Kovacs_Sandor blogja

Helyszín: egy barlang havas bejárata előtt. Sajó prémbe öltözve üldögél egy kövön, Hacsek – szintén prémekben – sántikálva jobbról be.

Hacsek: - Jó napot Sajókám!

Sajó: - Jó napot Hacsek úr! Hogy vagyunk, hogy vagyunk? Mitől sántult le?

H.: - Ne is kérdezze! Megkergetett egy kardfogú tigris!

S. : - Együtt érzek magával, nekem is van anyósom...

H.: - Aztán menekülés közben ráléptem egy szakócára.

S.: - Fura, én ha találok, inkább megeszem.

H.: - Megeszi?! Tudja maga mi az a szakóca?

S.: - Hogyne, a feleségem isteni lekvárt tud belőle csinálni...

H.: - Maga ütődött, az a szamóca! Amiről én beszélek, az egy kőeszköz! Hol él maga, hogy ezt sem tudja?

S.: - Barlangban...

H.: - Veszem észre. Pincér!

Pincér: - Igenis! Hozhatok valamit?

H.: - Bordája van?

P.: - Van, kérem.

H.: - Hozzon egyet, véresen!

P.: - Kérem, mi kannibál ételeket nem szolgálunk fel. Szíveskedjék mást választani!

H.: - Maga hülye, szarvasbordára gondoltam, azt tud hozni?

P.:  -Igen, de egy kicsit várni kell rá.

H.: - Miért?

P.: - Mert még csak félig van kiásva a csapda...

H.: - Az istenekért, legalább hozzon egy kis forrásvizet!

S.: - Ha ingyen van, is kérek!

P.: - Ebben az esetben megkérem önöket, hogy fáradjanak a svédasztalos ásványvizes részlegünkhöz. Itt egyenesen, majd a nagy tölgyfánál forduljanak balra, és már ihatnak is a patakból.

H.: - Na, menjen a fenébe...

S.: - ...és hogy van a kedves felesége?

H.: - Köszönöm, jól. Most ünnepeljük találkozásunk huszadik évfordulóját.

S.: - Gratulálok! Maga bunkó...

H.: - Hallja, ne sértegessen!

S.: - Mondom: maga bunkó...

H.: - Maga meg egy őstulok!

S.: - Engedi, hogy befejezzem? Maga bunkóval udvarolt a nejének, vagy mamuttrágyával?

H.: - Természetesen trágyával. A bunkóval való udvarlást bunkóságnak tartom.

S.: - Volt nászút?

H.: - Hogyne, elmentünk a Stonehenge-hez és megnéztük a napéjegyenlőséget.

S.: - Ehhez minek olyan messzire elmenni? Szerintem a maga felesége mellett itthon is egyformán unalmasak az éjszakák, és a nappalok...

H.: - Hagyjon békén, maga australopithecus!

S.: - Na, engesztelésképp elmondom, hogy én hová viszem nyaralni majd az asszonyt.

H.: - Hová?

S.: - Egyiptomba. Megígértem neki, hogyha felépülnek, megnézzük a piramisokat.

H.: - Maga cerkófmajom, Egyiptomot még fel sem találták!

S.: - Addig jó, amíg ezt a nejem nem tudja...

H.: - Maga egy hihetetlen majom.

S.: - ...Hallotta?

H.: - Mit?

S.: - A szomszéd törzsnél új nőrablási módszert dolgoztak ki. A nőt nem a lábánál, hanem a hajánál fogva húzzák keresztül az erdőn.

H.: - És az miért jó?

S.: - Azt állítják, hogy így nem megy tele földdel...

H.: - Lehet benne valami. És mit szól a kerékhez?

S.: - Ha már ilyen bizalmasan vagyunk megmondom magának őszintén, nem nagyon szoktam beszélgetni velük... de lekopogom, teszik a dolgukat rendesen, három szép gyerekem van otthon.

H.: Ja, meg négy randa... azok az apjukra ütöttek. De megint félreért, maga óriáslajhár! Én a kerékről beszélek, az új találmányról!

S.: - Ja, értem. Hát nem jósolok neki nagy jövőt.

H.: - Nem? Miért?

S.: - Tudja, először csak tologatjuk majd a taligát, aztán háziasítjuk a lovat, aztán majd jönnek a háborúk, aztán felfedezzük Amerikát, meg a gőzmozdonyt, meg a gépkocsikat, meg az űrhajót. Ez mind-mind környezetszennyezéssel jár majd, kilyukad az ózonlyuk és tessék: kész a baj.

H.: - Mit evett maga, légyölő galócát? Vagy sámánképzőbe járt?

S.: - Nem fogja elhinni: jártam, de gyerekkoromban törzsfőnök szerettem volna lenni.

H.: - És nem lett?

S.: - Sajnos nem volt meg hozzá az iskolám... Aztán apám beadott a sámániskolába, de az első szemeszter után kirúgtak.

H.: - Miért?

S.: - Túl gyorsan jártam az esőtáncot. Pedig korszakalkotó tett volt...

H.: - És mi lett belőle?

S.: - Jégkorszak.

H.: - Akkor maga miatt...? Mars ki! Mars ki!

A hetedik éjszaka telt el úgy, hogy nem aludtak. A hetedik éjszakát ordította át a kölyök s Tama hiába húzódott a barlang hátsó részébe, magához szorítva fiát, a sírás betöltötte az egész csarnokot. A vastag prémbundás alakok kedvetlenül mocorogtak az újabb álomtalan éjszaka után. Az egyikük, egy tagbaszakadt, loboncos hajú hordatag a főnök tüze mellé ballagott. Megvárta, míg a vezér észreveszi, s az engedélyező morgás után a lángok közelébe huppant.

                - Öld meg a kölyköt! – mondta a loboncos.

                - Nem! – csapott a combjára Grom. Amaz hosszan nézett a vezére szemébe, majd elfordította a fejét. Aztán felemelve kőbaltáját újra Gromra emelte tekintetét.

                - Megölöm én!

                - Nem, Rok! Az én kölyköm! – mondta a főnök, ám ezúttal társa állta a tekintetét. Rok sziszegve szegült ellen.

                - Hét sötétség óta sír. Hét sötétség óta nincs álom. Hét fényesség óta nincs vad. A vadászokat szellem rontotta meg. A szellem a kölyökben van!

Grom lehajtotta a fejét, tudta társának igaza van. Hét napja egy vadat sem láttak a környéken, s a tartalékok is lassan elfogynak. A hús még kiszárítva sem tart el sokáig, különösen ha ennyi éhes száj harapja. Gyökerekkel, bogyókkal nem lehet nekivágni a hosszú télnek. A vadászok pedig, ha nem pihenik ki magukat, zsákmány nélkül térnek haza. A vadászathoz erő kell, ész kell, gyorsaság kell. Ha egyik sincs, nincs hús. Ha nincs hús, nincs horda. A főnök merengését félbeszakítva nézett Rokra.

                - Megölöm, szellem van benne… - s már magához is vette baltáját. Rok felpattant, s türelmetlenül nézte, amint a főnök lassú mozdulatokkal megigazítja magán az öltözékét. Némán indultak a barlang végébe. A sírás egy percig sem maradt abba, bár Tama a fáradtságtól fásultan próbálta csitítgatni.

                - Add ide! – mondta Grom, de az asszony értetlenül nézte a kinyújtott kezet. Rok elvesztette a türelmét, és kitépte Tama ölelő karjaiból a gyereket. A nő végre magához tért, üvöltve karmolta, tépte a tagbaszakadt vadászt. Az megpróbált kitérni előle, néha rúgott is egyet, de hirtelen elvesztette a csúszós talajon az egyensúlyát, és elesett. A gyerek kiesett a kezéből, s Tama úgy ugrott utána, mint egy tigris. Leguggolt mellé s zokogva vizsgálgatta a fiút, aki élt ugyan de a sírást abbahagyta. Amikor újra magához szorította a gyermeket, akkor sújtott le Grom baltája. Az asszony ájultan rogyott a földre. A főnök magasba emelte a gyermek apró testét.

                - A horda nem fogadja be! – kiáltotta a többieknek, s azok némán elfogadták a törvényt. Rok megérintette Gromot és Tamára mutatott. Addig kell kivinni a barlangból a csecsemőt, míg az anyja magatehetetlen. A főnök sietve indult a kijárat felé, Rok pedig az asszony köré gyűjtötte a vadászokat. Tudta, szükség lesz az erejükre.

Grom mélyen benn járt már az erdőben, de még mindig túl közel érezte a barlangot. Karján a fiú alig lélegzett, csak néha köhögött egyet, hogy jelezze, még él. Apja megállt s a futástól, az arcába csapó gallyaktól kimerülten támaszkodott egy fának. Egy kis tisztás szélén állt. A fenyők sötét őrökként állták körbe a félig havas, félig zöldes területet. Grom tekintete riadtan pásztázta a fák mögötti, sötét mozdulatlanságot. A fenyves a hűvös nyári szél ijesztő suhogására hajladozott, és a főnök félve, suta mozdulatokkal tette le a kezében tartott gyermeket. Az felsírt a hó hideg érintésétől, s a hang még irritálóbb volt, mint a barlangban. Grom az ideges izgalomtól zihálva térdelt a fiú mellé, aki csak sírt, ahogy a torkán kifért. Apja megfogta, megrázta, majd mélyről jövő, morgásnak induló ordításban tört ki. Együtt üvöltöttek perceken keresztül, végül Grom a földhöz vágta a gyermeket. A fiú sírása nyöszörgéssé szelídült, és apja könnyeit nyelve nyúlt baltája után.

Rok a barlang bejáratánál állt, kezében meg-megbillent a fáklya fénye. Végignézte, ahogy Gromot, a keresésére küldött vadászok a tűzhöz támogatják, s az asszonyok betakarják a megtört férfit. A főnök azonnal elaludt, de álma sötét volt és szellemekkel teli. Másnap a nap már besütött a barlang bejáratán amikor a horda ujjongására ébredt fel. A szőrruhás alakok Konát állták körbe, a legfiatalabb vadászt, aki egy Agancsossal a vállán tért vissza a vadászatból. Kona nagy hangon és vigyorogva mesélte szerencséjét, minden mozdulatát érdeklődve figyelték társai, átérezve a vadászat izgalmát. Grom felkönyökölt szőrmeágyán és álmosan nézte a hordát. Rok észrevette, hogy a főnök felébredt és összekapcsolódott a tekintetük. Mindketten tudták, hogy ami előző nap még borzalmasnak tűnt, az mára teljesen ésszerű tett lett. A horda érdeke kívánta így. Grom lassan visszafeküdt, állig betakarózva a barlang mennyezetét bámulta. A horda érdeke, igen. De vajon Tama megbocsátja-e?

- Jó napot Sajókám!

- Jó napot Hacsek úr, jöjjön, üljön ide hozzám! Hogy vagyunk, hogy vagyunk?

- Megvagyunk, megvagyunk.

- Hogy telt a nyár?

- Lassan.

- Miért?

- Nálunk lakik az anyósom. Magának?

- Nekünk remek nyarunk volt. Egy hetet töltöttünk Spanyolországban, egy csodálatos tengerparti kisvárosban a feleségemmel. Elég ha annyit mondok: Tossa de Mar!

- Tessék?

- Mondom: Tossa de Mar.

- Én a maga feleségét? Köszönöm, nem!

- Maga szerencsétlen! A város neve a Tossa de Mar!

- Vagy úgy! És szép volt?

- Meghiszem azt! Képzelje, jegyet váltottunk egy hajóra, és miután felszálltunk rá, a kapitány megmutatta, hogy üvegből van a feneke?

- És maguk megnézték?

- Persze, hogy megnéztük, miért ne néztük volna meg?

- Azt hittem, maguk prűdebbek ennél.

- Az üvegen keresztül látszottak a halak.

- A halak… és mondja, mit szólt mindehhez a kapitány?

- Mit szólt volna? Gondolom örült neki, szép pénzt fizettünk a látványért.

- Ja, hogy maguk még fizettek is érte! Szép kis család… Na, és mit látott még?

- Jártunk Barcelonában, láttuk Kolombusz szobrát. Tudja ki az a Kolombusz?

- Hogyne tudnám, tartozik nekem kétezer forinttal!

- Ez nem az a Kolombusz, maga idióta! Kolombusz Kristóf fedezte fel Amerikát. Indiába készült, de Amerikát találta meg.

- …Mondhatom, jól eltévedt… Mért nem ment repülővel? Leszállhatott volna egyből Bombay-ben.

- Mert nem volt repülőgép, maga anyaszomorító!

- Nem? Akkor mi volt?

- Hajó. Három hajója volt, név szerint a Santa Maria, a Nina és a Pinta.

- Minta?

- Pinta.

- Maga kis huncut, már megint miken jár az esze!

- Mars ki! Befejeztem! Én vagyok a hülye, hogy szóba állok magával!

- …Milyen igaza van! Na, ne legyen már morcos, meséljen még a nyaralásáról!

- Jól van. Felmentünk Montserrat hegyére, ott őrzik egy kolostorban a Fekete Madonnát.

- Most mondja… mit követett el az a szerencsétlen néger asszony?

- Semmit, maga tulok! Az egy szent, csodatévő szobor!

- Nem néger?

- Nem, a koromtól fekete az arca!

- Értem, egy női kéményseprő.

- Kész! Vége! Nem beszélek magával!

- …Biztos?

- Biztos!

- Most is beszélt.

- Tudja mit? Juszt se haragszom meg magára. Képzelje, voltunk flamenco esten, egy régi udvarházban.

- Ne mondja! De mit lehetett nézni néhány sötétben álldogáló madáron?

- Nem flamingo, hanem flamenco! Az egy tánc. A színvonalas műsor után mindenki kapott sangriát. Tudja, mi az a sangria?

- Tudom, az unokaöcsémnek is volt, csúnya betegség.

- Nem tárgyalok magával! Még ez a tegnapi újság is jobb beszélgetőtárs, mint maga!

- …Mit ír az újság?

- Azt írja, hogy Madonna koncertturnéra indul.

- A fekete?

- Nem, a szőke!

- Kiengedték az őrizetből?

- Ez nem a Fekete Madonna, maga muflon, ez popénekesnő!

- Értem, és hol lép fel először?

- Bombay-ben.

- Repülővel ment oda?

- Gondolom, igen.

- Akkor neki több esze volt, mint annak a Kolombusznak. És mit ír még az újság?

- Hogy egy hetet csúszott a turné, az énekesnő sérülése miatt.

- Megsérült? De sajnálom! Mi baja lett. Talán ő is sangriát kapott?

- Nem, maga vetési varjú! Elesett a próbákon, és beütötte a fenekét.

- Nem tört el neki?

- Nem, miért tört volna el?

- Hátha neki is üvegből volt!

- Mars ki! Mars ki! Tudja mit? Magát az ördög Tossa de Mar! Jó napot!

- Jó napot!

Etelei Garó Éda ugyan bemutatkozott dr. Grennenbergernek, de egyikük sem értette a másikat. Utóbbi azonban olyan helyzetben volt, hogy ezt sérelmezhette. Meg is tette. Édáról, amikor kikecmergett a tó vizéből – igencsak sietve, hisz a nyasszáknál a víz érintése tabu volt – kiderült, hogy igazából fehér ember, és tulajdonképpen - és nyilvánvalóan - nőnemű. Ez mentette meg az életét, számszerűleg száztizenkét esetben. Édát az überstrombaldfeld személyi asszimilátorának* tette meg , s bár a hadosztály egyetlen katonája sem mert rákérdezni a száztizenegy közül, hogy mit is takar ez a tisztség, mégis kelletlenül napirendre tértek fölötte. Míg az alakulat északnak tartott, át a Szaharán, Éda esténként saját szervezésű és szereplésű kultúrműsorral szórakoztatta a megfáradt bakákat. Estjeinek elmaradhatatlan műsorszáma volt a hastánc, a skorpióvajazás, a kígyóegyengetés és a hastánc. Persze záróakkordként mindig egy versét olvasta fel a hajnal kettőig kitartó rajongóinak. Például ezt:

Elejb

Fertil a göncsörödő kéldihe,

Olamlik a reggelő bíny,

Tomorlék, de nemsereg vég gibe,

Darnálva hépeget a zsín…

A Gibraltári-szoroson átkelve érkeztek Spanyolországba.  Éda és pártfogója, továbbá az egész hadosztály szembesült azzal a ténnyel, hogy a háború véget ért. Az überstrombaldfeld utolsó parancsaként oszoljt vezényelt, ám még előtte tisztes haszonra tett szert, a tankok eladásával. Dél-Spanyolországban még ma is fellelhető néhány eldugott farmon harckocsipáncélból készült szárvágókapa és Seat Ibiza.  Éda és dr. Grennenberger végül a portugál partoknál hagyta el Európát, a Queen: Bohemian Rhapsody fedélzetén, egyszerű albán vetésforgónak álcázva magukat. A hajó végül Brazíliában az Amazonas torkolatánál kötött ki, bár eredetileg nem oda tartott. A jó doktor létrehozott egy hevenyészett klinikát az őserdő mélyén, ahol bennszülötteket gyógyította ki idült látásukból, kóros hallásukból és heveny öntudatukból. Éda naponta találkozott a bennszülöttekkel – akik magukat csak Lopóni indiánoknak** nevezték – s eleinte elcsodálkozott népviseletükön. Később már nem annyira. A lopónik egyetlen ágyékötőt viseltek, minden nap másvalaki. Testüket vörösre, körmüket kékre pingálták. Ez utóbbinál nagy segítségükre volt a kondér-fa*** egy-egy fiatal, vastag ága, amiről lehántották a háncsot. A háncsot megfőzték, péppé törték és messzire hajították. A lehántott faággal pedig rituális vihogások közepette festették be egymás körmét, egy szent kőoltárra helyezve kezüket. A lopónik hajukat teljesen lenyírták, fülükbe talált csontokat aggattak, s ajkukról ki se fogy a nóta. A látványt némi sárral és döglött madarak tollaival próbálták elviselhetőbbé tenni. Éda nagyon megszerette a bennszülötteket, ha épp nem lebzseltek körülötte. Ajándékokat kapott tőlük, a saját zsebkését, ötnapos disznófület, és ráolvasást:

Kiripacsi teregete, onnom, tollom

Aszalonna gangon,

Tahanoma jajamo,

Doromoro yakumo,

Kiripacsi teregete, onnom, tollom.

Éda dr. Grennenberger klinikájának elmeosztályán egészen 1955-ig dolgozott, aztán maga is beköltözött az egyik kórterembe a sajnálatos „köpeny eset” kapcsán.  Egy részleges agyműtétből lábadozó lopóni indián gyermek ágya mellett, a fehér köpenyével tréfálkozó Édát – fordítva vette fel – félreértették az ápolók. Egyesek szerint akarattal. Utolsó versét 1967-ben írta apró szobácskája falára, foggal, körömmel:

Agrflm

Agrflm fleum grrrr,

Drtzummm szzuuummmm.

Hrr! Hrr krtt mmmö,

Fc jjjjíííííííí kltmmmm,

Grd nnnrrrrt ööööö!

Etelei Garó Éda 1974-ben, az Amazonas menti esőerdő mélyén halt meg, tulajdonképpen 79 évesen. Műfajának legnagyobb költője volt, hozzá hasonlítani lehet ugyan bárkit, de teljesen fölösleges. A vitathatatlanul különleges verseket hátrahagyó művész iskolát nem teremtett, de ma is találkozhatunk önkéntes tanítványaival, követőivel. Új irányzatot indított útjára, mely magába foglalja a késő pesszimizmuson**** és a neovendettizmuson***** keresztül magát a falusi túrizmust.

*Asszimilátor: ? (a szerk.)

** A Lopóni indiánok az Amazonas egyik mellékfolyója, az Emezonas partján élnek, sárból műanyagflakonokból és csirkebélből épített, egyszerű kunyhókban. Mindennapi foglalatosságaik közé tartozik a lebzselés, a rothasztás, és a békegalambnyúzás. Vadászfegyverzetük legkimunkáltabb eszköze a Slavia 630 légpuska, mellyel kisebb madarakat ejtenek el, főleg lesből tüzelve.

*** A kondér-fa: magas, erős testalkatú növény, különös ismertetőjelei: vastag törzs, erős lombkorona. Feltételezett előfordulási helye: világ legnagyobb vízgyűjtő-területű folyók környéke. Aki látta, kérjük hívja a 107-107-es telefonszámot, ahol munkatársaink regisztrálják a bejelentést és felveszik az önök adatait.

**** Á… hagyjuk… úgyis fölösleges.

***** A neovendettizmus ismertetőjegyeivel bíró vers egészen különleges szerkezetű. A sorok szemben állnak egymással, a rímek a legkevésbé sem ölelkezők. A ritmus leginkább egy döglődő rozsomák utolsó hörgésére hasonlít. Költői kifejezőeszközöket még csak véletlenül sem találni benne.

Felhasznált irodalom

 Rodnás Scávok: Vidám kutakodások Etelei Garó Éda életében (2007 Gondatlan kiadó)
- Kogito Ergo szan: az I. világháború hatása Japánra, különös tekintettel nézve (2001 Felkelő nap láza Kiadó)
- Gróf Adalbert Treffpoker: Sánta vadászok Nyasszaföldön (1912 Vad Csapás kiadó)
- Eeppeleppe Suuppotüttöö: A II. Világháború, ahogy elképzeltem (1985 Lapp Kiadó)
- Nedves Paradicsommadár: Mi, lopónik (2000 Szerszám és anyagkiadó)

Éda korán megunta a párizsi művészvilág szabados életét, ezért már fél kilenckor hazasétált, a Szertelen rendi kolostorban számára kiutalt zárkába. A séta hosszúra sikeredett, hiszen a kolostor Nuoaeiretben* volt, Párizstól százötvenkét kilométerre. Hazaérve szomorú hír fogadta, édesanyja elhunyt. Miután Éda elolvasta, a szomorú hír folytatta addigi munkáját, a lompó** kapálást. A mély depresszió hatására hízni kezdett – időközben maga is tivornyátust fogadott -, s ontotta magából a sajgó verseket. Érdekes megfigyelni, hogy a franciahonban eltöltött háromnegyed hónap mennyire rányomta a bélyegét poémáinak szövegeire:

Bonmamo! O, Bonmamo!

Mond, hol voltál?

Elvitt téged

Lö mortal

S ott is maradt veled.

Aztán megírta a

La Gazette,

Azt, hogy a fransz

Hazaette…

A gyász sötét hónapjai lassan teltek, bár a rendtagok próbálták Édát felvidítani cigánykerekezéssel, rablópókerrel, és egy sajátos játékkal, aminek a neve S’egre Patsei volt. Aztán, mivel minden elmúlik egyszer, vége lett ezeknek az idilli időknek. Lefety atya kártyaadósságba keveredett, s tartozását a Szajna mélyén egy betonkockában álldogálva próbálta leróni. 1923-ban Édának tehát menekülnie kellett, két okból is. Egyrészt félt, hogy bűnrészességgel próbálják majd vádolni – jogosan –, másrészt ezt találta ki neki e sorok írója. Kalandos útja során eljutott Marseilles-ig, ahol indulót énekelve hajóra szállt. Tulajdonképpen potyautasként szeretett volna Amerikába jutni, ám a hajó – a Selim Balandazarodu*** – Afrika felé vette az irányt. Nyugat-Afrika legforgalmasabb kikötőjében, Tolongában végre szárazföldet érezhetett a talpa alatt. A kétheti nélkülözés, és a hajókémény melletti, tűző napon eltöltött forró nappalok nemcsak alkalmassá tették Édát arra, hogy elvegyüljön a tömegben, de végleg meggyőzték őt a tivornyátus fogadalmának szükségességéről is. Az elvegyülés annyira jól sikerült, hogy egy Nyassza törzsbéli**** család a főnök elveszett lányának hitte, s magával vitte messzi, nyasszaföldi táborukba. Édára nagy hatással volt a nyasszák ruhátlansága, és a nyassza férfiak lelki és fizikailag is tapintható nagysága. A törzs főnöke – Ubulbatsi - felismerte Édában az elveszett lányát, s hiába tiltakozott hevesen ez ellen a megtalált gyermek, ez csak tovább erősítette a főnök meggyőződését. Ugyanis a nyasszák az „igen” és a „nem” kísérő mozdulatait ugyanúgy fordítva használták, mint egyes bolgár népcsoportok. Ezt Éda csak később tudta, meg, de akkor már késő volt. Ubulbatsi lányaként olyan feladatok hárultak rá, mint a Szent Mosogatás, a Kecskepörgetés, és a szavannarigó füttyének szedése. Hét év alatt teljesen megtanulta s verseket is költött a nyasszák nyelvén.

N’goto, igende uganda,

Nyassza dolombu m’zé

O, falanda loto oranga,

Halassa do-tubumé.

Ami nyersfordításban a következőképp hangzik:

Haladj testvérem, csakis előre,

Mindig bátor a nyassza!

Ó, a kecske sem mekeg hiába

ha gazdája jól megbabusgatja.

Sajnos az idegen szavak, és a nagy mennyiségben elfogyasztott helyi afrodiziákum – a delír-gyökér***** – hatására anyanyelvét szinte teljesen elfelejtette, ám erről nem vett tudomást. Ontotta magából a szebbnél szebb, általa magyar nyelvűnek tartott verseket.

Felsziknyázó

Nyárd, csak nyárd a réti rénet,

Gazuld át az éjszakát,

Rosztabánd a teker olmot!

Hej, de kél is péklapát!

Hozaszd máris velge ölemb,

Túrj harátom, túrj gebely!

Ne tarjaszd az éli gépet,

Csak fesztenve ünnepelj!

Kasulj, kasulj haránt vidéz,

Horgasz felém karántod

Serej idéz alánt gennent,

Nézz fölép, ha lerántod!

Mivel környezetében senki sem beszélte a magyart, ezért a nyasszák rajongtak a számukra idegen nyelv dallamáért, vagy épp félreérthetetlen mozdulatokkal jelezték a társaiknak: a főnök lányát megint megrontották a szellemek. 1940-ben végre utoléri a nagy szerelem, de a kiszemelt hím pávián nem hogy nem fogadja a közeledését, de tüntetőleg banánevésbe menekül. A pávián sírjához ma is rengeteg zarándok utazik, környéke kedvelt színtere lett a vásári bohócoknak és a zsebtolvajoknak. 1944 tavaszán, az Afrikát is hódítani igyekvő német hadsereg elérte Nyasszaföldet. A páncélos hadosztály főparancsnoka, bizonyos dr. Hartold Grennenberger – rangját tekintve überstrombaldfeld – kis pihenőt tartva a II. világháború zavaros, és számára teljesen érthetetlen ütközetei között, meghívatta magát a nyasszákkal egy baráti vacsorára. A vacsora folyamán – melyet a törzs tagjai a rájuk jellemző tisztelettudással álltak végig – szóba került az überstrombaldfeld foglalkozása, aki rögtön egy kísérletre kérte föl a nyasszákat, a helyi ivóvízkészletet biztosító tavacska partján.  Dr. Grennenberger a víz alatti lélegzés lehetséges módozatait kutatta, s felkérte a törzset legyenek ebben segítségére. A doktor kérését a parancsnoksága alatt szolgáló katonák is többször mosolyogva elismételték, s a nyasszák kíváncsiságát néhány vidám géppuskasortűz még inkább felcsigázta. Mikor Éda hazatért rigófütty-gyűjtésből, üresen találta a falut, ha eltekintünk a tó partján állomásozó teljes Tigris-tank hadosztálytól…

*Nuoaeiret néhány ezer lakosú városka, Párizstól 152 km-re. Messze földön híres - és szagló - sajtrothasztó üzemeiről.

** Lompó: a pelyhesvirágúak rendjébe tartozó, kétszínű növény. Érdekessége, hogy a gyökere feljebb helyezkedik el, mint a szára, virágját pedig a föld alatt hozza-viszi néhány arra érdemes vakond. Mezőgazdasági jelentősége nincs.

*** Selim Balandazarodu beduár szabadságharcos volt. 1834-ben, az Ühlcsikek uralma alól próbálta felszabadítani népét, de a nép szerette az Ühlcsikeket, hiszen kényelmesek voltak. Balandazarodu alaszkai száműzetésben halt meg, érkezése után elég hamar.

**** Nyassza törzs: Kelet-Közép-Nyugat-Afrika kiemelkedő kultúrájú törzse volt. Ismerték a lekvárt, a hurokcsapdát, és a mákgubót. Az utóbbiban egy ideig mákot tartottak, aztán tubákot. A nyasszák állattartó nép volt, de a vadászatot sem vetették meg. A férfiak előszeretettel cserkészték be a szomszédos törzsek nőnemű egyedeit. Ritkán háborúztak, de akkor nagyon. Tisztelettudó nép lévén sohasem tették szóvá a beszélgető partner hiányosságait, de illedelmesen kiröhögték azt. 1944 tavaszán egy sajnálatos félreértés miatt teljesen kipusztultak.

***** A delír-gyökér Afrika szerte ismert vágykeltő növény, bár kevesen képesek elviselni mellékhatásait, melyek a következők: térlátás, heveny másolási kényszer, kenyérdagasztás és impotencia.