Kicsimormota titkai

Szépek a színek.
Az október színei.
Szemében a mosoly,
asztalon a reggeli.
Mellettem a táj,
Kezedben a szívem,
tudom: boldog leszek,
érzem egyszerűen.
Szeret a természet is...
Őszintén átölel.
Majd földet ér, aki lehull.
Vigasztal a levelekkel...
Látni, nem mindig elég.
Nem elég egy képet nézni,
Szagolni kell az illatát.
S az érintést érezni.
Szívből szeretni...
Csak ennyi.
                         [2010 október 12.]

Szeretni annyi,
mint hagyni,
hogy a szív vezessen.
Bizalom kell csak,
s az őszinte tudat,
hogy lehessen.
Úgyis, a lelkek,
ha tudják, hogy egyek,
nincs, ki ellenkezzen.
És nincs vétek.
Csak az örök képzelet.
És a kristálykék tengerek,
ami a Miénk lehet.
Már.
                         [2010. október 7.]

Az érzés, mi kavarog...
Feketében gomolyog
Felvillan a sötétben,
az örök ismeretlenben.
Fájó.
Nevetni kell,
s túlélni.
Szeretni kell,
s nem feledni.
Ha hallod, egyre jobban...
És némán mondod a szóban:
Mennyire érzem, tudom,
hogy Veled akarom!
És végre szabad...
Szálljanak a szavak.
Némán.
Ha az életbe jött a rend.
Adhatsz neki teret,
bizalmat, fegyelmet.
És kiabál a csend...
                            [2010 október]

Alkonyat útján, távoli csillag fényesen izzik.

Messze tekintek. Látom a képzelet újra csak átver.

Ballagok éjben, a fényben, s egymagam ott van a képben.

Mennyi időbe telik meglátnom a fényt, igaz álmot?

Lassan előre tekintek az útra, s nézek a porba...

Könnyek, porszemek egymást váltják, így nem akartam...

Út, ami összeköt annyi világot. Járom enyémet.

Érzések kavarognak. Vágyaim meddig akarnak

tűrni? A rosszat. A fájdalmas, keserű, ezer éves

múltat? Csakhamar ott van a túlpart. Társam az ösvény...

Fák, bokor, össze nem érő ágak... Lombkorona, s csak

Én vagyok, egymagam, álmodom?... Állok a hóban a fagyban,

Hűvös a tél, feltámad a szél, egyedül vagyok ébren.

Nyitva szemem még, tűri az éjt, a sok erdei rémet,

Sír már. Könnyei szöknek. Tudni lehet, hogy az indok

Ott keresendő. Annyi az emlék. S annyira fájó...

A szív érez. S ha sokszor is vérez,
Megannyi könnycsepp kíséri útját.
A fájdalmat enyhítik.
Könny és vér. A két barát.
Érintés elvész. Kell az ölelés.
Lehet: a sötét irányítja
az elmét. A szívet nem ejti át.
A fény bevilágítja,
S az örök boldogságba
Mint szellőt fújja szél.
Úgy hordozza lelkét a fény.
Majd a mosoly rátalál.
És eggyé válnak:
Elhagyja lelkét a bánat.
Majd az örök tengerre hajóz.
Ki tudja, hol köt ki,
merre sodródik útja.
A lélek a tengeren:
Azt érzi: otthon van.
S bátran bízik a végtelen,
örök hullámokban.