Lantana: Other World

Már megint esik.

Gyűlölöm az őszt, de az idei különösen rideg és barátságtalan. Az utóbbi két hétben folyton esett, vagy ha éppen nem, akkor is szürke felhők takarták az eget. Én, aki annyira imádom a májust, nehezen viselem ezt a hideg sötétséget.
Képtelen vagyok itt ülni egy helyben, úgy döntöttem kimegyek egy kicsit sétálni a folyosóra. Nem kérdeztem Lindát, hogy ki akar-e jönni velem, mert egyedül akartam lenni. Nem is kérdezte, hova megyek mikor kicsusszantam a padból, és átférkőztem mögötte, túlságosan bele volt merülve az angol fogalmazásának megírásába.
Kiléptem a teremből, és a csendes folyosón találtam magam. Éppen óra volt, csak nekünk maradt el a matek, mert beteg lett a tanárnőnk. Van valami meghitt abban, hogy tudom, most az egész suli ott ül az ajtók mögött, különböző órákon, és hallgatják a tanár előadását, felelnek vagy éppen dolgozatot írnak. Mindegyik terem egy-egy külön világ... És én mindegyikben annyival inkább lennék, mint a sajátomban...
A folyosó végére értem, az első emeleti aulába. Az ide nyíló egyetlen osztályterem ajtaja nyitva volt, de nem volt bent senki. Csak a terem melletti szésoron ült egy fiú előredőlve, összekulcsolt kézzel. Ismertem, Cole-nak hívják, és ő nyerte tavaly a diákigazgató választást. Most végzős.
Mikor hallotta hogy jövök, felemelte a fejét, és rám nézett. Egy pillanatig egymás szemébe néztünk, aztán tovább mentem, ő pedig folyatta a padló fikszírozását.
Ennyi volt. Neki. Mert én megálltam a következő ablakmélyedésben, hogy kinyissam az ablakot, és nagyot lélegezzek az esős levegőből, hogy megnyugodjak kicsit. És hogy rájöjjek, mi történt az előbb. De nem tudtam, pedig az a legrosszabb, ha önmagadat nem érted. Nekem pedig fogalmam sem volt, miért akadt el a lélegzetem az előbb. Csak azt tudtam, hogy képtelen vagyok kiverni a pillantását a fejemből.
Kicsöngettek, a folyosókat elárasztották a diákok. Ideje volt visszamennem a terembe Lindához. Muszály volt az aulán keresztül mennem, mert más út nincs, és ezen bosszankodtam egy kicsit. De mikor odaértem, a széke, ahol Cole az előbb ült üresen állt.
És a csalódottságot, ami emiatt eluralkodott rajtam, már végképp nem értettem.