Leon blogja

Halk éjszakában keserű sírás hangja
egy szomorú fő a magányos sírra borul
éj fekete hajú lány ki a könnyeket hullajtja
szíve a mérhetetlen fájdalomtól összeszorul


Fekete márvány sírkőre mint rövid líra
egy férfi név van kőbe vésve
A lány ezt nézi zokogva,fájdalomtól sírva
s remegő kezeit könnyes szemmel a betűkre téve.


Igazságtalan halált halt a sírban pihenő test
életét nem a kor hanem egy ember, egy gyilkos vette
fegyver dörrent s számáre eljött az örök est
ami a  halál a sötétség élettelen gyermekévé tette


A fájó szív erőt ad az elgyötört testnek
kíntól szenvedő szívben a bosszú lángja gyúl
a bánkódás átadja helyét a kétségbeesett tettnek
s a bosszú fegyverének markolatáért nyúl


A sírást eszelős kacaj váltja föl
ami párosul a sötétség borzalmaival
bosszúra éhes kéz majd viszont öl
ez az amit az eszelős kacaj sugall

Pajkos szél játszik lobogónkkal
bár mi lennénk ily gondtalanok
szívünket nagy teher nyomja
csak menetelünk,s nincsennek gondolatok


Menetünknek talán a halál de talán a győzelem lesz sarja
Ugyan már ez most ami szívünket a legkevésbé marja
Kezünkbe hű társ simul, kinek kard, kinek íj vagy hatalmas balta
Csak menetelünk...pengénket megitatni..egy véres harcba


Győzni megyünk, de ha ott halunk is már nyertünk
mert sarjaink büszkén mesélnek majd e napról
hogy a hazáért félelem nélkül küzdeni mertünk
és sírjainknál majd dicsőítő trombita szól

Meleg szellő suhan csöndben
csend honol, s a szél elvész a ködben
fenn egy magas fa tetején lesben állva
bagoly ül nesztelenül prédára várva

A szél lassan felül kerekedik
és eloszlik a nagy köd folt
meleg érzés mi elönti szívem
mikor az égen megjelenik a sugárzó hold

szél fújta levélfelhő mi takar
holdra nézek s szívem vágyakozik
menni akar.

Didergő levél, mit fölkapna a szél
a tűző nap, mi újra nyugodni tér
a mező, a rét a megannyi friss virág
a látvány, az illat ami emlékeztet terád

A gondolatok, s hiú ábrándok
a múlt, a jelen s a jővő mit úgy várok
a színek, a hangok s a vágyak
a boldogság mit érzek amikor látlak

Te vagy a levél mit fújna a szél
és én a fa aminek a szívére nőttél
ha letépnek rögtön belehalok
bezárnak a virágok és eltűnnek az illatok

A ragyogást,az egyhangú szürkeség váltja
S én faként könnyezem, mozdulatlan egy dombon állva
a jelen és a jövő immáron a múltba vész
a bú a bánat, lassacskán elemészt

A gondolat haraggá, a szeretet gyűlöletté mered
kitépném gyökereim, s szíven szúrnám a szelet
elvenném tőle, miért szíve dobog, érezze mit érzek
de nem mozdulhatok...., pedig legbelül vérzek