Karsai_Tibor blogja

Évek jöttek, s mentek a korszakok mind valamit jelentettek.
Anyák szülték gyermekeiket, elmék sok- sok csodát teremtettek.
A pillanat mi a jelen lét az időben kapott teret.
Eszmék, blőd ideológiák a csodás nép hátán élr orgiák,
ocsmány hatalmasok által csápolt a világ!
Fájdalom és szenvedés, beteges hatalmi vágyakozás,
mi ez ha nem öncsonkítás?
Urak ó nagy urak, tetteitekből könny fakad,
kapni és szerezni ősi törvény szerint nem szabad!
Hogyan tovább, ki mutat közös utat,
ki lesz ki élni- élni hagy?
Csak egy út van mit járni szabad, az ember családnak
a béke, s a gondoskodás lehet a holnap!

 Falak mögött lélegzik a sok ember,
 elzárva mindentől, telve félelemmel.
 Kicsiny, parányi porszem gördül odakinn,
 forgatja a szél, mint mindent mire rátekint.
 Nem több az élet a széltől ismerik egymást
 a kezdetektől rendeltetésük szerint.
 Virágos kertbe gördül a porszem, s mit
 lát nem oszthatja meg senkivel!
 Nyíló virágok bontják szirmaik, illatukban adják
 át lényegük, ember ennyi csak az egész!
 Tárd fel lelkednek kapuját, s bizton hazaérsz.
  Nyitott könyv az élet, mind mi van tiéd lehet,
 olykor a kevés több ha  a pillanat  öröme érint meg.
 Nyílnia a kell a tudatnak, súgja a mindenség, mindenkinek!

      Távol vagy tőlem, hosszú az éjszaka,
      csoszogva mutat rá az idő, hiányodra.
      Emlékképek egyedül éltetik a múltat,
      a sótétség leple alatt oltják szomjukat.

      Tekintetem elnyeli az éj sötétje, s hallik
      már szívemnek zenéje, sóvárog, hívogat
      dalolva égő vágya könyörög érted!
      Párnám lelkemnek sóhajára ébred.

      Nem vagy itt a mostban,bőrödnek bársonya
      él tudatomban, ajkam szomjazza ajkad,
      a csók volna révésze hiányodnak!
      S, adna át a küzdelem holnapjának.

      Lehet jó és rossz az élet, jöhet bármi,
      érzetünk el nem téved, óv egymásnak ad,
      előre mutat adván a hitet szerelmünknek.
      Bennem élsz s, az idő örökül hagy minket!

Életünk mikor indúlt valahol tudtuk már,
egy közösség csak ránk vár.
Vágytuk tán, hogy várjanak ránk!
Természet, e föld mi örökkön mutatja
szemünknek magát, hív s osztatlan egységét adja át.
Egyedül nem lehetsz ez lényed felé árulás,
ha ezt nem érted, büntetésed a gyötrő magány!
Egyre csak azt kell érezd hovatartozásod a lényeg,
S nem egyke csillagfényed!
Mint a víz, mi név nélkül újra éled..
Nem lehetsz addig önnmagad, míg önzésed a léted,
Osztott örömöd. s fájdalmad visz az egységhez közel téged!

Nézem vágytól izzó tündöklő szemeidet.

Arcom arcodhoz ér lágyan érintelek.
Kezem megremeg, s a szenvedély vezet.

Ujjaim lassan útra kelnek simogatnak,
gyengéden becéznek, tapintják bőrödet.
Kutatva keresik a kéj angyalát benned.

Csókollak, s te csókolsz, ízlelem bőrödet,
átérzem meztelen lüktető testedet.
Lassan fölém emelkedsz, s lágyan beengedsz.

Kelyhed átölel, s látom arcodon a kéj mosolyát,

Testednek- testemtől éledő édes mámorát.
Elveszünk érzékiséged nyitott oltárán.

Igen most teljesen körbe fonsz, magadba zársz,
rabulejt megőrjít- e vad testi nász.
Ölednek lassú tánca, teljesen szétzilál.

Kint és bent, le és fel testjeink ötvöződnek,
egymásba vegyülve forrón lüktetnek.
Barlangodban áldozunk szenvedélyünknek.

Sóhajtva szorosan ölelve megremegsz,

magába szív égető, lüktető kelyhed.

Itt van-itt a gyönyör csodáját élteti létünknek.

Tested testemen pihen, érzem szívverésed.