Laurita blogja

A fiu kit szerettem szép volt
Kék szemében égbolt
Hangja,lágy szellő susogása
Mely a vihar jöttét is jelzi
A fiu kit megszerettem büszke
Én ezt elvettem tőle
Kék szemében most
Szintelenek a képek
A fiu kit megszerettem elmegy
Magához semmit nem vesz
Utját nem kisérhetem
Elárúltam a fiut kit szerettem.

Sok éven át,miközben figyeltem
az ablakok mögött zajló világot,
a téli hidegben kiáradó fény
melengette lelkem,
s a szégyen,hogy leskelődöm,
forrósította fel fagyos testem.

Sokat bolyongtam akkor tájt
űztem kergettem álmomat
hogy egyszer valaki kitárja majd az ajtót
s beléphetek egy csodás világba melyet
otthonnak hívnak
orromban érezhetem a sütemény illatát
hallhatom csészék koccanását
láthatom a gőzölgő tea aranyló színét


Álltam órákon át
különböző arcokat láttam
s mégis egyformát
minden arcon ott ragyogott a biztonság
minden mosoly közvetített.
Neked ez kirekesztett világ


Megszégyenülten álltam tovább
keresve-kutatva a reményt
bízva ha én nem, Ő megtalál
erőt ad a továbbélni játékhoz
de a Sors konok, keményfejű társ volt
nem csepegtetett nektárt a sebzett
szívre,lökött tovább.........
Nézd:ez mind a tiéd lehet
változz:az Ábránd nem épít házat s nem tölti meg
zsebed se szíved


Aztán hajnalban mikor az utolsó
gyertya lángja is lobbant
lopva búcsút vettem mások életétől
s elkezdtem élni a sajátomat
apró odú, sivár ágy várt
minden éke egy kis kereszt
melyet a templomkertben leltem
hová mindig pontban ötkor jártam


A zöldellő templomkert
kora tavasszal.... csalafinta lugasok
vad összevisszaságban...
egy kis rózsabokor volt menedékem
barátommá vált, hisz Ő volt Én s Én Ő.
tüskés,riadt s mégis merész
hosszú szára az ég felé nyílt
s én is ha néha imádkoztam
kezem nyúlt fel,hogy megérintse
az eget,bőven ontva a könnyet
a kis bokorra, kiürült szemem
fáradt arcom csak a rózsa szirma
simította


Télen ha ott jártam
a bokrok fehér ünneplőben vártak
ha fagy süvített végig, vad szerelmével
az északi széllel, táncoló hópihék
menekültek hozzám és én segítettem nekik
kitárt karral álltam útját e zabolátlan
táncnak,hagytam hogy rajtam tombolja ki dühét.
mikor megszelídülve tovább állt a szél
hálás hópelyhek áztatták-mosták
tisztára arcomat.


Az Őszt nem szerettem
örök arcban álltunk.
Ő pompázott csodás színekben
hogy megnyerjen de nem bírt velem
konokul ellent álltam.
Az elmúlást láttam benne és az
ingatag természetét.
én az állandóságot vágytam.


A Nyár perzselő forrósága
eget-földet egybeolvasztotta
kacagást varázsolt minden virág szirmára
néha elbóbiskoltam kis bokrom tövében
apró méhek zümmögése vigyázta álmomat
illatok,színek, farsangi forgatag
szédült extázisában a fáradt vándor
magányát nem lelte.
nyáron nem űzött úgy a vágy
lebegve szeltem át a hónapok tavát
arany vitorlásom néha megszaggatta
a kóbor felleget mely e merészségre
tűpettyes záporral felelt.


Aztán elmúlt a nyár
szívem melegét kifújta az Ősz
várat épített lelkem mezején
elzárva ismét útját a reménynek
a múlt is vissza tért
karöltve kísérte a bánat
halk dallamok mellet burkolt be lágyan
az alázat, és újra utamra bocsátott.