Landor művek még...

– Negyven felett már ki merik mondani a nők is… – billentyűzte fel a terminálra a lányarcú Boniff-RA28, és lágyvonalú, hosszú ujjaival félrehúzta kissé magasabb homlokát ellensúlyozó, vörös tincseit a szeme elől. Elmosolyodott.

A férfi ott, az összeköttetés túloldalán, egyszer azt találta mondani neki, hogy „a hajaddal, meg a meleg, barna szemeiddel – mert a barna szemek csakis melegek lehetnek, így illik…”. Ekkor még csak annyit vágott közbe Bo, hogy „nnaaa”, de hagyta folytatni a másik mondandóját, aki mit sem zavartatva magát, cinkos szemrebbenésig emelte a mondat fényét: „Összezavarsz!”.

– Mert hagyod magad összezavarni. Biztos, nem is rám gondoltál. Na mondd csak, mondd! Remélem, nem felejtetted el a lényeget, mert az öregkori szenilitásodra kell majd fognom egyszer.

– Hol is tartottam? A hajad, a szemed, a szád, ha rózsaszínre… nem is, lángoló pirosra húzod a rúzzsal, festménybe illő arcot kölcsönöz, nagylány.

– Csak incselkedj, megállj! Aranyos vagy, Herb, de tudod, hogy utálom, ha lányozol. Hatvanegy évesen kicsit már kínos.

Az az ember, akkor csak megcsodálta rajta a természet fura tündöklését. Mutató- és középsőujját lágyan végigvezette a nő hibátlan, már-már valószínűtlenül halovány, mégis a szépségétől életteli, nyárhajnali mandula, selyem-márvány arcbőrén, a halántékától lefelé, egészen az álláig. Ott megragadta, finom mosollyal magához vonta azt az orcát, és lakonikusan röppenő, puha csókot lehelt az ajkára. Aztán csak ennyit mondott, míg szemeiket hüvelyknyi távolság ölelte egymáshoz, félrebiccenő fejjel, s karjaival a nő derekába csimpaszkodva, mintha épp körjátékra készülődnének:

– Rajtad az idő nem fog soha, Hold lánya, angyal Bo.

Boniff-RA28 nem szűnő mosollyal emlékezett azokra a pillanatokra. Hitte a férfi szavait, miközben maga is tisztában volt a világegyetem rá vonatkozó törvényeivel, mert köröttük, a Holdon születettek körül, némiképp lassabban őröltek az Idő malmai.

Herb Mosinsky válaszsorai meglehetős késlekedéssel tűntek fel a kristálylapon.

– Álmodozom…

– Merre jársz, édes? – kérdezett rá Boniff a nyilvánvalóra, s rögtön körbe is nézett maga körül. Odaképzelte. A távoli áramfejlesztő dohogásán túl, talán a szél kergette falevelek surrogása hallatszott, s hogy a fuvallat belemarkolt elfeledett tárgyakba a patakhoz közeli, hófoltos tisztáson.

Benn mindenfelé damasztok, plédek, szőrmék és nyersre cserzett állatbőrök hevertek az indián sátorban. Minden, szinte minden a hely melegen tartását igyekezett elérni, ám a beterítésre, borításra, szigetelésre felhalmozott leplek vélhető összevisszaságában a női jelenlét rendet is teremtett. Rendet és egyensúlyt.

A kiszárított, nyers bőrök a sátor falát borították, elfedve a legtöbbször alumínium fóliaréteggel laminált, méhsejtcellás műanyagbuborék szigetelő paplanok fölösleges csillogását. A szőrmék a fekvő- és ülőalkalmatosságok melegérzetét növelték, a tároló ládákat takarták, vagy a fonott mintás nádparavánra akasztva egyszerűen csak arra vártak, hogy rásimuló, vaskos fátyolként Bo útjait kísérjék a karantén telepen, bármerre jár.

– Itthon vagyok, Guildfordban – érkezett a férfi üzenete –, itt ülök az ágyam szélén, majd leszakad a hátam, s közben rád gondolok folyamatosan. Szerintem huzatot kaphattam a múzeum raktárában. Látod, már tényleg fáradt lehetek! Mit írtam? Álmodozom? Azt akartam, álmosodom.

– Aó, annyi az illúziómnak, Herb! Tudod milyen vagy? Igenis, hogy undok – tűnt elő a villámriposzt a nőtől, és még egy lekunkorodó szájívű smiley-t is odabiggyesztett a mondat végére.

– Sajnálom, komolyan – szabadkoztak a távoli betűk –, de még ezt az istenverte pötyögést is rühellem most. A hangfelismerő illesztékemnek pár napja nyoma veszett. Drágám, kapcsold be a mikrofont! Nem számít, mennyire csapnivaló a vonal.

– Azt mesélted egyszer, hogy az akvárium üvegére szoktad felrakni, odaszívja magát – kicsit felpörgött a válaszfolyam, bár Herb-nek tényleg nehezére esett. A kis kék gyöngyszemről társalogtak, egy félig organikus eszközről, mely a gége környékére a nyakon, vagy az arcra tapasztva ugyanúgy szolgálhatott mikrofon, mint hangfelismerő kiegészítés gyanánt a palmer mellé.

– B o n i f e r a !

– Ö… öö… keresem a mikrofont. Neked van másik?

– Van csibém.

– De ugye sosem volt titok, hogy nem azért nem beszélgetek veled szívesen, mert serceg a hangadat-átvitel – okfejtette Bo –, hanem, mert aggodalmaskodsz – És az aggodalomnak talán most helye is lett volna. A wigwam csoporttól délre, a tó felé kihelyezett konzervdobozok, a figyelmeztetők megcsörrentek. „Puma jár a környéken, nyulat keres” – futott végig a nő fejében a gondolat, mert volt már ilyen. – Aggódó-gép vagy – folytatta a beírást. – Meghallasz dolgokat. Aztán túlkombinálod…

– Féltelek, tündérke – érkezett a válasz, s a rendszersor mozgó tollacskája jelezte, hogy a férfi még lendületet vesz egy hosszabb mondathoz. – Gonosz farkas ez a világ, sok a vadász benne, és megannyi az áldozat. Egérarc meglátogatott még? Nem nézek ki sok jót a pasasból.

A rágcsáló titulusát Walt Anselmo érdemelte ki, a melville-i karantén telep egyik felügyelője. Az újfundlandi tél közeledtével egyre gyakrabban tette tiszteletét a sátrakban elszállásolt betelepülők fiatalabb hölgykoszorújánál. Az öt lábnál alig magasabb, sápadt ábrázatú, gondosan borotvált – habár az mindegy volt, borostásan is kimeredő szemfogú – cingár ember, fegyver mániájával érezte elérni a ráméretezhető megbecsülést úgy társai, mint a telep felügyeltjei körében. „A jeladó az smafu, de?” mondatával kielégítettnek látta bármikori látogatása melletti érvelését. Váratlan pillanatokban lehetett számolni vele. A tekintete azonban elárult mindent. A falni készülő vadászé rejtezett benne.

– Nem volt itt – nyugtatta meg Herb-öt a nő. – De egy-két ruhámat azóta se lelem.

– Ez a selelem – egy kurta válasz, de vigyorogtak még a betűk is – bocsi, nem hagyhattam ki!

A lázas pakolás zajait nem sugározták az átvivő közegek. Néhány percig Bo testének jó részét az egyik fenyő keretes rattan láda mélye bújtatta. Csupán feszes csípőjét takaró bőrszoknyája, a hosszú lábak karcsú vonalát mit sem rejtő, fekete akril téli harisnyája, s lábszárig felnyúló, csíkokban felgyöngyözött, sallangozott és szironyozott, hasított őzbőr csizmasaruja látszott. Egy XVIII. századi erielhón, kanadai indiánlány, s egy XXI. századi urbanizált, amerikai asszony fantáziadús és nem kevésbé praktikus öltözete keveredett alakján.

– A tárgyak nem vesznek el, csak átalakulnak… De mivé? – írta a láda mélyéről. Behajolva pötyögött még pár szót a palmerba, aztán egész testében megmerevedett az ijedtségtől. Pillanatok alatt átmelegedett az arca, s érezte, hogy a fejébe szökik a vér, és szíve valamennyi dobbanása a nyakába ver hegyes nyílvesszőket. Szervezetének barátkoznia kellett a földi gravitációval, a hetente végzett orvosi vizsgálatok ezt is ellenőrizték. Még a levegővétel is nehezebb volt kezdetben, de most egyáltalán nem kapott levegőt egy-két villanás erejéig. És éppen, hogy nem a hétköznapiatlan testtartása űzte ezt a tréfát vele. Valaki két kézzel megragadta a derekát.

Azt mondják, az esték mindahány, s a hajnalok a tengerpartokon, láthatatlan vendégek társaságában telnek. A partokon, s olykor a hegyek sziklás lankáin is. Csak szabad legyen a rálátás a felhőpamacsokra, a tiszta égre, s a világegyetemre. Sötét ruhás hírvivők állnak ilyenkor ki, semmi másra nem ügyelvén; az égiek figyelik a Nap eltűnését, aztán megérkeztét a földi horizonthoz, miközben a szférák – melegedésük s visszahűlésük okán talán – emberhangon zenélnek. Senki más nem hallhatja a muzsikát, csak ők, és a Holdról érkezettek. De vágynak rá az emberek, sokszor kívánják, hogy szerfelett finomodjon érzetük. Ameddig még nem érzik, elképzelik. Mint ahogy egyik képköltőjük tette, Wim Wenders.

Azt mondják, nem is mindig emberkórus zeng a szemhatár mögött. Van, aki váltig állítja, triolák és töröksípok andalítanak szférikus együttfigyelésbe. Vélhetően a földi világ egykori, közép keleti feléről hangozhattak e feltételezések, hiszen a töröksípok leginkább az oszmán birodalomban váltak először, széles körben megfigyelhetővé. Nem éppen a közkedveltség kísérte őket, kezdetben. Inkább a félelem. S lám, mivé lett a nagy nemzet! Szétszóródott, és sokszor be nem fogadott fiai és lányai mára kontinenseket laktak be. Hódítás persze ez is a maga módján.

Esteledett Guildfordban. Furcsán csendes este lett. A West Meads és a Chertsey street kereszteződésének közelében csak pár jármű elsuhanását, s a házak napelemeinek pihenőbe fordulását hallotta Mosinsky. Nem a szférák muzsikáltak. Az apró napcellák éjszakára tároló tokjaikba fordultak, hogy ügyes robotnyúlványok letisztítsák és kijavítsák őket, ha kell. Visszahúzódtak, hogy pirkadatra újra alaphelyzetükbe billenhessenek. Ilyenkor füllel is hallható zizegés ölelte körbe mozgásukat, az űrből szinte már heti rendszerességgel a lakott településekre érkező, finomszemcsés porfelhők szennyezte villamos szervomotorok zaja. Mert a szemét nem maradt a felhők fölött. Visszakívánkozott.

Southampton irányába lassan lebukott a Nap. Talán egy utolsó napcella küszködött még, a legkisebb egy közeli tetőn. Valószínűleg elakadt. Felsivított a kis motor – nem is szoktak ilyent ezek a szerkezetek, de most érdekes este lett –, nyöszörgött keveset, aztán bepattant az elem, és széttörött. Darabokra. Üvegesen csörömpölt.

Herbert Mosinsky úgy érezte, nem lehetett távol. És egy kis napelemhez képest igen nagy hangja volt. Fülsértően csörömpölt. Aztán a férfi ráébredt, hogy nem azt hallotta, amit először elképzelt. Saját lakása ablaka vetődött szét darabokra, s egy kő huppant a nappali szőnyegpadlójára. A kőhöz valaki egy újságcikket erősített, egy papír fecni libegett hozzázsinegezve.

Ügyet sem vetett a kőre és a fecnire, első meglepetése, ijedelme után azonnal a nappaliba sietett. Túl hirtelen. Ki akart nézni a kitört ablakon, vajon ki lehetett, aki behajította a kőzúzadékot, de óvatlan pillanatában rögtön üvegszilánkokba gázolt. Felszisszent.

Ilyen helyzetekben némileg a legműveltebb emberek száját is elhagyhatja pár alpári szó. Engedtessék meg, hogy ne emlékezzünk ezekre a helyzetekre! De az nem pár szó volt. Szógörgeteg, szitkok s ima mindenféle, harcos istenekhez.

Lábfejére tekintett, és amit korábban ujjaival fésülgetni szeretett, fonogatni, tekergetni, most szakállát tépdeste, míg gondolkodott a látványon. Biztonsági üvegbe taposott, cseppnyi üvegkockákba, amelyek csak felsértették a hámot, komolyabb sérülése nem esett. Papucsért igyekezett volna vissza – távolról úgy tűnt, mintha tanácstalanul futkosna fel-alá, de magában minden lépést, eshetőséget kiszámolt –, amit a hirtelen jött sötétségben hirtelen nem talált. No, nem az eshetőségeket, hanem a papucsot.

Vak homály borult az egész lakásra. Megszűnt a fény, leálltak a villamos berendezések. Árnyéklét és csendfátyol. Annyi jutott hirtelen az eszébe, hogy biztos, ami biztos, kapcsolómezőt keres, bár előre sejtette az igyekezet kimenetelét. Nem tudott egy világítótestet sem életre lehelni. Nem sercegtek fel a gyújtópatronok, csupán annyi hallatszott, ami már mintha korábban is észlelhető lett volna az utca felől: villanymotor süvöltés. Mint egy turbina, úgy zúgott fel. Ezúttal a háló ép ablakából lesett ki az utcafrontra. Az imént is tehette volna, túl későn ötlött fel benne.

Pár saroknyira még megvillantak az összetéveszthetetlen jármű jelzőfényei. A Török Légió átkelő gépe volt az. Egy többéltű alkalmatosságé, mellyel közvetlenül lehetett dokkolni űrkomphoz, ám alkalmas volt vízi- és szárazföldi közlekedésre egyaránt. Az ENSZ békefenntartói használták szerte az ismert nagyvilágban. Ám a kéksisakosokon kívül az utóbbi időben maroknyi tehetősebb vásárlónál is gazdára talált egy-két járgány. A férfi képtelen volt eldönteni, kik voltak azok, s mit is akarhattak végülis.

Elsősorban azon rágódott, hogy teremthet kicsit több fényt.

– Á, megvan! – kapott a fejéhez. Nem tartott otthon elemlámpát. A palmerral viszont némiképp tudott világítani. Egy percig, ha kitartott. Lemerült, tölteni kellett volna.

Elég volt ez az idő mégis annyira, hogy papucsot találjon, és a bedobott kőről leszabadítsa azt a cikket, amely az elmúlt esztendők egynéhány megmaradt, nyomtatott újságjának egyikéből lett kitépve.

FÖLDÖN A HOLD LÁNYAI

Ez volt az írás címe. Három, az Alfa bázison született, később a marsi kolóniákra települt asszonyról szólt, közöttük a titokzatos szépségű Boniff-RA28-ról is, akiket párválasztásuk a Földre hozott. Jellegzetes nevüket ecsetelgette, a kolóniákon világra jött gyermekek különös, a földitől mindenképp eltérő névadását, a sorsukat, és annak kiszámíthatatlanságát. A vonzalmakat, értékrendeket… ilyesmi.

Herb ismerte a cikket. Mindennek utánanézett már, amit csak el lehetett érni Boról. Nem kutatott utána, ő segített elérni ezeket az információkat. De nem is ez volt a lényeg. A fecnit keresztbe firkálták öles, vastag, nagy betűkkel: A FÖLD A FÖLDIJEKÉ!! E LINNENA CSILLAGRINDJÓKKAL!!!!!

Korábban is kapott már kéretlen és ismeretlen eredetű hívásokat a palmerra. Korábban is aggódott már kicsit, de komolyan nem vette az egész hajcihőt. Mégis szerette volna mielőbb maga mellett tudni a nőt. Elrejtőzni vele, ha úgy adódik. Megvédeni, dédelgetni, élni a mindennapokat öregségükig. Már csak négy napjuk volt hátra, hogy találkozzanak, hogy átöleljék végre egymást, hogy vége legyen az egészségügyi karanténnak Kanadában. Légvonalban talán, ha úgy hatszáz kilométer választotta el őket egymástól, ám valójában úgy tűnt, mintha a világuniverzum állt volna közéjük.

Herbert Mosinsky az utóbbi hónapokban először ijedt meg igazán. Azonnal végigpörgette magában, hogy indulnia kell hozzá. Nem érheti baj Bót!...

Leginkább a legyek zavarták. A férfi kezei a levegőbe csaptak érdes-öles evezőkként, miközben dióhéj morzsalékok röppentek szerteszét. De nem mindig figyelték a mozdulatokat a hulladékra éhes, szárnyas dögök. Mondhatni, le sem sajnálták. Olyankor a fejére, a fülére szálltak akrobaták módján – a szemtelenebbje egyenesen a szája szélét ostromolta. „Pofátlanok” – harsogta többször is Palotai, s odacsapott. Tükörsima fejét itt-ott már sebek tarkították, melyeket részben tenyerének felkeményedései okoztak, s a fanatikus erő, amivel igazságot osztott és vett; részben a bőrére tapadt, éles héjdarabok. Szikrázott a levegő, ember és rovar akarta magának.

Nem régen még olyan békés volt a ház. Megvolt az utolsó kézfogás, a foglaló a bankban, s a kétszintes, gondosan alápincézett építmény a kertes negyed kellős közepén immáron új gazdát talált. Világos barnára pucolt falai, a régiből átalakított, felül félköríves, boltozatos ablakok körül sötétebb színben, s a kémény oszlopán földig terméskő téglákkal pakolt, izgalmas árnyalatai foltokban fénylettek a kései napsütésben. Északi oldalán borostyán kapaszkodott, s hűtötte azt nagy melegben. Ahová nem ért a nap, csak árnyék maradt, az impozáns sűrűségben ölelő virág lugasok végében, s a kerti fák alatt. Palotai Ronald, harmincas éveiben tobzódó vegyipari marketing tanácsadó, a múló esztendők nem kevés sikerével a válla mögött, nagyokat szippantott a rózsák, s a gyümölcsöktől roskadó fák illatából, és elégedett mosollyal a szája szegletében, kezdte megtervezni a kora őszt. Egy pillanatra egyedül érezte magát, de ez tényleg csak egy pillanatig szokott tartani. Csak bevillanás. Reménykedett, de fejében egyúttal fel is sorakoztatta koncepcióit, hogyan oldjon helyzeteket.

Ám nem ez volt a legfőbb, a magányra mindig van megoldás. Feledhető, ha feledni akarjuk. Feledő élethelyzetet kell teremteni, s ehhez életében most állt a legközelebb. A szabad órák teljenek úgy, ahogy mindig megálmodta! Edzőtermet képzelt az alagsorba, s egy stúdiót még, ha odafér. Persze csak apránként.

Nem először látta már a pincét. Tisztában volt a méretekkel. A százhetven négyzetméteres, egykori parasztkúria alatt számtalanszor bejárták már az ingatlanügynökkel is a legalsóbb fekvés mind a kilenc helyiségét. Nem kevés. De korántsem tűnt odúnak, barlangnak, útvesztőnek vagy kazamatának az alagsor. A legmodernebb LED-es világítást kapta. Változtatható fényerejűt a rendezetten belátható és bejárható elkülönülésekben. Volt ott borkóstoló helyiség, alapszinti kazánhely – a lakás téli melegének bölcsője –, egy terepasztal szoba (bár innen a korábbi tulaj elhurcolkodott, s csak az üres belsőtér maradt). Külön mosdó, s néhány tároló. Viszont akárhányszor körbenézték, megcsodálták itt lenn is, nem rémlett számára, hogy a nyugati szeglet egyik kamrája nem csak üres polcokat rejt. A bejárati ajtó takarásában, jobbról egy polcsor simult a falhoz, rajta alacsony oldalfalú rekeszekkel. Műanyag ládák, anyagukba sajtolt „Lesch Laboratories” felirattal. S ezekben rovátkolt, pontokban besüllyedéses habszivacságyon diószemek. Rendezetten, egymás mellett, úgy száz körüli csoportokban. Egyik szem sem érte a másikat. Felettébb igényes – gondolta át láttukra a férfi. – De miért maradt ennyi itt? Vagy mi van veled? Ha itt maradtak, hát itt ér véget a történetük, ennyi...

Egy hétre rá, nem tervezett semmit tárgyalásról hazajövet. Pár nap alatt berendezkedett. A nappaliban és a hálóban végleges helyére került jóformán minden. Tévés délutánnak nézett elébe. Szokott ilyent. Szabad percek következhettek így öt után, a lehalkított LCD készülék előtt – szörfölést szánt a képeknek, s a távirányító jól segédkezett –, közben középhangosan Marina & the Diamonds lüktetett a hi-fi sugárzókból. Ő a fotelben, előtte tálnyi diószemek, ölében egy deszka – vágódeszek, néha így említette Nikol, a ritka kedves –, a kezében pedig az ütemre csapódó kalapáccsal. Feszültség levezetésnek sem utolsó, bár annak ott volt a villányi bor is az asztalon. Magas és szép, talpas és becéző, pohárnyi, s kézügyben épp.

Nem is tudta igazán, milyen szerepet szánt a dióbélnek, hisz sütni magára nem szokott. Csak ne legyen ott, talán ennyi, és hogy ki se kelljen dobni. Mert tényleg nem sütött. Arra Gabikát tartotta, a bejárónőt, a mindenest, a negyvenes családanyát, aki nem győzte hangsúlyozni, ha egy ismeretlen ügynökkel vagy a postással vetette össze a sors a ház bejárata előtt, hogy csupán a háztulaj testvére, s hogy csak az időt múlassa, azért tüsténkedik. Főzött keveset, mosott, vasalt, takarított és kertészkedett. Sokat nem, egyáltalán, mert Palotai személyében olyan főnökre talált, aki rühellte a fehérneműt másra hagyni. Igazán kupira sem lelt a legénylakásban. Mindennek helye volt. Tárgyaknak és emberi viselkedésnek, egyaránt. A férfi Nikolnak – alkalmi szexpartnerének – sem engedte, hogy mellőzze a rendet. Szeretkezésük előtt minden ruhát gondosan összehajtogatott, a nőét is. Szánalmas – csak ennyit reagált olyankor Nikol, aztán folytatták, majd belefeledkeztek.

Sok volt a dió, leküzdendő tengernyi szem feladat. Csapott a kalapács, s a kőkemény golyóbisok ezernyi darabra repültek szerteszét. Jöhetett a keresés, belezés, s az újabb csapások. Lassan haladt. Gyötrelmesen lassan. Tíz-tizenöt darab felnyitása után már az ujjait sem érezte igazán – vagy inkább nagyon is. Sajogtak, ahogy a csonthéj belsejében kutattak, törtek utat újabb dióhús fellelése felé. S azokból egy sem maradt épségben, egyben. Bármilyen óvatosan csapott, szaggatott és kutatott, a magok öt-hat felé törtek, szakadtak, minimum.

Már nem is szólt a zene, csak a csapások és a reccsenések hallatszottak, monotonan. Aztán körbenézett, s mikor mindenfelé csak szemetet látott, szilánknyi héjdarabok lepték el a szobát, megálljt parancsolt magának. Dühös volt és éjfél, majdnem.

Innováció. Ez az útja mindennek előre és hátra. Palotai másnapra diótörő szerszámot kerített. Fényeset – saválló acélból készülhetett. Kezében próbálgatta, diószem nélkül szorította össze előbb, majd később dióval. Mint egy orvosi műszer, ez volt a benyomása. A mag pedig recsegett, már nem kellett csapni, ütni, vágni. Reccsent egyet-kettőt, majd szanaszét esett.

Egy este telt el újból, talán egy rekesznyi dió fogyhatott. S maga mögött újra csak szeméthalmot hagyott. Még a hajába is került a héjból. Dühös volt, és megint éjfél.

Palotai Ronald rendszeres élete újabb rend után kiáltott. Egy volt a lényeg: ezek a diószemek csak nem telepedhetnek rá a mindennapjaira!

Aznap, négy évnyi kihagyás után, újra rágyújtott. Szertartást hagyott a pillanatnak, elmerengett, közben semmit nem csinált. Beszívta a füstöt – drága dohányt vett, Dunhillt, hogy ez a részlet se csillapítsa az élvezeteket –, aztán kifújta, s a balkonról kövér felhőt eresztett fogai közül a borongós, szutykos ég felé. Megnyugodott, valami ilyesmi érzést keresett, bár az első szédüléssel is számolt. Még az a hányinger is jól esett.

Naponta egy óra. Ennyit érdemelnek a tetvek! – így döntött, s dióra fel. Törte, belezte, de nem tetszett neki, sem a szemét, sem a tempó. Aztán valami balul sült el.

Letelt a magában megsaccolt idő, nagyjából mindig jól érzékelt egy órányi munkát vagy tárgyalást – sokak szemében az persze nem olyan volt. A kettő nem volt ugyanazzal a mércével hasonlítható. De az időérzék mindig jól jött, nem egyszer elismerést vívott ki vele a tárgyalópartnerek körében. Most mégis, mintha cserben hagyták volna az érzékei. Két és félszeresen. Sötétedett. Egy pohár villányit tervezett, félszárazat, vöröset, s hozzá újra gyújtani abból a kék dobozból. Hogy túl közel hajolhatott, vagy a morzsák kaptak lángra a hajában? Még jó, hogy komolyabb baj nem esett. Semmi más nem égett, csak pár hajtincs. Előbb elszívta a cigarettát, aztán elképedve szembesült az alakkal a tükörben: a hajának végülis annyi. Le vele!

Mintha ettől is csak megkönnyebbült volna. Nem is fejezte be aznapra a diómorzsolást, mert nem törés volt, már csak így gondolt rá, ha csupán morzsalékokra sikerül. Nem érdekelte már, mikorra ér véget. Tar kopasz, izzadó fejjel, tört párat szerszámmal, majd kézzel kísérletezett. Iszonyatos dühöt érzett, talán így tett szert annyi energiára, hogy az első szem a csupasz kezében élje meg utolsó stációjának első pillanatát. Rászorított, de nem emlékezett, az összeforrásnál, a csúcsi- vagy alapi részénél tette. Az szétnyílott. Három nagyobb részben, s egy apróbban ugyan, de nem tízben vagy húszban. Ennyivel már beljebb volt. És milyen különleges lett az a kitárulkozás!

Nyikkant egyet, erre meg mert volna esküdni a férfi. Nem csikordulás, nem is nyikorgás lehetett, ahogy egy régi tölgyfa ajtó fordul ki a helyéből: rövid nyikkanás, meglehet egy szusszanás is utána. S a mag belseje, mozdult egyet. Simán kivehető alakzatot formált, aztán széttüremkedett, mint a szétfolyó, majd hőre vagy UV-fényre merevedő polimerek. Ismerős volt a példa, végülis ezekkel foglalkozott Palotai. A végeredmény a héjon belül sokszor látott, kiszámíthatatlanul tekergőző, minden létező helyet kitöltő, halovány barna, kettős bélszerkezet volt. Ami azelőtt… magának be sem merte vallani… Egy szót se róla többet!

De a mag húsából, ami növényi-, s a legkevésbé sem levedző szövet, vöröses folyadék szivárgott. Kevéske, mégis látható. Palotainak elege lett. Széthajította, amit addig összemarkolt, s vérzőnek hitt kezével a mosdóba sietett.

Újabb napok, újabb taktika…

Újrafenn együtt: a diók, egy mezítelen férfi s a legyek. Palotai szabadságot vett ki, mert képtelen volt figyelni munkájára. Sikertelen találkozók, megnyeretlen üzletfelek – kedden még Altmann úrral is összevitatkozott. Az anyacég képviselőjével keveredtek feszült szócsatába. Pihenni küldte az irodavezető, ő pedig mindenkit el maga mellől. Gabikát, Nikolt, a postát sem vette át.

Elmaradt dokumentációkat tanulmányozott, s bármikor a konyha felé járt – mert oda helyezte át a dió-végezetet –, egyet-kettőt szétszorított a szemekből. Aztán visszatért a papírokhoz. Így fogadta meg magának, csak mindig pár szemet, ha arra jár.

De már nem takarított, a szennyes dombokban állt – szétdobált ruhák a parkettán, az ágyon, a széktámlákon. Ételmaradékokat hagyott minden asztalon. És akkor indultak el az órák.

Noha óraszerkezet csak egy volt, az arany Rolex egyedül a polcon, a gyári tokban, díszesen, s a BlackBerry mérte még az időt, bár a telefont most kikapcsolta, még az akkut is kivette belőle. Mégis valami ketyegett. Valamik… mert a szobákat ölelő csendben, a lassan belopódzó estéken különösen, olykor cirpelés, néha csupán koccanások törték meg fülzúgása hat kilohertzes mélyűri nemtörténéseit. Nem figyelt rájuk, vagy ez volt a legkevesebb?

Lezuhanyozott, vízbe merítkezett. Volt úgy, hogy óránként. A konyhába sietett, fel sem öltözött, feleslegesnek tartotta. Mert megjelentek a legyek, összejárták, összepiszkolták a szemét, száját, vastag könyökét és vállát. A vádliját is… most nézte. Szomorúan konstatálta, hogy ismét a colitis jelentkezett rajta: sejtjei maguk ellen fordultak évente egyszer, és ezúttal  sajgó térde alatt a bal lába is felvizesedett. Felduzzadt a vádli, hát ezt érezte izomláznak, pedig futva sehová sem sietett. Még jó, hogy csak bal kézfeje fájt még – a horgascsont felől mindene húzódott –, de erre sem igyekezett ügyet vetni. Lelki betegek bajai, ahh… Legyet hajtani kiváló még a bal keze. Diót meg a jobbal morzsolt. Egyszercsak kettőre sikeredett: széttört a szem, s így nyílt ketté.

Onnan hallotta, hogy…

– Jujj, jujujj!...

Csak annyit tudott válaszolni:

– Bocsánat!

És ruha után kezdett keresgélni. És csak ekkor lepte meg belső árnyékait a felismerés fénye, hogy tulajdonképp a diótól kért elnézést. Egy dióhoz esedezett… illetve egy benne lakozó kis alakhoz.

Jobban meg kellett néznie. Mintha egy emberi csecsemő nézett volna vele szembe dióhéj bölcsőjéből. Volt neki miniatűr testecskéje, lábai s kezecskéi – melyeket, olybá tűnt, a szeméhez emelt takarni a látványt –, s volt egy nagy feje. Aránytalanul nagy. De a kezek – csak e pillanatban formálódtak igazán… ollóvá. A test pedig, így, hogy a férfi formákkal tudta társítani, sárga-fekete csíkozatú, szőrös potrohhá vibrálódott. És még egy fekete valami formálódott, türemkedett elő, megnyújtva a testecskét. Tűhegyesen meredt ki a dióbölcsőből. Egy… egy… fullánk. Az volt.

– Utálom a rákot, vagy darazsat, vagy mi a rossebet – kiáltott Palotai, és emberfeletti erővel sújtott az asztalra, hogy kalapácsot meghazudtoló pusztítást végezzen. Diólakók temetője lett a konyhaasztal, a konyha.

Éjfélre pedig a ház. Elodázhatatlan kényszerből jött elő a tűz ötlete. A pincébe higító került, Palotai Ronaldra pedig vizes ruha (lepedő helyett is) – de az már a tűzoltók iránysugara jóvoltából. Késve érkeztek, ki tudja honnan, mégis jól kiszámolt időre, hogy egy életfejezet roncsai a jótékony feledésbe rogyjanak.

Reggelre már csak egy szürkére perzselődött memento mori füstölgött foltokban a kerti fák és virág lugasok árnyékában. A rigók éneke, mintha újjászületést hirdetett volna, keveredve a költözni készülő fecskék önfeledt, életteli ricsajával. És keveredve valami zajjal, valami …ketyegéssel… Ki tudja honnan?

Landorhegyi Zoltán, Dunaújváros, 2010. október 12. 12:11

Lássuk csak! Ismételjük át!

Töröm a fejem. Járkálok. Nyugtatni próbálom magamat ma délután. Egyáltalán annyira, hogy gondolkodni tudjak, higgadtan. Tanácstalanul keringek a nappali és a konyha között. Időnként tárgyakba ütközöm, olykor beléjük rúgok, most nem érdekelnek. Egyébként is, a rend-fogalom csak illúzió, ha gyermek van a háznál.

Hol vagy Anna? Hol lehetsz, te kicsilány?

Próbálom számbavenni a lehetőségeket.

Délelőtt játszani indultál a parkba...

Irez, a szemközt lakó kisfiú, még vissza is integetett, miközben zöld-piros labdáját pattogtatta, dobta oda Annának, ő vissza. Néha a sövénynek célozta, onnan nem esett a kezébe, nem is pattant el sehova, de jót vigyorogtak rajta. És önfeledten csevegtek, míg játékos alakjukat elnyelte a közeli utcasarok. Bíztam benne, hogy mint mondta a lurkó, az anyja kinn lesz velük, nem veszhetnek szem elől…

– Apa, szejetlek – ezt mindig annyira édesen tudja selypíteni, a lekenyerezés művésze a kisasszony. Kis cserfes csellengőm.

Nem először tűnt el. Csupán órákra teszi, de az idegbajba kergeti az embert. Volt, amikor csak parkszéli csaholókat ment simogatni, mert – megéreznek –, szokta suttogni, mikor a kutyákról mesélt csillogó, kék szemekkel. Aggódó intelmeimre csak másodpercekig figyelt, látszott rajta, hogy gondolatai másfelé repdesnek.

Aztán került már elő a parti halpiac kofáinak kíséretében. Solange, a pirospozsgás, telt asszony mindig észrevette, ha feléjük tévedt tengeri herkentyűk kutogatása közben. Fülön csípte a kis vadócot – inkább én, mint a rákjaim csípjék meg – szavajárásával felmarkolta, körbenyalábolta a leányt, és halszagú csókokkal halmozta el az orcáját. Nem eggyel, de nem is kettővel.

Igen, csak egy pillanat műve volt. Irez anyja ezt már nálunk hadarta – idegesen tépdesve fekete, egyenes szálú hajtincseit –, hogy csak pár másodpercig telefonált, no persze. Szeme sarkából ugyan érzékelte a töpörtyű alakok közt szálldosó labdát, magát a mozgást, ám mire tudatosult benne, hogy egyszülött fia mintha egy láthatatlan adogatónak ejtené, majd kapná tőle vissza a játékot, fejét odakapván már csak a futva közeledő csemetéjét látta. A kislánynak nyoma veszett.

Isabelle-t frissen forrázott matétea mellett csillapítgattam, de jómagam sem tűnhettem túlzottan csigavérűnek. Megígértem, hogy bekapcsolva hagyom a mobilt, és persze, hogy értesítem, ha változás történne.

Most megyek a parkba, nagynénjét is felkeresem az Avenue de St. Martinon – jól fog esni egy fekete a Café Pausában –, s ha elő nem kerül, a Colonia Nicolo felől végigvizsgálok mindent, akár a kikötőig is.

A tengerpartra nyúló bozótos közt kanyargó keskeny, itt-ott murvázott úton ütött-kopott, újkorában maja-kék furgon ereszkedett a víz felé. Kerekei alól vastag porfelhő szabadult a szélbe, mikor lendületét visszafogva Dragan – szerb szülők isten kegyeit vesztett ivadéka itt, a semmi szélén – lábai időnként a fékpedálra tévedtek, és ott is feledkeztek. Az ötvenöt körüli, öreghalász-sztereotípiákhoz illően torzonborz férfi mellett Jesus Alberto Maria Madres ült, vagy néha kuporgott, félkézzel a fogás nélküli szélvédőt markolászva a nagyobb fékezések után. A tizenkilenc esztendős ifjút halászati napszámosként fogadta idénymunkák idején, de ha úgy adódott, bármi egyéb kenyérkeresetre is kapható volt. Szívesen segített.

Lehetett volna errefelé is idilli a táj, hisz mégiscsak a tengerparthoz közeledtek, de a sziklás-homokos, pakura darabokkal, széthasadt gumiabroncs maradványokkal, és az ég tudja, miféle szeméttel végigpöttyözött, szürkés föveny – a terjengő áporodott, gyomorforgató szagokkal kiegészülve – a paradicsomi állapotok írmagját is mellőzte. Korántsem hasonlítottak a körülmények ahhoz az üvegkupolához és szomszédságához, ahonnan azt a madarat hozták, ott hátul a platóra tolt ketrecben.

Jesus Alberto épp annyit tudott, amennyit Dragan elmondott neki. Pálmaházat avattak hónapokkal ezelőtt a Playa Buceo közelében. Így augusztusban, a dél-amerikai tél kellős közepén turisták és helyiek százainak vált kedvelt időtöltésévé a séta a fedett parkban, de éjszakánként voltak más látogatók is…

Senki ne firtassa, a szubtrópusi városszélen mi helye egy pálmaháznak – körötte egy palmarral, butipálmák tarkította valódi ligettel –, s azt mégúgyse, mit kereshet a kupola alatt az a vitrinsor, benne ezernyi madár tollaival! Került a gyűjteménybe számtalan, elsősorban tengeri szárnyasokról lefosztott „ruha”: partifutók, sirályok, récék és bukók, pelikánok, fregattmadarak, s albatroszok veszítették díszüket – vagy csupán egyenöltözetüket – a kollekció kedvéért. Bár lehet, csak levedlették. Hírlik, az alpolgármester, La Descarada unokahúga, Ruby az ötletgazda, de a valót már sosem tudjuk meg.

Tán annyira nem is nyújtott különleges látnivalót, mégis a kisorakoztatott, és viszonylag igényesen feliratozott, üvegfalú tárlók utolsó előtti darabjában karhossznyi szárnytollak pihentek a döntött polcon. Elsőre pelikánok tűnhettek tolladónak, ám azoké fekete végű – az evezők és szárnyfedők többnyire mindegyike –, ezek pedig hófehérek voltak, majdhogynem fluoreszkálók. Árnyalatuk éles kontrasztban állt a reggelenként összetapogatva talált, olykor még meg is karcolt vitrinüveg tisztaságával. Semmilyen aláírás nem jelezte, honnan származnak a kiállított ritkaságok – talán nem is érdekelt ez senkit.

Hacsak nem azokat a kósza lelkeket, melyeket szintén reggelente talált meg az üvegház gondnoka. Minden napra egyet-egyet adott a gonosz sors. Szárnyuk szegetten pihegtek a kupoláról lecsúszva a kavicsos sétány melletti gyepen… s a legkevésbé sem madármivoltuk miatt támadt ijedelem – és dúlt titoktartás.

– Chucho, ne szarakodj! – kiáltott rá az idősebb férfi.

– Hozom, uram, csak kurvára kapálódzik.

A fiú, miután szélesre tárta a platóra emelt, bár korántsem rögzített ketrec ajtaját, az ölében szorított, sűrű szövésű, durva posztózsákba bugyolált teremtménnyel elindult lefelé, de előbb a rácsajtó csapódott vissza rájuk, aztán a keresztbe tartott zsák akadt el a nyílásban. Az ijesztően nagy madár – már-már ember is lehetett volna, ki tudja – meglepően könnyűnek bizonyult. Húsz kiló lehetett, semmivel sem több, mégis a szűnni nem akaró fészkelődés otromba mód megkeserítette a mozgást vele.

Egek ura, biztos egy hárpia – mélázott el magában Jesus, mikor meghallotta az éles, visszafogott hangot a zsákszövet rejtekéből. Halkabb volt, mint egy kutya nyüszítése, de magasabb tónusú még annál is. És cseppet sem segített a helyzeten, mikor a fiú a földre taszította.

Elviselhetetlen, mennyi légy rajzotta körbe a két alakot, annak ellenére, hogy az északi mezők felől támadt pampero hideg fuvallata a legkevésbé sem indokolta a jelenlétüket. Csupán a terjengő szag: mintha dögkutat rejtene az óceán…

– Ennek a szegény párának segítségre van szüksége – mormogta maga elé Dragan, miközben szabályosra vágott, rövid farönköt húzott a tengeri fövenyre. Kést is, no meg egy kisebb szekercét készített elő, s a fiú aprócska rökönyödésére, átszellemült tekintettel folytatta: – a legradikálisabb segítségben lesz része.

– Szűzanyám, mire készül?

– Itt a kés, ne a zsák száját szabadítsd ki! Az oldalán vágd! Csak a szárnyát, nem a fogát veszíti.

Egy nyisszantás volt az egész. A posztó felnyílott, széthasadt, de nem elég hosszan, hogy kiszabadítsák mind a két szárnyat. Eközben olyan fújtatás kezdődött, hogy a még szöveten keresztül kiáramló levegő is felhőbe gyűjtötte a parti homokot.

– Kezdek megijedni – sápadozott Jesus.

– Nem beszarni! Elmondom, mi lesz. A szárnytőnél kicsit hosszabbra hagyjuk a bőrt. Ott fogom körbevágni, visszafejtem a szárnyfőcsontvégi ízületig, és ügyelve rá, hogy a kelletténél jobban ne sérüljön a patagialis longus, a biceps és triceps brachii, leválasztom az egészet.

– Ebből semmit se értettem – válaszolta a fiú, de feltehetően, ha fel is fogta volna, fogalma sem volt a további tennivalókról. Pár perce valahogy elveszítette a szálat.

– Ó, te meg rohadj már meg! – szisszent fel a másik, mikor az elszabadult, közel másfél méteres szárnyak egyike – lévén egy közülük törött, s az nem moccant akkorákat – rémisztő vinnyogás, vijjogás közepette pokoli csapkodásba kezdett, s jócskán képen találta. – Az anyádat, ne mozogj bestia, megállj csak…! Majd mindjárt abbahagyod ezt a vartyogást. – Vérző, összekarmolt orrát törölgette, miközben a rönkhöz szorította a végtagokat.

Egymás után mindkettő megvolt. Élettelenül hevertek már a szürke homokban.

– Visszavarrjuk a sebet, és kész is. Fogd le szorosan, ne hagyd hánykolódni, mert picsát se ér az egész! Igazi hiéna fajta, akkor is harap, ha simogatják.

De valami ösztönösen feltűnt a fiúnak, míg tényleg igyekezett leszorítani a párát. Például, hogy nem vérzett a seb. Borzongató volt így a húsig nyitott test, és nem is értett hozzá, véreznie kell-e. Mégis, közelebb hajolva csak kipróbálta, mit érhet el nyugtató érintésekkel.

Végigsimított a hátán, s érezte, lecsillapodik a mocorgás, félbemarad egy pillanatra. Aztán hosszabban is. És ekkor meghűlt az ereiben a vér.

Nem pehelytollakat tapintott a madár hátán; valami sűrűbe, valami módfelett kellemes érzetű, selymes szálakba szántottak ujjai. Odanézett. Hajtincsek voltak. Hosszú, szőke hajszálak. Akaratlanul kezdte lefejteni a zsákot a teremtményről. És akaratlanul karolt alá, hogy kisegítse. Tenyerével finoman dús, puha húshalmot ölelt körbe…

– Mit csinálsz, szerencsétlen? – rivallt rá a társa. A fiú riadt tekintettel pillantott vissza, ami elég volt ahhoz, hogy a lény (vagy valljuk be, a gyönyörű, mégis megkínzott, sáros arcú lány) kiszabaduló lábaival irtózatos erejűt taszítson az egymás fölé hajoló férfiakon.

Úgy szállt a két test V-alakban, mintha erre lettek volna teremtve. Az idősebb férfi a jó pár méterre álló teherjármű rakterére repült, és magával sodorva a ketrecet, égtelen csörömpöléssel az autó túlfelén landolt, majd eszméletét hagyta a délutánnak.

Jesus Alberto szálltában a sziklákon túli mélyedésbe sodródott, puha homokágyra esett, ahol aztán körbenézhetett. Amerre csak ellátott, gazdátlan, rothadó, féregjárta és ragadozók marcangolta szárnyak hevertek. Ami a szívén, most a száján... Öklendezni kezdett. Azonban, okokat keresgélve, egy valamit nem űzhetett nyughatatlanul kavargó gondolataiból.

– Istenem, letapiztam…

Már későre járt, a múló délutántól a nap is elköszönni készült a tenger hullámtalan horizontjába merítkezve. A Colonia Nicolot megkerültem, így értem a városi szeméttelep közelébe, mikor az autóból szemlélődve, egy kisebb magaslatról megpillantottam kicsilányom, Annát.

Nem láttam egyedül. Lenn kuporgott, egy homokban fekvő, távolról is magyarázhatatlanul varázslatos, hosszú fehér ruhát viselő nő mellett. Furán körbeölelve, a hátához érintette az ajkát, úgy a lapockája környékén… Mintha gyermeki csókokkal gyógyított volna rajta valamit… És mintha a hangját hallottam volna közben. Különös, mert suttogott.

– Késtem, angyalom…

Landorhegyi Zoltán – „Szárnyak” munkacímen – Dunaújváros, 2010. augusztus 6. 23:18

Soraimat Balogh Ildikónak, az "Indigókönyv" alkotójának ajánlom -
Tudhatod, hogy a mesék sosem hagynak el!

Emlékszel, egyszer...?

Egyszer hóba hazudtuk a katicákat. Hóbortos ötlet volt, tudom. S nem is hazugság, mert a gyermeki lét bennünk csak fantáziált. Csak varázsoltuk a tájat, s bele mozgásokat raktunk, hogy ne legyen minden oly egyszínű, oly kevés. Aztán idővel lehullt a lepel, s kiderült, a természet varázsolt bennünket el, s elő.

Füllentettünk magunknak, s a táj bennünket álmodott. Tüneményes körforgás ez, egy nagy kerék. Mert mi csak magunktól tudunk magunkról, hogy mi forog egy kis fejben, de a Nagy Alkotó nem köti a lelkünkre, mit cselekedett. Rájöhetünk majd, ha szemünk lesz hozzá! A varázslat ügyesen bújik a részletek mögé. De vehetjük úgy is, nincs itt semmi varázslat, csak befogadni legyünk képesek a megfoghatatlant.

El sem képzelnéd, mi folyik a téli erdőn, amíg senki sincsen ott. Hát hogy is lehetnének katicák a hóban? Túl könnyen észlelhetők. Mert amíg jóban akarnak lenni a tél színével, nem öltenek fekete pöttyeket vörös kabátra. Egy szín lehet csak, esetleg kettő, három és a sárga: fehér - porhanyós hólepel -, barna - ahogy a fák megkérgesült ága illan el a szemünk elől, hogy aztán hóval hintsék teli a nyakunk, s gyűrjék maguk alá, mint egy hideg plédet, a hókristályokat -, s talán zöld, amit megvédett a reggelek és estek zúzmarás forgása falevélnek lenni: tűlevélnek, pikkelyesnek, cserjésnek, és örökzöldnek, csak úgy.

Amit pedig katicáknak hittünk, csak vöröslő foltok a nagy fehéren. Vadhibiszkusz szirmok könnyezték még idén télen. Nem olyan bolondok a hóbogarak, hogy átengedjék magukat bárki kénye-kedve meséjének. Helye van egy fehér köténykének, ami hátukig ér, s nyakat takar. Így tanítják már a vének: tedd félre a büszkeséged, maradj apró, fakó, elillanó, s akkor a hófaló sem bánthat! Szépen telik a tél egy hóbogárnak.

Ne gondold, hogy a kristályok csak úgy összeállnak! Gondja van rá milliónyi hóbogárnak, hogy ha szempár nem kíséri, maguknak fabrikálnak hóembert vagy lisztes színű őzikéket a téli tölgyes rejtekén, a fenyvesek tövén a holdas tisztásokon. A hóba bújnak, kapaszkodnak, és formákba bomlanak kifogyhatatlan képzelettel. S ne vedd zokon, ha nem látod meg azonnal minden művük! Ám ha bárki jól figyel, a kis csillámok nem rejtik el szemük villanását a cukor-leplű éjszakában. Mint amikor csillagok költöznek a földbe. Aztán jégvirágot rajzolnak az ablakodba, körbe, ha olyan kedvük tartja, s erejük is bírja a kapaszkodást.

Nem szállnak a hóbogarak. Hóba bújnak, ahogy mondtam. Esténként kikandikálnak, és minden mozgásukat rejtek alá rejtik. Mert nem is hinnéd, hogy nem minden, ami fénylik. És ha madárnyomot látsz a hóban, valóban a szösznyi katicák völgye az, léptük nyomát takaró. Merre mennek, falat vernek, alá bújnak, nevetgélnek. Így marad nyomuk és mégse.

De amit ma este láttam a borókák és tuják közén, csöppnyi gyermek-sereg lépteiből termett. Apró-pici süppedések a kert távolán: az erdőszélre meneteltek. Felöltöttek mindent jól: tudod, sapka, sál és kesztyű! Nem volt kezükben más herkentyű, csak egy mécses. Nagy fényhez nagy mécses dukál, hogy jól lássanak. Fényeket mentek lesni az erdő alatt. A rengeteg szélére tartottak, már a nyárba is telet vágytak, s nekik mosolygott ma a Hold arca is. S a hóbogarak kristályfenyőt húztak nekik, csillogót és daliásat. Daluk éltette az éji madarakat.

Emlékszel, egyszer megálmodtuk a hóbogarakat? És még nem is említettem a sárbogár hadat...

Sárbogárd, 2010. december 17. 12:31

Éjjel hegyek emelkedtek a házad mögé,
a Holdnak udvara volt: rossz idő lesz - mondják.
Míg avart kavart a szél a fák köré,
a hegyekből felhők lettek, szavaimból csapdák.

A holdfényt takarni emeltem szemeimhez kezed,
combjaid óvtak körbe fonva, életed éltetett -
az est színeit takartam sötétté, míg tudtam, mit teszek,
de valami sikolyt csalt belém, valami égetett

Színeket akartam újra, a Holdnak udvara maradt,
valami vakított; elengedtél, magamra hagytál módfelett.
Könnyem folyott égett arcomon, míg glóriád alatt
odakinn már te fénylettél a Hold, s a csillagok helyett.