli kéj.

Megszületett hát a kárhozott szövetség,

Eltávozik mellőlük a vámpíri küldöttség.

Egyedül maradnak egymás karjaiban,

Így gyönyörködnek a máglya hamvaiban.

Szemedben szerelmet találni - csak egy perc,
S e pillanat alatt te boldogságra lelsz.
Egy tétova csókhoz elég egy minutum
S a titkokhoz sem kell több, miket csak mi tudunk.

Egy óra alatt elpusztulhat a világ,
Örökkévalóság oly sokat várni rád.
Egy óra karjaidban: sepercnyi boldogság
Hisz vérünkbe a rövid élet csíráját oltották.

Egy nap: csókot vált az égen nap és est,
Valahol lágyan összesimul két test.
Félnek, hogy egymástól elszkadnak ők
Az éj árnyait óvó, csókos szeretők.

Végtelenség: években talán nem mérhető,
Időtlen szerelmeket pecsételő erő.
S ha szemedbe nézek, tükrében azt látom:
Egy perc sem kell s véget ér e gyönyörűszép álom...

Egyedül maradt. Elmarta a falka.
Veszte volt, hogy nem egy megalkuvó fajta.
Hófehér bundáján megcsillan a holdfény,
Mellső lába nyomán ott marad egy csepp vér.

Nem érdekli őt most vér vagy sebesülés
Amire ő vágyik: a beteljesülés.
Fél, mert egyedül van, mert nem várják már többet
Csak a vén Hold látja bús szemén a könnyet.

Lassan elhagyja a hőn szeretett erdőt,
Amerre néz, nem lát mást: mocsarat és fertőt.
Azokon túl  magasodnak a fenyegető hegyek
Halkan sóhajt, mintha szólna: most mitévő legyek?

Hirtelen mennydörgés üti meg a fülét,
Vadul verő szíve majd szétveti szügyét.
Mégis elindul a kéklő ormok felé
Mintha önként menne zord halála elé.

Puha szőrét vastagon beborítja a sár
Gondolata csak céljai elérésén jár.
Ügyet sem vet sajgó, vérző végtagjára
A hegytetőre hajtja gyorsan lépő lába.

Újabb mennydörgés szakad fel az égből,
Fenyegető ordítás felel rá a mélyből.
És beüt a baj: elég egy rossz lépés
S ott találja magát a szakadék mélyén.

Megpróbál felállni, ám ez nem sikerül
Törött mellső lába teste mellett terül.
A közeli bokorban valami felmordul,
Farkasunk félelmében ösztönösen mozdul.

Sárga szempár gyúl a vihar sötétjében
Egy farkast vél felfedezni a sziluettjében.
Hegek borítják éjfekete testét
De nem ártó szándékok vezérlik a bestét.

A hófehér nőstény remeg félelmében
Harcolni? Hisz nincs most ereje teljében...
Ám ekkor nem várt meglepetés éri:
Fáradt teste mellett a másik farkast érzi.

Gyengéden ráhajtja fejét a nyakára
Már érződik a bújás jótékony hatása.
Bundája melegszik, száradnak a cseppek
Kettesben az órák másodpercként telnek.

Vége a viharnak: ragyog egy szivárvány.
Az űzött farkas boldog: van már, ki vigyáz rá.
Nem számít már fájdalom, nem kellenek könnyek
Hisz nem lesz már egyedül soha-soha többet.

Társra lelt a hegy magányos őrében,
Szeretetet talált a sárga szem tőrében.
Fehér és fekete: egyforma, mégis más
Együtt azonban csodás párosítás.