Gondolkodom tehát írok

Hosszú álmatlanság kínoz,

Szakadékot kelt a távolság,

Mint ács deszkát faragnék a hídhoz,

Hogy elérjelek, bátorság!

Gondolataim forgácsaiban te,

Kezemen ezer sebet ejt a szálka,

De ez kedvem tőled el nem vette,

Ha sietek, elérlek még máma!

Szemeid tükrében fürdenék,

Mely rabul ejti egyből azt aki látja,

Haladj munka, jer ék az idő sürgeték,

Szívem ütemét a munka kalapálja.

Miért dacolsz a széllel kisvirág?
Miért nem hajolsz engedelmesen?
Nem félsz, hogy tövestől kiránt?
Pedig simogatna ám, selymesen.

Add át magad, táncolj kis konok,
Pördülj hagy vezessen, s dalolj!
Színes vidáman szálló virágporok.
Ugye érzed, ahogy óvón átkarol?

Kacér mosolyod öntenék szirmaid,
Apró fuvallat titkon csókot lopna,
De Te minduntalan óvód titkaid,
Mintha ez minden mást bepótolna!

Titkon mikor elalszik a szél lesed,
Várod Öt, mikor jön újra s hívogat.
Szíved dallamát elnyomja eszed,
S védelmül szórsz Reá szitkokat!

Miért dacolsz a széllel kisvirág?
Nem érzed fuvallata mily meleg?
Lecsendesedve ringat ha sírni lát,
És halkan a füledbe súgja: Szeret!