Kicsikinga blogja
Ellátták a bajomat…
„Mentők, tessék!”
„Csak szeretném megtudni, hogy mit kell tennem, hova kell fordulnom, mert tegnap…”
„ha tegnap, akkor miért nem ment a körzeti orvosához?!” - vágta ketté alig elkezdett mondatomat egy dörgedelmes hang, ami mellett az enyém alig hallható apró nesznek tűnt.
Nem is hallotta, amit többször a tudomásomra hozott a már említett dörgedelmes, kioktató stílusával.
„ Bocsánatot kérek, de én nem az ügyelettel beszélek?!”- suttogtam egy kicsit hangosabban.
Szeretnék egy orvossal beszélni”.
Kapcsolta!!!
Igen, jól látjátok, kapcsolta!
Az ügyeletes orvos majdnem készségesen meghallgatott és adta tanácsát, miszerint azonnal a megjelölt kórház traumatológiai részlegére kell mennem.
Megköszöntem és már vitt is egy kedves jó barátom.
Odaértünk.
Nagy nehézséggel, de valahogy bejutottam a „Váró” folyosójára, ahol rajtam kívül talán négyen voltak
„De jó!” – gondoltam, mert akkor nem sok a sérült ember – és leültem, majd egy éppen arra járó műtős elvette irataimat.
Alig egy óra elteltével már hívtak is be, ahol elkezdődött az, amiért én most tollat ragadtam és teszem ezt nem csak a magam emberi méltóságának védelme miatt, hanem minden embertársaméért!
„Vegye le a blúzát már” szólt rám egy magát nagyon nem szerető arc és hang együttes birtokosa, ezáltal állandó elégedetlenség és türelmetlenség lengett körülötte, de ez már az ő baja…
Dehogy az övé!!!!
Az enyém is, hiszen éppen most tépi le majdnem a gombjait az egyik kedves blúzomról és siettet. Megpróbáltam a diktált, parancsba adott ütemet fölvéve levetni felső ruhámat és ott ültem megannyi szempár előtt a vizsgáló asztalon vacogva, a fájdalomtól és a hidegtől. Ugyanis többen voltak bent a rendelőben, mint kint a betegek, akik már hosszú órákon keresztül várták sorukat. A férfiak voltak többségben és éppen a Bayern-Chelsea footballmeccsel foglalkoztak, tehát elütötték az időt valahogy, de az nem sérült meg, mert tovább szaladt.
Mit szaladt, ott éppen vánszorgott! Talán mégis megsérülhetett?!
Már jó ideje dideregtem ott az asztalon és a sírás környékezett, de lenyeltem a könnyeimet, csak nem fogom itt elpazarolni!
„Maga miért idejött?!” Dörgött rám egy hang valahonnan a másik rendelő nyitott ajtajából, mire hátra néztem és egy barátságos arcot valószínű, hogy utoljára talán az esküvői fotóján viselt illetőt láttam, akit kénytelen leszek, majd doktornak szólítani!
Sajnos csak kényszerűségből fogom tenni!
Azért jöttem ide, mert ide küldtek, és azt hiszem, hogy egy feltételezett gerinccsigolya és bordatöréssel talán „jó” helyen járok!
Az nem biztos, mert, ha nem az, akkor…
És én igen, AKKOR, nagy levegőt vettem, ami úgy fájt, hogy elmondani nem lehet, kinyitottam a számat.
„Elnézést kérek, ön (direkt kisbetűvel!) orvos?!
IGEN!
Jó, akkor talán elmondanám, hogy…
Nem tudtam elmondani, mert akkor már jött az engem nagyon nem kedvelő asszisztenshölgy és már szúrta a vénámat, ami olyan, hogy kilométerekről el lehet találni!
Nem úgy Ő!
Most egy hatalmas kék folt a karom!
Jött egy újabb kérdezőm, de én közben már majdnem megfagytam!
Kitűzőt nem viselt Ő sem, ezért nem tudtam, hogy ki mondja nekem egymás után, hogy „érti már?!”
Természetesen én értem, de mit is kellene értenem?!
Ja, igen azt, hogy mit keresek én ott!
Közben kezembe adtak egy papírt, hogy menjek a röntgenbe, és most azért kellett sietnem, de már felöltözni!
A röntgen két lépésre a rendelőtől, ahol újabb vetkőzés, és a kínok kínja, hiszen éppenséggel azért vagyok ott, mert nem tudok homorítani, nem tudom a mellkasomat nekiszorítani a táblának, és a kezemet sem tudom kellően fölemelni.
Durva mozdulatok, durva hang, de már kezdtem magamat a teljes megadásra parancsolni, miszerint nem látok, nem hallok, nem beszélek…
Öltözködés. Természetesen sietve itt is, mert, várnak kint sokan.
Mint említettem, négyen voltunk azt hiszem a kísérőkkel együtt.
Pár óra elteltével behívtak, hogy menjek az épület másik oldalszárnyába, ahol hasi ultrahangot fognak készíteni.
Hogy miért, azt nem mertem feszegetni, mert láttam, hogy itt én nem jutok dűlőre a magam csendes és udvarias stílusával (bocsánat, de ezt kénytelen voltam írni, mert később lesz jelentősége).
Megyek a barátságtalan kihalt folyosókon, az éjszaka hidege szinte ütött, és torkomban a keserű könnyek gombócával.
Odaérve az ajtóhoz kopogok, de válasz semmi. Leülök a jegesen hideg székre, és pár perc múlva mobillal a fülén megjelenik az orvos.
Tessék bejönni és…
„Tudom, vetkőzzek!” – mondanám, de akkor elhangzott a mindent eldöntő kérdés, jelesül
„hol sérült meg a hasán?”
Én sehol nem sérültem meg, csak…, és mondanám, de abban a pillanatban felugrott az addig nyugodtan ülő pózából és a közeli asztalon felkapta a telefont.
Hogy mit beszélt, arról én hallgatok, mert nem titkolt konzervativizmusom pironkodna most nem is kicsit.
Kissé szelídebben rám sem nézve kérdezte, hogy aláírom-e a papírt, miszerint beleegyezem abba, hogy nem lesz ultrahang?!
Hajaj, de mennyire beleegyeztem!
Már mentünk is vissza a traumatológiára, ahol újra a várakozás stádiumában foglaltam helyet. Hála Istennek, hogy talán ketten jöttek, míg én nem voltam ott!
Alig két óra múlva behívtak a rendelőbe.
Folytatom nemsokára, és senkit nem szerettem volna bántani, sérteni, mert mindig vannak tisztelni, csodálni való kivételek!
Szépítkezés...
Akkor kezdjük!
Szép zene szól, de nagyon szép, hjaj!
Már csobog a víz, mit csobog, zubog, zuhog!
Szivacs jobbról, balról a finom illatú bőrkímélő flakonból ma jócskán zuttyintok!
Szárítás, egy kis pakolás…
Jöhet a krém, amit ma szintén nem spórolok. Kerül, amibe kerül!
Manikűr, bocsánat inkább pedikűr…
Egy-kettőre kész is, most már csak az apró kis simítások jönnek, olyan, mint, hopp egy szál szőröcske, gyorsan kivele, és alapos masszírozás, majd egy kis feltöltés…
Csak természetesen!
Petrezselyem, egy parányi alma bele reszelve…
Újra zsírozás…
Jól bele-, rádolgozva, egy apró kis hely sem maradhat ma ki, de nem ám!
Fakó szín korrigálása, ma erősebb fokon és hosszabb ideig…
A zene egyre szebben szól…
Dús illat lengi be a lakást…
Csengetnek…
Egy gyönyörű virág szól hozzám
„Boldog anyáknapját kívánok”
- és én zavaromban azt sem tudom, hogy mit mondjak, mert a tükör előtt elmenve ijedten konstatálom, hogy a fésülködés elmaradt!
Lám-lám, ennyi idő nem volt elég, hogy elkészüljek rendesen…
Az asztalon magát aranybarnára süttetve illatozik egy gyönyörű
fiatal pipi…
Na persze, így könnyű!
http://www.youtube.com/watch?v=GquTOv-Dr08
Illatozva...
Szép virággal meglepnélek,
De
Téged soha le nem téplek
Édesanyám
Tudom, hogy angyalként sem pihensz
Drága Édesanyám!
Romlottan…
Feslett kacér rügyek
Fülledt budoárja,
Bomlott buja ölek
Fergeteges násza.
Vonakodva bontja
Ruháját egy felhő,
De
Szemérmét szomjazza
E szépséges fertő…
Zsongjon a szerelem Kedveskék a szívetekben, ahogy ebben a szép zenében is teszi!
http://www.youtube.com/watch?v=H1y9AmJUxr4&feature=related
Fő az egészség…
Egyszem kincsem, gyönyörűségem, mit is főzhetnék Neked, hiszen nagyon lefogytál!
Harcra fel! Minden erőt, tudást latba vetni és irány a konyha!
Kalóriák most a ti időtök jön!
Az enyém majd később… Persze, ha jön, mert az már igen kétségessé kezdett válni az elmúlt napokban.
No, de nem rólam, hanem…
Szalonna és hagyma már vígan sistereg az olajban, krumplihegyek várakoznak vetkezni, ugyanis egyre melegebb a kis konyhácska.
Én is érzem, de nem számít semmi, csak az, hogy minél előbb kész legyen és láthassam a jóízű falatozást!
Ebédidő.
Terítés, aminek terhét az én egyszem kincsem, gyönyörűségem levett a vállamról, ahol is még volt egy parányi hely azt hiszem, de nem vagyok benne egészen biztos, mint ahogy semmiben sem. Abban sem, hogy még képes vagyok egyáltalán fölismerni egy egyszerű ebéd hozzávalóit, hiszen az utóbbi időben állandóan könyökcsöveket, alátéteket, tömítőket és a csavarhúzók ezer változatát tanulmányoztam igen odaadó figyelemmel, hogy még véletlenül se visítsak, hogy FEJEZZE MÁR BE AZT a MOSOGATÓT, ami ugyan nem fehér zománcozott házgyári mély, hanem rozsdamentes acélból…
Hol is tartottam?! Ja, igen!
Szóval az asztal szépen megterítve, egyszem kincsem, gyönyörűségem időnként megkérdezi (egyre rövidebb időközöket hagyva), hogy „Anyukám, mikor lesz ebéd, mert addig akkor én megfürödnék”.
„ Jaj, most ne, még maradj itt velem, beszélgessünk, mesélj, mondj, kérdezz, hadd nézzelek, hadd simogassalak meg a szemeimmel, amikkel már alig látok, hiszen a hagyma (?) ugye…”
– gondolom, miközben látom, hogy a tészta már fő szépen, és várja, hogy a szauna után egy jó kis hűs fürdőt vegyen…
Vett is, olyan sebességgel, hogy követni sem tudtam, csak úgy suhant el előttem, egyszem kincsem, gyönyörűségem kezeiben, és hatalmas csatakiáltások közepette, melyből egyetlen szó ért el röptében hozzám, jelesül az, hogy „al dente, anyukám, al dente!”, és a tészta, miközben megadóan tűrte a fürdőt, töprengve gondolkozott el azon, hogy eddig egyetlen idegenszóval illették csak grenadírmars, de az nem okozott ekkora izgalmat.
Miközben a gasztronómia eme fontos elemét fejtegettük a tésztaféléket illetően, már az asztalon volt és minden csáberejét bevetve próbálta al dentét felülmúlni szegény és lágy puhasággal simult a krumplihoz, valamint még a rágástól is megkímélve minket csúszott le a kijelölt és megszokott útján.
Kicsit szomorú voltam, hogy nem a megszokott mennyiséget tálalhattam a tányérra, de mikor befejeztük az ebédet, és asztalt bontottam, halk neszeket hallottam a konyhából, ahol egyszem kincsem, gyönyörűségem, a legnagyobb élvezettel falta föl a lábos egész tartalmát, amiben egyszerű krumplistészta volt, ”akit” időnként grenadírmarsnak is mondtak,de mától kezdve az al dentére is fog hallgatni abban biztos vagyok!
Semmi másban nem, hiszen az utóbbi időben…