Gondolkodom tehát írok

Mint a villám suhant át,

mint hideg nyíl fájó fogba.

Ha lehet elmetszené nyakát,

Fejét elrejtve tescós szatyorba.

Véresen komoly ügyéért hát,

szerszámokért kutatott Ő.

Ki látja egy megvadult tündért lát.

Most egy igazi amazon, fújtató nő!

Haragra gerjedt, mert elvették,

azt tőle, mi neki legbecsesebb.

Azt hitte, tévedte: szerették.

Szívénél nem volt sebesebb.

Ámor ellopta perceit,

hamis élvhajhász állapot!

Sorjában kifőzve terveit.

Elkapná-e szárnyas állatot!

Amaz röhögve vinnyogva.

Röppen a fákon meztelen.

Nyilait bűbájjal megszórva,

párokra lövöldöz esztelen.

Mint a villám suhant át,

mint hideg nyíl fájó fogba.

A bosszú belé akkorát vág,

hogy a feje beleszáll a zacskóba.

Véresen komoly ügyéért hát,

megölte szerelmét csendesen.

Elborult agya most tisztában lát,

Ezért zokog, megkattanva rendesen...

Halkuló haikum sora,
poharam lecsurgó bora:
cseppent tócsát túlcsordult szívemből.

Komor gondolat? Nosza!
E nedv helyrepofozza:
az elvert órát, egy perc csend-életemből.

Pillanatnyi illékony öröm,
könnyem könnyen letörlöm:
s egy másodperc után újra zokogok.

Könnyű borom nehezen iszom,
émelyít már eme eltűnő viszony:
de csak azért is, belőle újra kortyolok!

Ha a megértés már meghalni látszik,
A vágy csökken, s marad a szeretet,
Mi rózsaszín volt ma feketében játszik,
Az élettortából keserű szelet ez.
Elengedem kezed…

Azt hittük egyszer rendbe jön minden,
S az angyal leszáll az ördöghöz,
Tévedtünk, Te is, én is rosszul hittem,
Égető tűzkén érek a bőrödhöz.
Elengedem kezed…

Tüske nőtt már szerelmünk fájára,
Lehullt minden gyümölcse mi szép,
A Rém rátelepedett mindkettőnk álmára,
Rég megkopott már "hitvesi" kép.
Elengedem kezed…

Ezért hát bár fáj s mar a kín s a fájdalom,
Elengedem hófehér kacsód Te drága,
Nem mondom már soha: A szívem vár nagyon,
Megmaradsz nekem egy emlékbe zárva.
Elengedem kezed.



2005, június 20-

Kés és szike!
Emlékszik-e?
Műtét, varrok,
Zajos hangok.
Fájó sebek,
Gennyes hegek.
Fertőz s elönt,
Kijött, bejött…
Rá kell hagyni,
A szívnek annyi…

Fa vagyok kopár földeden,
S Te pihensz hűs ágamon,
Te egyetlen, nem erkölcstelen,
Leányi mosolyod átkarol.

Mint lelkes gyermek jössz,
S mászol csak egyre feljebb,
Félve lépsz, néha ágat törsz,
Ne félj nem talált fő szervet…

Majd rettegve nézel lefelé,
Így megállsz kővé meredten,
Suttogó hangom lármád elnyelé,
Könnyes arccal sóhajtod: vesztettem…

Fa vagyok kopár földeden,
S Te pihensz gyökeremnél,
Te egyetlen, nem erkölcstelen,
Bárcsak egy kicsit följebb lennél…