Klasszikusok átiratai

Bús új kebel, a húsnak chatszobája, megállék:
Csend vala, kezem alól száll fel éteri szó.
Szép szeme ott, de nem ír. Él? A csaj bomlott.
Oszt szopi van, epedő rémalak: íme ez én.
És: Mondd! Szép pofi mit ér, remegő kebled tolván?
Régi kor árnya visszadereng, élnék-e abban?
Messze a jövendőbeli, vagy nem is terem a jelenkor:
Alkoss, hass, ne gyarapítsd a gondot, légy egyszerű.

Még nyílnak a mócsingok a kertben,
még zölddel az ebéd a tányéromon,
De mondd írták-e Neked valaha szebben,
hogy gyere és ugrálj az ágyékomon?
Hajnali órákban folyik a nyálad,
oly szépen alszol így velem az ágyon,
Nem zavar az sem hogy ki van a hájad,
öröm tölt el ha reggel a csipádat látom.

Hangoddal sipítva majd megsüketítesz,
szemem is kinyomva ujjongasz.
Imádlak mikor így megüdvözítesz,
szeretem azt is, hogy ez elborzaszt!
Vágom a fát a retkes sufniban,
ne csak a szerelemnek fűtsön a görcse!
Remélem meghúzhatlak majd sunyiban,
és létrejön kapcsolatunk gyümölcse.

Múlik az idő, de Te nem leszel szebb,
ráncossá aszalódsz lógó mellel.
Nézz rám én is szikkadt csonttá érek,
de még mindig szeretlek: fel a fejjel!
S ha a lumbágó övezte köszvényes utunk
majd a legvégére ér is angyalom,
Egy dolog van, amit mindketten tudunk,
utána a mennyekben pihensz az ajkamon.