Kuca blogja

  Kintről be, lépcsőn le…le…le, kerten át, kapun ki. Végre. Itt már nem túl nagy a tömeg. Járda szélére, úttest közepére. Vigyázz! Egy autó! Világít, dudál, integet: beszállunk.

  A kocsiban ülve nem sokat láttunk egymásból. Meg aztán, kívülről nézve sem látszódhatott rajtunk semmi különös. Két arc néz előre, ülnek a hátsó ülésen. Nem szétterpeszkedve, inkább szorosan, de nem is egymáshoz, hanem az ajtókhoz. Szigorúan, az egyik a jobb, a másik a baloldalon. Az előttük lévő ülések fejtámlái fölött, unalmas képet vágva bámulnak kifelé a nagyablakon. Mindketten a lámpákat lesik.

  Hallgattunk. Semmi mocorgás, semmi helyezkedés, se csúszkálás. Anya vezetett. Gyakran belesandított a visszapillantó tükörbe. Azt várta, hogy összeakadjon a tekintete…leginkább az enyémmel.

  Hangosan járt alattunk annak a régi-kék Polski Fiat 125-nek a motorja, amit sosem szerettem. Belül a fekete huzatú ülések mindig is túl tág teret teremtettek, mintha az úton elfoglalnánk mind a két sávot (legalábbis kiskoromban ezt képzeltem).

- Ezt a környéket ismerem, régen sokat jártunk errefelé.  Mondta anyámnak az ablakra

bökve. Én meg körbenéztem, most hol is vagyunk.

A szembe jövő autók fénye élesen bevilágított. Hunyorogva mosolygott rám. Elkaptam róla a tekintetem és letekertem az ablakot. Forró szél fújt. Anyám hátra szólt valamit az első ülésről, és a rádiót is lehalkította.

Nem olyan volt, amilyenre számítottam. Nem hosszú, nem kínos, és pláne nem csend. A ma estéről beszélgettünk, de csakis onnan kezdve, hogy eljöttünk otthonról és azzal bezárólag, hogy most itt ülünk az autóban, amit beleng az a furcsa, gyerekkori szag, amitől megfájdul a fejem. Mindig. Most is. Karba tett kézzel nyúltam el az ülésen. Lejjebb csúsztam és halántékom a hideg, rázkódó ablaknak nyomtam.

Anyám a rádiót csavargatta, valami kevésbé recsegő állomást keresett. Ő mellettem pedig fejét hátrahajtva mosolygott. Mint aki rögtön elalszik, csak előbb még kiélvezi a félálmot. Tenyerét a combomra csúsztatta. Ettől még szélesebbre nyúlt a mosolya. Szemhéja alól félve rám nézett. Azt hitte nem látom. Hétfogásost játszott volna.

Mentünk még egy darabig, néha ő, néha én, de leggyakrabban anyám vágott bele a nem létező szavainkba. Leparkoltunk a házunk előtt. A szokásos helyünkre, az elvirágzott hársfa alá. Nyár végén már potyog, ha a szél erősen fúj éjszakánként.

Kiszálltunk az autóból és akkor néztünk egymásra igazán. Akkor tűnt el arcunkról a szélvédő árnyéka, ami ránk vetítette a feketét-fehéret. A rossz és a jó sablonos fogalmát.

  Csak néhány percig tartott az út, nekem mégis többnek tűnt. Mint általában ez az egész kapcsolat, ahogy az lenni szokott. Lepedőt húztunk rá és elaludtunk az emlékek felett.

Talán ma reggel ébredtem fel belőle, amikor kiszálltam az autóból, hogy fájós fejemmel leszedegessem a szélvédő közé hullott émelyítő, sárga virágokat.

Nyári délután volt, derengett a horizont.
Az égen megfakult bárányfelhők legelésztek. Ragyogtunk.
Szélnek eresztettek minket. Gondolták majd sodródunk a hétköznapok mozzanataival.

Sosem állunk meg.
Folyton csak feljebb, egyre magasabbra.
-De nézd csak! Ott, a felhők fölött, a többiek...magányosan sziporkáznak szét.
Hát gyere, tarts velem! Tartson örökké!
Közelebb értél, közelebb értem. Ahogy ütköztünk meg-meg csillant bennünk a szivárvány.
Értelmet nyerhettünk. Különös találkozás, végtelen pillanat.
De nem voltunk egyformák. Te nagyobb, én kisebb. Nem férsz belém, elveszek benned.
Csak súroltuk egymást, csak átcsúsztunk a másikon, csak egymásnak mentünk és egy láthatatlan
nyomot hagytunk.

Távolodtunk. Már sötétedett. Még mindig szálltunk.
Folyton csak feljebb, egyre magasabbra.
Még láttam ahogy büszkén tartod magad. Kifelé színes, belül csak olyan átlátszó, mint én.

Távolodtunk. Még láttad, ahogy látom, amit te nem, a felhőket...
Már senki sem volt körülöttünk.

Távolodtunk. Már te sem ragyogtál. Már nem volt sehol sem az a szivárvány.
Még rád néztem, még rám néztél.

Sosem állunk meg.
Folyton csak feljebb, egyre magasabbra.
Letekintek: valaki felnéz.
-Nézd csak! Ott, a felhők fölött, a többiek...magányosan sziporkáznak szét.
Magamba nézek. Üresen szállok. Csak egy láthatatlan nyomot találok. Kereslek Téged, de már
a felhők fölött jársz...elsziporkázok, magányosan.


2008. augusztus 15. 00:53-23:42

Nagyon sok féle barátság létezik:
örök, életre szóló, tartós vagy igazi;
érdek, üzleti, veszekedésekkel teli és felszínes;
rövid vagy hosszú, kölcsönös vagy egyoldalú a szeretetben, elfogadáson alapulva;
vagy csak érdekeket figyelembe véve létező;
lehet mély, meghitt és lélekben felemelő barátság;
vagy csak egy üres, igazi érzelmektől mentes "leplező-boldogságos barátság".
Köttethetnek ezek a barátságok egyenrangú emberek között,
akik egyformán tisztelik a másikat, egyformán ragaszkodnak egymáshoz és ugyan azt
a szeretetet érzik.
Lehet barátság olyanok között is, akik csak azért vannak együtt, hogy ne legyenek
egyedül.
Barátság alakulhat ki két ellentétes ember között is, akik tűz és víz, Föld és Ég,
nevetés és a könny, valóság és álom, futás és ácsorgás, harag és megbocsájtás,
jelen és múlt...
Barát lehet az, aki ma épp, hogy csak elsétál melletted.
Barát lehetett az, aki melett ha elmész, nem szólsz már egy szót se.
A legtöbb barátság csak az elején szép...akkor, amikor először látod nevetni, először
hallod a hangját és mikor megtudod, hogy egyáltalán hogy hívják. Mikor még nem is tekinted
igazán barátnak, csak annyit érzel, hogy jól szórakoztok együtt, megértitek egymást és
valami olyan energiát és lendületet ad neked, amit eddig mástól még sose kaptál.
Mikor még nem hagyja el haragos szó a szád, mikor még nem beszélsz arról, mi lesz ha
összevesztek?, csak azon gondolkodtok, vajon mikor is találkoztatok és beszéltetek először
...mert az már olyan rég volt...és csak azt bizonygatjátok a másiknak: Sosem veszünk össze,
MINDIG JÓBAN LESZÜNK!
Aztán jönnek a közös élmények, tárgyak, gondolatok, zenék, szavak, amiket mások nem
értenek, és nem is érthetnek. Kezditek felépíteni a világotok és kezditek olyan jól érezni
magatokat benne, hogy szinte féltek kilépni a kapuján.
Egyre több a közös. Minden a "másik" és a "mi" körül forog, együtt nevettek és együtt
sírtok. Szinte már mindenről a másik jut eszedbe..egy dallamról, vagy egy szóról...közös
képek és késöbb akár ezekből azok a fájó közös emlékek...!
Aztán a félelem...a másik elvesztésétől való örökös, görcsös félelem, ami már-már sírást
fakaszt a legszélesebb mosolyodból is.
vagy a féltékenység...a beteges féltékenység, ami könnyen megöli a barátságotok...látod és
hallod is a nevetését, de te nem vagy ott, nem veled nevet, nem a te örömödnek örül, nem a
Ti Világotokban van most...átlépett a kapuin.
Aztán jöhet akár egy kisebb félreértés, egy rossz hangnemben kilehelt, vagy éppen egy
visszafolytott szó. Egy rossz hely és egy rossz idő...és ezektől széttörhet a világotok.
Próbálhatod újraépíteni először, másodszor és harmadszor. Építheted egy erősebb anyagból,
egy magasabb falat egy nagyobb világban. Lehet újabb száz dalotok, újabb ezer fénykép, és
számtalan közös élmény...emlékek lesznek ezek is...fájó, szívbemaró, múltbeli érzés, egy
nyár.
Újraépítheted amennyiszer csak tudod, de te már nem fogod bírni erővel...a negyedik,
ötödik, vagy a tizedik építkezésnél, mikor a legmagasabbra építed a falat, és mikor azt
hiszed, hogy most a legerősebb és legbiztonságosabb, akkor fog ledőlni az egész. Széttörik
minden ami közös, egy nagy robajjal a szívedben. Egy hatalmas poros kupac marad a helyén,
régi, be nem forrasztott sebekkel, be nem foltozott lyukakkal, ki nem festett sötét
foltokkal...egyre homályosabb, de egyre fájóbb emlékekkel...
És ezek olyan romok,amiket már nem építhetsz fel újra. a Ti Világotok végleg megsemmisült
...régi közös élmények, fényképek, gondolatok, zenék és szavak...EMLÉKEK!

Annyi mindent elhagy az ember...ha csak sétálunk, vagy, ha futunk. De akkor is, ha csak állunk...sőt, talán ilyenkor hagyjuk el a legfontosabb dolgokat.

Ha az üveggólyó kiesik a zsebedből azonnal észreveszed, ahogyan koppan a macskakövön,
pattog kettőt-hármat, gurul néhány kövön át és szilánkokra törik egy aprócska világ.
Ha a kulcscsomód leesik a betonra meghallod sajátos hangját, azonnal tudod, az a Tied.
Lehajolsz és felveszed. Összerázod, majd megnyugszol. Tudod, hogy az a Tied. Egy pillanatra elvesztetted, de visszakaptad.
Ha egy barátot vesztesz el, az olyan, mintha egyszerre ejtenéd le az üveggolyót és a kulcscsomód is. Futhatsz közben akár előre, akár visszafele. Állhatsz akár egyedül, akár mellette. Hallhatod a hangját, ahogy utolsót koppan a kövön, mielött szétesik. De be is foghatod a füled, és mecsukhatod a szemedet is...akkor is tudni fogod, hogy Ő a Tied volt, és most elvesztetted. Épp úgy fog széttörni egy világ, mint az üveggolyó, és ha meghallod, hogy az a kulcscsomó a Tied a betonon, talán lehajolhatsz még érte és felveheted...talán!

Életünkben nem azok a nagy titkok, amiket másoknak nem mondunk el,
hanem azok, amiket még magunknak sem merünk bevallani.

2008. március 4. 22:27