Gondolkodom tehát írok

Nincs ember hiba nélkül, 
én sem vagyok diplomatatáska. 
A rút is végül megszépül,
ha eljut a menybeavatásra!

Lehetek kopott, nyúzott bőr,
máskor meg kibokszolt feszes!
Nesze itt egy újabb adag kör,
ha kell nyeld le és szeress!

Nézz rám, ez itt nem álarc!
Játsszuk, hogy ez valódi élet!
Így talán igazivá válhatsz!
Az igazat mondd, sose a szépet!

Itt ülök csendbe, mégis ordit bennem Ö,

Kivel egyben voltam, de nem forrt úgy a hő!

Most, hogy búcsút int mégis érzem már.

Próbálkozni jó, de ha nincs tűz, akkor kár.

Hamut hagy maga után a szürke gondolat,

hogy folyton csak lehettem volna boldogabb.

A magány nem rossz, csak az űrje eltemet,

ahogy elosztogattam darabokban lelkemet.

Itt ülök csendben, szemem medrében könny.

Szívemben felé mégis csak szürke közöny.

Múltamban sorban már megannyi dáma már.

Szerelmem rég összeomlott, mint egy kártyavár.

Felállni olya nehéz, marad a gyurma gondolat,

amiben szídhatom a „kurva sorsomat”!

Álmatlan éjszakám, zaklatott nappalom,

keresem a darabokat, hátha összerakhatom…

Jer ide remegő kisegér,

jer ha mondom, ne harapj.

Ne fend fogad dióimra,

mondd, hova is szaladsz?

Elvitted a vacsorámat,

el, de hidd el nincs harag!

Így jár, ki vakon bízik,

én voltam a szamarabb.

Már belátom rút hibáim,

miért büntetsz, menekülsz?

Nem melenget szereteted,

a hideg széllel elrepülsz.

Patkánynak látsz, miért?

Hisz csentem Neked falatot.

Miért lettél ilyen kimért?

Rég megfizettem a kamatot.

Vesd reám angyalszép szemed,

Vesd reám napmeleg tekinteted,

S bár Tél van, s tombol a fagy,

Belém mégis a tavaszt ülteted.

Csontig hatol kint a szél s üvölt,

Másnak e idő a szívébe űrt tölt,

Én most mégis hosszú útra kelek,

Ha fázom erőt a fényképedből gyűjtök.

Szívem vezet feléd, el nem tévedek,

Hosszú még az út, magányos éjjelek.

Roppant mód roppan alattam a fagy,

Melegséggel jövők, hogy megvédjelek.

A házasélet gyönyörű
Míg a magány keserű,
Szárnyalt így filozofálva 
a társkereső: keselyű?

Csak szelte ő az eget épp,
S csak suhant szerteszét.
Míg egy domboldal mellett
Meglátta élete tetemét.

Akadt itt jó falat s falt,
Biztos csak pár napja halt.
Boncolta, csípte s nyelte,
Közben felismerte a bajt.

A dög elevenjébe mart!
Magára lelt mit rég akart.
Mint egy karmikus karom,
Minden sebén végigszaladt.

Kérdés nélkül hatolt csontig,
Az elme mily könnyen bomlik.
Károg keselyű sorsán a varjú,
S tépi tovább a lyukas zoknit.