Gondolkodom tehát írok

A néma száj nem kiált,

és a sóhaj nem rémít.

Ki tűr, nem szít vitát,

ki nem rombol, nem épít.

 

Dicső nagyjaink árnyéka,

ránk borul, mint zord jövő.

Eme keserédes játékban,

csak az nyer ki vakmerő.

 

Vakon mernek számtalan,

bűzös busa búsás gondom.

Eme falatnak biz ára van!

El is rontja ez a gyomrom.

 

Böffennék, de nem merek,

a falat se le se fel, megakad!

Élet, élet! Szép életért epedek,

így a fotelharcom elragad!

Utam járatlan,

lelkem tanácstalan.

Kaptam kéretlen,

én az alkalmatlan.

Műveletlenségből

fakadó IQ hiányom

miatt, mi sértő

már csak lehányom.

Picinyke Hópihe

olvadna ura ajkain.

De nem hagyja hite,

marad a kín alkalmain.

Így félig megolvad,

az éjszaka jéghideg.

Szívét jégpáncél

borítva védi meg.

Ma gyertyát gyújtok Neked,

aztán az eljövendő napon,

egy másikat holnapután,

készül a gyertyacsonkhalom.

Te a mindennapok szentje,

oltárodon a rózsám áldozat.

Szirma simít hosszába-keresztbe,

így őrzőm törékeny varázsodat.

Múltból jelenbe lép a most,

kortalan szerelmemen az idő

megmunkált rónákkal jelzi,

mitől férfi a férfi, a fű kinő… 

Kedvetlen vagyok ma, Kedves.

Károgó, gyerekzsivajos fű nedves.

Távoli, kedves reményt súgásod,

csalogat, hogy bennem az újt látod.

Magamtól kérdem kicsit vigasztalan,

ki nem mondott talány ez a „Talán”?

Elégiaként jajdulok fel, mert „Elég”!

Töketlenkedve éltem létem szeletét.

Édes november, hangzavaros magány,

Se madár, se gyerek, de itt jön: „Talán.”

Percek alatt vénülő kezemmel fogom,

kedveskedésemre simogató pofon.

Nesze, azt mondja: „megjött az esze!”

Huss, kámfor, veszett fejsze nyele.

Iszom szavaid, „Kedves”, itass,

borogass, és vigasztalj, írogass!

Elengedem vagy kapaszkodom talán?

„Talán”, múltunkban fájó pont? Van ám!

Az idő adta haszon, kivárok agonizálva,

addig is:

„Fogadj el pár száll rózsát Kedves,

akárki, valaki, mert le vagyok zilálva!”