Kalliope titokblogja

Rengeteg lépés. Még nagyon hosszú az út. Jó irányba megyek egyáltalán?
Furamód a máskor forgalmas nagyvárosi utcán nincs teremtett lélek, akitől megkérdezhetném. Az a tény már meg sem torpant, hogy nem is emlékszem már, hová
igyekszem. Csak azt tudom, hogy fontos lenne odaérnem.
Néha autók húznak el mellettem. Nézek utánuk kérdő arccal, de persze nincs a hátsó rendszámtáblára írva  a válasz a fel sem tett kérdésre.
A távolban, jobb oldalon körvonalazódni kezd valami építmény.
Valahogy tudom, hogy ez az Árpád-híd.
Árpád-híd??? De az hogy lehet, hiszen nem a Duna parton vagyok...nem értem.
Közelebb érve látom: tényleg az Árpád-híd! Hirtelen a Dunát is meglátom.
Furcsa. Hogy került ez ide? Illetve én hogy kerültem ide?
Egyébként nem is emlékeztet az Árpád-hídra, inkább a Lánchídra hasonlít. Mindegy. Ez akkor is az Árpád-híd!
Viszont így már biztos, hogy  rossz irányba indultam. Csak tudnám, hova is kell mennem. De nem jut eszembe. Az viszont tény, hogy vissza kéne fordulnom.
Valamiért nem a kézenfekvő hátraarcot választom, hanem egy belső késztetés nyomán
elindulok a hídfő budai oldalába mélyesztett lépcsőn lefelé (tiszta dili). Ahogy haladok, különös, addig rejtett világ tárul a szemem elé. Egész kis kolónia: itt-ott
sátrak, emberek cirkálnak ki tudja milyen dolguk után lótva-futva. Színes forgatag.
Ami ijesztő benne, az egész csak "némafilm" - semmi zaj nem hallatszik.
A lépcső, amin haladok, egy éles fordulattal balra veszi az irányt. Jönnek velem
szembe is, és mikor túlhaladok a kanyaron, meglátom, hogy elfogynak a vasfokok (ez is különös - az elején az volt az érzésem, kőlépcsőn indultam). Néhány méterrel odébb
meredezik a csonkolt "lépcsőfolytatás" - már felfelé irányba. Arra kéne haladnom ("mondták a hangok"). A kettő között sáros sziklás szakadék. Ugrani kéne.
Félek. Egyébként sem tudok ugrani: el van törve a lábam. Ez csak most tudatosul bennem, ahogy lenézek, és meglátom a gipszemet. Nem is tudom, eddig hogy bírtam
eljutni - meg főleg minek???
Aztán összeszedem minden elmebajomat, és ugrok!.......................................................................................................



....................................................szerencsére szólít a természet, és felébredek.


******************

A napokban átélt "lidércálmom".
Nem szoktam álmodni - vagyis nem szoktam emlékezni rájuk.
Ez annyira valóságos volt, hogy muszáj volt megírni!


*****************

"A bánat új embert farag belőled, ha közben nem pusztulsz bele."

Stephanie Ericsson

keresztbe-kasul a hóban
rajzok (és ez így jól van)
bőrömre hideget horzsol
jeges szél álmokat borzol

majd ha az ég arcára
felleget pingál a pára
s mellette nap kukucskál
tavasz a fényben bujkál



***

mosolygás az élet
minden ágon virág
minden lépés könnyű
minden reggel csodás
nem kell félni bajtól
röppenni a szélben
felhőkig lebegve
nincsen semmi kényszer

tapsolni a fűnek
ma is milyen szép zöld
füllenteni néha
"nem is kerek a föld"
óriás tányérján
tánclépés a módi
de hogyha elvéted
nem kell újba fogni

nincsen semmi kényszer
lebegni az égig
széllel parolázva
semmitől se félni
csodás minden reggel
virágok fakadnak
lépkedni is könnyű
nincs vége a dalnak

ezért úgy szeretnék
még kisgyerek lenni
figyelni a szépet
- nem hiányzik semmi -

---