Kalliope titokblogja

Versátirat-próbálkozás József Attila Mama című versére.

Emlék

Egy ideje mind eszembe jár
emléke, libben akár kismadár.
Hogy értem mennyit dolgozott
- köténye lúgos, foltozott.

Vágytam a figyelmére én,
az apró emberkezdemény.
Sírtam és kiabáltam, ám
ő messzitünt a sors korcs színpadán.

De lent a kopott veres téglán
a múltam bús emléke néz rám.
Kapta a szakadt ruhát, sárga
iszamos bűzfestékbe mártva.

Kötélre csíptetett fehérlő
gondolat: tudom, milyen szép ő.
S ott fent a lehetetlen égen
gomolyog, mint klasszikus képen. 


*****

...sőt, most méginkább!!!

Váci Mihály: A tél suttogó halk hava


A tél suttogó halk hava
a holtak utolsó szava,
félig kimondott elhaló
jéggé virágzott szó a hó.
Amit a holt hiába szólt,
a némaság a szélbe szórt,
s mit nem mondhattak soha el,
hull a sóhaj, némán lep el,
arcomon olvad, ajkamon,
szemem veri, a homlokom:

"Szeretlek! Légy hű! Ne feledj!
Élni még! -Szorítsd kezemet!
Még ne! - Még élni akarok!
Csókolj, élek, ha akarod!
Még! Még! Csókolj! Adj levegőt!
Felezd velem a Te időd!
Oszd ketté - add most a felét!
Mit ér majd, ha csak a tiéd!"

Barátok , most biztassatok.
Oxigént ad egy szavatok!


***

Ma Budai Zolkát olvasgattam...
 
Mindenki olvasson Budai Zolkát!
A világra se való
Hosszan szívd
Anyám a konyhában
A vers igaz

Tényleg - tudja valaki, mi van Budai Zolkával?

Lassan araszol a reggel,
tenyerén kuporog a fény,
hátán cipeli a felhők taraját
- fázósan közelít a tél...

Álmok tünnek el a sarkon,
helyükön kavarog a szél,
magával ragad holt falevélhalmot
- szívünkben lapul a remény...

Egyre közelebb a vége:
elmúlt egy szép közös év,
fahéjas ünnepi illatok szállnak,
boldogan símul kézbe kéz!

"Gyere, bújj ide picit"
s én bújok boldogan,
a titkok sötétjében,
hol a vágynak szárnya van.

Puha kis érintéssel
végigsimítja testem,
szerelmét hinti rám
mennybe emelve kedvem.

Örömöt érint bőrömön,
szemében fényeket rejt,
átrepít hegyen és völgyön,
tenyerén tartja a reggelt.