Kos_solyom blogja

Arcpirító, jégbe-fagyott közöny,
( mely a „felsőbbrendűeknek” éke ),
„virít”, ám örök-tompa a fénye.
Majd a Halál, mely nekik is köszön
egyszer, majd az fest ott vonást. Öröm-
könnytől mentes életek emléke…
arcpirító, jégbe-fagyott közöny.
Tépi majd, e szíveket a köröm,
s vési mindnek mélyen az erébe
azt, mi nem volt néki az erénye.
S nem lehet többé úrrá e körön,
arcpirító, jégbe-fagyott közöny.

   "Más kép" 

Arcpirító, jégbe-fagyott közöny
ül meg búsan, mint valami kövön-
maradt ezerévnyi lomha múlt,
mely az időn oda-vissza-nyúlt.

Pásztát vet a végtelen-túl körön,
arcpirító, jégbe-fagyott közöny.
Mosná le bűnét, takarná lelkét,
álcával várná az árgus szemlét.

Hazugság-fény, szikrázó csillogás,
kalapból húzott, újabb vak dobás.
Arcpirító, jégbe-fagyott közöny
leledzik rajt', s hatvány: a köd-köbön.

Gyökérben áll már a súlyos kereszt,
erős kontaktja gúzst köt, s nem ereszt
lazát, csendet fojtva, s "viszlát"-köszön,
arcpirító, jégbe-fagyott közöny.
 

tomboló szelet
palackot törve vágyó
harag-szült' vihar

gyökértől fosztott
majd'-halott "kerek-erdő"
magtalan füge.

csökönybe mártott
én-központú látószög
füles-szamáré

kibicként nyaló
szájon kicsorduló nyál
hamis próféta

a fény nem öl meg
csak világosságot hoz
lát az élő agy

hibánkból látni
inkább erény, mint szégyen
megvallni nehéz

jármot nem vágyó
szabad lélek-sereg: nem
birkanyál: igen

Vidám a vasárnap,
Ördögöm elűztem,
Reggelig mámorban
Öledben hevültem
S bódultan öleltem
Áfonyás illatod.
Forrongó hüvelyed
Odúmból ihatott,
Nyelvem a nyelveddel
Ádáz harcot vívott
S én kértem: ne vedd el,
Ám a reggel hívott.
Lopva nyitom szemem,
Mert a csodát várom,
Ott voltál és mégsem,
Megmaradt az Álom.
 

Nem akar a magyar, vérben gázolni bokáig,
de már tűrni sem fog ítélet napjáig.
Nem akar ő többet, csak igazságot végre,
neki tetsző ecsetvonást, a trianoni képre.
Mindegy, hogy Erdély, Vajdaság vagy Felvidék,
nem volt joguk, hogy tőlünk mindezt elvegyék!

Dúltak a háttérben a nagyhatalmi harcok,
mocskos alkuk között osztották a sarcot.
Eldöntötték, hogy levágják kezünk-lábunk,
össze-vissza szabdalják az országunk.
Féltérdre kényszerítik nemzetünket,
örökre megkeserítve életünket.
Nem ismertek határt, sem könyörületet,
szakítottak széjjel millió életet.
De meg nem halt a nemzet, sőt erőre kapott,
és a történelmen újra nyomott hagyott!
Oroszlánként küzdött, s vadul harapott,
ezer sebtől vérzett, de mégis kitartott!
Túlerőbe botlott, ám legyőzettetett,
visszasírta lassan, mit addig szenvedett.

Újra padlóra küldte a hatalmi kényúr,
végső halálát tűzve ki elérendő célul.
Odalöktek minket véres vadállatnak,
végóráit zengték a magyar államnak.
De dacolva halállal rángattuk a bajszát,
s Ő meg is kezdte rögtön a halálos hajszát
mely azóta sem szűnik, itt lohol nyomunkban,
nem leljük nyugtunkat édes otthonunkban.
Sosem lesz tán béke a Kárpát-medencében,
ha nem égetjük Trianont izzó kemencében.

Egy évszázad lassan, mely gúzsba köt minket,
ám őrizzük mélyen a legnagyobb kincset,
melyet elvenni tőlünk sosem tudnak majd,
mi megvédi, s naggyá teszi a magyart,
amire büszkék vagyunk, s mindig is leszünk,
van nekünk magyaroknak, egy bátor nemzetünk!