1. Buli

Amit itt leírok neked, az 4-5 év történése az életemből. Kendőzetlenül fogok írni egy olyan dologról, aminek már rég nem kellene tabunak lennie ebben a világban. A bulizásról, a drogokról, a tudattágulásról, a szárnyalásról, a zuhanásról és a talpra állasról fogok beszélni. Előítéletek és elfogultság nélkül olvasd, mert csak úgy fog megérinteni a lényeg, amit beletettem.

 1996-án kezdődött. 24 éves voltam. Persze minden kezdetet egy vég előz meg. Akkoriban már 4. éve voltam B.-vel, a barátnőmmel. Nagyon szerettük egymást még mindig és ragaszkodtunk a másikhoz, de a szerelmünk szélét már kicsipkézte az idő. Fiatalok voltunk. Ez az a fázisa a kapcsolatnak, amikor már idő kérdése csak a szétszakadás. Mint amikor szélcsend ereszkedik a vízre és a vitorládból elszáll az erő. Még beindítod a motort, de abban csak annyi üzemanyag van, hogy a part közelébe érjél vele, mert hamar ki fog fogyni…

Tehát, már minden értelemben kifelé tekingettem a helyemről. Talán ő is, bár a nők az utolsó pillanatig képesek kapaszkodni, főleg akkor, ha még nem látnak potenciálisan egy új lehetőséget maguk előtt a kapcsolat teremtésre. Új élményre vártam. Ez soha nem a másik hibája. Ez a természete egy férfinek. Nem csak a szexualitásra értem ezt. Hanem az életéhségre, az élmények átélésére inkább. A kalandra, új és ismeretlen helyekre, állapotokra, és körökre. Más kérdés az, hogy ezzel mit veszít egy férfi, mit és kit veszítettem én. Ha egy család és normális társadalmi elvárasok szerint elő embernek születtem volna, akkor még talán ma is B-vel vagyok harmóniában. De nem annak születtem…

Kaposvár kisváros. Legalábbis akkora, hogy ha itt nősz fel, akkor jó esélyed van arra, hogy a korosztályodból szinte mindenkit megismerjél nagyjából. Főleg akkor, ha az érdeklődési kör is egyforma. Márpedig egy ilyen városban az. Kocsmák, klubok, diszkók, kávézok, stb. Mindegy minek hívod. Ugyanról szól. Időtöltésről. Felületes időtöltésről. Unatkozó arcok, akik egymás kibeszélésében lelték legnagyobb örömüket. Színészkedő, magát fényesítő alakok, akik minimális dolgokért képesek lettek volna elárulni a barátjuknak vagy barátnőjüknek hívott személyt bármelyik pillanatban. Mint ahogy meg is tettek sokszor, az idő bebizonyította…

Munkám végett sokat mozogtam amerikaiak között. Tolmács voltam. Megbecsültem a helyem, mert sok lehetőséget láttam benne. Biztonságra. Anyagi biztonságra. Akkoriban a város nagy része rajtuk keresztül érvényesült. Közvetve vagy közvetlenül, de mindenki őket próbálta lehúzni zsetonnal. A megnevezés, hogy tisztességesen vagy csalással az csak annak volt a függvénye, hogy hivatalos volt vagy sem. A végeredmény ugyanaz volt. Úgy lettek átvágva, és annyira, amennyire csak az arcunkon tapadó bőr vastagsága megengedte.

 Valamelyik szülinapomat ünnepeltem, és lementem a kedvenc helyemre az A.-ba. Akkor már ismertem a tagot. Hasonló karakterű gyerek volt mint én. Jókedvű és tele élni akarással. Nem akart megelégedni azzal a szűk karámmal, ahova ez a nyugati civilizációt majmoló, saját ősi gyökereit megtagadó, kelet európai életvitel be akarta terelni. Én is ilyen voltam. Származását tekintve külföldi volt. Nagyon jól beszélte  a magyart. Bérelt egy klubbot a városban, ami teljesen normális vendéglátó egységkent működött. A színfalak mögött viszont mással foglalkozott. Akkor ért le a helységbe amikor én már majdnem egy üveg tequilánál jártam. Így került az első füves cigi a kezembe. Tök részegen szívtam el egy egész szálat egyedül. Aki tudja, hogy mit jelent csutka részegségre rátépni egy egész dzsangát, az el tudja képzelni, hogy milyen állapotba kerültem. Összehánytam az A.-t a taxit és a taxist, a két haveromat aki hazasegített és végül, hogy teljes legyen a kép saját magamat is. De totálba, ahogy kell. Két napig förtelmesen rosszul voltam. Akkor még nem tudtam, de ez volt a “belépésem”.

Utána szép lassan ezek a “zölddel” kapcsoltban lévő körök elkezdtek körém gyűrűzni. Mivel fiatalabban már volt egy olyan kijelentésem a barátnőmnek, hogy “ha ideérnek a drogok Magyarországra, én ki fogom őket próbálni” így semmi kivetni valót nem találtam ebben. Gondolom, ez “boldogsággal” töltötte el a szívet. Mind a munkahelyemen, mind a hétköznapjaimban megjelentek olyan egyének, akik így vagy úgy, de szerves részvevői voltak ennek a rétegnek. Dílerek, használók, vamzerek, stricik, kurvák, az előbb felsoroltaknak a keveredései és az éjszakai életnek Kaposvárra levetített szánalmas közege. Én csak szép csendben szívogattam ritkán. Amikor ellógtam a barátnőm mellől kitalált ürügyekkel, mindig volt akivel össze lehetett futni egy kis füvet szívni. Jó volt. Jól esett. Más volt. Néha egészen más mind addig minden ismert. Akkoriban teljesen kezdő voltam. Betéptem és szakadtam a röhögéstől. Végül is pont ezért szívtam. Ki akartam fordulni magamból. Ki akartam nevetni mindent, mindenkit. Talán még magamat is. Tudattalan voltam. Még nem voltam érett. Rabszolga voltam a társadalomban. Pörögtem a mókuskerékben és apró örömökről hittem azt, hogy annál feljebb nincs semmi. Akkor még nem fedeztem fel a szellem birodalmat magamban.  A testemmel éltem. Ha valami meg is mozdult bennem, az csak a tudatalattimból származott. Nem en irányítottam, talán csak észre vettem később. Ostoba voltam. 98-ban szakítottunk. Közel 6 év után. Az utolsó fél év volt a legfelszabadultabb, mert mindketten tudtuk, hogy vége lesz. Persze nem mondtuk ki, csak éreztük belül, biztosan. Semmi nem számított. Minden nap őrülten szeretkeztünk. Mintha még utoljára ki akartuk volna rabolni egymást. Hogy semmi sem maradjon a  másiknak.  Aztán, vége lett. Két hétig rottyon voltam. Magamba zárkóztam. Ez volt az első szakításom. És hosszan engedtem fel belőle. Hosszan, de biztosan. Akkor nyugodtam meg, mikor megtudtam már mással van. Ilyenkor omlik le a fal véglegesen egy férfiben. Mert a legutolsó légvára is a reménynek tovatűnik egy perc alatt. Elengedtem magamban végleg a B.-t.Ugyanabban az évben előléptettek egy nagyon szép anyagiakkal kecsegtető helyre. Annyit villantottak fel előttem, hogy kizárt dolog volt nemet mondani rá. Még az sem érdekelt, hogy napi 12 órát kell nyomnom és hetente hat napot. Kihasználva az összes jogi kiskaput, annyit kerestem 26-27 évesen egy hónap alatt, mint mások egy harmad év alatt. Ezt a tehetősebbekre értem. És még időm sem volt elkölteni. Egész nap dolgoztam, a szabadnapomon pedig örültem ha pihenhetek. Szép lassan elszakadtam a várostól. Hónapok alatt lekoptak a haverok, a csajok és amúgy minden más. Egy valami nem. A Zöld. A fű maradt. Csak az a pár ember maradt meg a mindennapi életből, akin keresztül ez megvalósulhatott. Az elején még próbáltam lépést tartani a “társasági élettel”, de nem ment sokáig. Másnap olyan voltam, mint a mosott szar. Nem akartam a munkám elveszteni, így inkább visszahúzódtam. Egyedül szívtam. Ekkor már nagyapám házában laktam, ahol külön emeletem volt. Egy külön lakás. Anyámmal már 3 éves korom óta folyt a karmikus háború, nem volt kedvem hozza tovább. Ebben a felállásban nem létezik győztes. A karmikus törlesztések egyetlen megoldása, egyetlen végleges kiegyenlítése, a megbocsájtás. De én akkor még ennek nem voltam tudatában. Leléptem.

Itt egyedül élhettem, illetve amíg megvolt a barátnőm, vele. De aztán csak én maradtam. Így aztán szertartásszerűen történtek a dolgok. Zene, sodrás, szívás. Tapasztalgattam magam. Kóstolgattam mi ez az érzés. Mi ez az állapot? Mik ezek a soha nem hallott gondolatok, következtetések? Mik ezek a sugallatok, amik olyan mélyről törnek fel belőlem? Mi ez az új érzékelés, miért ilyen közvetlen éles, és élettel teli még a legapróbb kavics is? De nem vadul, hanem a legnagyobb békével és bölcselettel. Nem durván, hanem átkarolva, átölelve. Utaztatva. Tapasztalgattam magam és egy addig ismeretlen szférát. Ahol még nem jártam gondolatban. Az ismeretlent nyitogattam magamban. Nem volt nehéz. Szinte mindenütt ezt találtam. Mindenütt ebbe botlottam. Magamban és körülöttem a világban. Egy új arcát mutatta a világ. Nem hamisat, hanem egy sokkal élettel telibbet. A felszín alatti rétegeket is megmutatta magából. Figyeltem az embereket. Figyeltem és kezdtem felfedezni őket. Nem tudtak elrejtőzni már annyira a mindennapok álarcába. Rádöbbentem, hogy a társadalmunk egy színház, és a szereplők álarcot viselnek. Öröm volt, ha egy igazi őszinte arcot láttam. Képes voltam gyermeki örömmel és kíváncsisággal közeledni bárkihez, ha ilyennel találkoztam. Nem feltétlenül a szimpatikusról beszélek. Az is érdekelt, ha nem volt az, de ennek ellenére…valódi. Már otthon éreztem magam a fűvel. A társam lett. A felfedező társam és vezetőm lett. A növénybirodalom egy érdekes szereplője. Azé a birodalomé, ami már néhány évmillió óta megvetette a lábát a bolygónkon. Valószínűleg tudnak egy s mást!

 Gyermekkorom óta van egy virtuális mantrám. Nem mertem beszélni róla senkinek, mert féltem, hogy doktorhoz visznek vele, amikor kiskölyök voltam. Elalvás előtt, mikor lecsuktam a szemem, egy meghatározhatatlan helyen és térben, a belső világomban a belső szemem előtt, bár akkor még ezt nem tudtam, hogy az, apró vörös golyókból, pontokból álló halmaz jelent meg és gomolygott önmagában.  A semmiben. És mégis egyértelműen és eltéveszthetetlenül. A kezdetétől fogva ott volt előttem, de nem tudtam mi ez. Csak figyeltem ahogy mozognak, és alakulnak a formák. Akkor még nem tudtam…de teljes meditációban voltam. Nem figyeltem semmi másra, csak erre. Nem érintett meg semmi más, csak a látvány. A látvány ami nem ebből a világból származott. De csak innét lehetett elérni, illetve innét kellett elérni. Természetes módon magától értetődően képes voltam a teljes meditatív állapot elérésére. Már gyermekként. Na, ezt kezdtem el boncolgatni jobban a fűvel. Használni kezdtem a füvet. És ez egy lényegi kérdése a szívásnak. Okkal tenni. Nem csak maga az élmény miatt, hanem az élményt megcsavarva egy még magasabb élményt generálni magadnak. Ez volt az első válaszút, ahol helyesen döntöttem. Kézbe vettem az élményt. Elutaztam magamhoz és elkezdtem egy belső párbeszédet magammal, és akkor még nem tudtam, a felettes énemmel. Azok, akik csak magáért a tépés végett szívnak, lemaradnak, eltompulnak és észrevétlenül elgyengülnek akaratban. Az pedig a vég. Ott már megjelenik a pszihés függőség is. Ám én szerszámnak tekintettem. Ecsetnek, vésőnek, kottának. Megtaláltam a füvet. Kapcsoltba lettem valamivel, tudtam…A mantrám nagyon foglalkoztatott. Mi lehet ez? Miért van ez? Egyáltalán, normális ez? Választ nem kaptam, úgy ahogy én azt gondoltam. Annál sokkal többet kaptam. Kinyitottam a belső szemem. Illetve megmutatta tudatosan, hogy van. És létezik. És működik. És segít. Ez volt a kapu, az ajtó. Ez volt a kilincs. Egyre elmélyültebben figyeltem rá és hagytam történni. Hagytam magam lebegni. És egyre jobban teljesedett a kép. A színek megjelentek, a formák kialakultak, megjelent belül a tér, és annak szerkezete. Megjelent az út, amin haladnom kellett. Megtaláltam valamit, amiről akkor még nem tudtam hova vezet és miért? De tudtam, hogy valami egészen intelligens szférát érintettem meg. És ami a legmélyebb örömöt jelentette, hogy magamban találtam ezt.

Ebben az időben kezdtek az életembe bevonulni az ezotériával, a természettudományokkal foglalkozó irodalmi alkotások. Lélekbúvár, önismereti  tanításokkal foglalkozó könyvek. Ősi kultúrákkal foglalkozó írásokat olvastam. Betéptem és olvastam. Csodálatos volt. Csodálatos felfedezés. Örömöt éreztem. Visszaigazolást kaptam belső sejtelmeimre. Amiről senkinek sem mertem beszélni, azok a könyveken keresztül mind visszaigazolást kaptak. Tudtam, hogy jó irányban haladok. Mindent így akartam átélni. Betépve. Betépve mozizni, betépve sétálni, betépve vezetni, betépve lenni. Betépve  szeretkezni. Betépve élni! Betépve  figyelni mindenre. És mindenkire…Mintha annak a felfedezője lettem volna, ami itt volt körülöttem évtizedek óta. Csak nem figyeltem rá. A környezetem. A természet, Az állatok, a növények, az emberek. Az évszakok, a változások, a társadalom felépítése, a nagyvilág dolgai. Önmagam. Minden kezdte levetni a ruháját előttem. Rétegről rétegre. Nagyon vonzónak es izgalmasnak tartottam saját magamtól felfedezni lényegi dolgokat és összefüggéseket. Nagyon megszerettem ezt az állapotot. A magánéletem katasztrófális volt ezzel egyidejűleg. Szinte remetekent éltem. Munka, és alvás. Bár inkább hívnám utazásnak. Esténként megtömtem a pipámat fűvel vagy haskával és közvetlenül lefekvés előtt betéptem. Halk zenét, és sötétséget terítettem magam köré és becsuktam a szemem. És utaztam. Végtelen világot fedeztem fel magamban. Már tudtam, hogy így bárhova eljuthatok. A zene és a fű volt a varázsszőnyegem. Hol a kontrolt élveztem, hol a teljes szétcsúszást. Úgy éreztem, hogy szférákon török át! Soha nem féltem. Soha!

A Cs.-val ekkoriban futottam össze. Az egyik díler gyereken keresztül ismertem meg. Keményen szívott a csaj. Rendesen kiment a feje tőle. Teljesen el tudott szakadni a valóságtól. És nekem ez ott, akkor borzasztóan megtetszett benne. El kezdtünk találkozgatni. Persze csak esténként tudtunk, mert akkor volt időm. Feljött hozzám és betéptünk. Nagyon betéptünk. És beszélgettünk. Kötetlenül, mindenről. Kendőzetlenül magunkról, a világról, amit gondolunk minderről. Társak lettünk. Aztán elkezdtünk szexelni is. Ez elkerülhetetlen, ha be vagy tépve. Legalábbis nekem az volt nagyon sokáig. A fű szerintem egy nagyon erős afrodiziákum. Ám ez a kapcsolat érdekes volt. Mert nem közösültünk. Nem akart kielégülni. Legalábbis úgy, hogy tőlem kapja az inputot. Alárendelte magát nekem. Teljesen. Pedig nem kértem és nem is akartam ezt tőle. Sokáig nem értettem ezt benne. Azt hittem velem van baja, mit férfivel. De ezt egyértelműen elutasította. Az odaadásból, a leigázottságból akart kielégülni. A kiszolgáltatottságból. Viszont nekem mindent megadott. Ráébredtem, hogy számara ez volt a kielégülés. Nem is volt tudatos döntés ez sem az ő, sem az én részemről. Viszont így, teljesen felkorbácsolta bennem az uralkodó hímet. Fellobbantotta bennem a dominancia legmagasabb fokát. Urrá tett. Uralkodóvá, leigázóvá, rablóvá, és kegyetlen hímmé. Félreértés elkerülése végett mondom, semmi agresszióról nincs szó. Pusztán a szex, a szellem és a férfiúság ellenállást nem tűrő keveredéséről.  Így párosult az ismeretlen szférák felfedezés mellé a nemi és szexuális tabuk ledöntése is. A kapcsolatunk hibátlanul működött. Barátok lettünk. Igen, a szex mellett képesek voltunk megőrizni ez a gyönyörű érzést, ami emberek között kialakulhat, amit barátságnak hívnak. Véleményem szerint ez barátság legmagasabb szintje és egyben próbája is férfi és nő között. Ha itt nem veszik el a barátság, akkor az a két ember tűzbe menne egymásért, ha kell. Soha nem voltunk féltékenyek egymásra, pedig mindkettőnknek beeset néha valami új pár napra az életébe. De nem tovább…Szerettük egymást emberként és nem volt titkunk egymás előtt. Vele “beszéltem” először. Ő volt az, akihez “beszélve” először meghallottam magamban a felettes énemet. Máshoz beszélve hallottam meg magamat először. Tiszta szívből és szeretetből mondtam el neki mindent. És ez volt a kulcs. Az önzetlenség. A jóakarat. Az érdeknélküliség. A szeretet! Valahogy, valamikor egy apró rést tudtam ütni egy magasabb szellemi sík falán és a varázs elkezdett hullani rám. Akkor még nem tudtam, hogy ez történt, de már működött. A Cs. vissza is jelzett. Elmondta, hogy ezt érzi rajtam és elkepesztően tudattágítóan hatok rá. Itt volt az első csendben feltett kérdés magam felé, hogy talán nem is a fűben van a varázs, hanem az emelkedett állapotban. A meditatív állapotban, a kitágult tudatban lehetne ez a csodálatos érzés és nem fűben? Még nem válaszoltam akkor magamnak…pedig a kérdés már egyből feltételezte a választ is, csak elsiklottam felette. De itt jöttem rá, hogy ezzel érdemes foglalkoznom. Érdemes arra figyelnem, hogy nem figyelek semmire, amikor mással beszélek. Még magamra sem, de talán legfőképpen magamra nem, hisz akkor a mondandómhoz sajátos érdek vagy cél is fűződne. Anélkül viszont egy tiszta hang lehetek. Még nem is sejtettem, de itt dőlt el az utam, hogy egyszer majd “tanár” legyek. A legnagyobb iskolában, ahol a tanár is tanítvány.

Már rég ismertem T.-t. Szokott segíteni ebben abban. Vele léptem be először egy tecnho buliba. Itt szívtam először speed-et. Itt dobtam először ex-et. Anfetamin és MDMA származékokat, és azok összetett keverékeit, gyökeit. Az úgynevezett szintetikus diszkó drogokat. Nevetséges megnevezés. Egyszerűen csak kémiailag előállított szerek. Katonai kísérletek melléktermékei. Gyógyszeralapanyagok.

Az elején nem kaptam el az érzését. Nem éreztem különösebb pörgést. Nem igazán éreztem különösebb változást.

Aztán, ez megváltozott. Az egyik buli alkalmával teljesen megfeledkeztem magamról és a pódiumon táncoltam. Nevetséges látvány lehettem, mert nem volt kiforrott a mozgásom. Nem tudtam és nem mertem táncolni mások előtt. Csak ha részeg voltam, de azt sem nevezném táncnak. Talán az egyet jobbra, egyet balra topogáshoz hasonlítanám. De részegen nem is lehet igazán sok mindent rendesen csinálni. Szinte semmit. Ezért nem is érdekelt a pia mióta szívtam és elkezdtem partykra járni. De én csak táncoltam, táncoltam, és táncoltam. Nem tudtam és nem is akartam megállni. Élveztem minden mozdulatot.

Tehát, végül is megtalált a szintetika. Ellenállhatatlan volt. Erős és finom. Jó. Nagyon jó volt. Magához parancsolt és körém fonódott láthatatlanul. És én élveztem. Kezdtem élvezni mindent, ami körülvett. Mindenben forrongó életet és szépséget fedeztem fel. Hétköznap szívtam, hétvégén az egyetlen szabadnapom előestéjén pedig partiztam. Ez lett az életem. Ez lettem akkor. Partiarc lettem. Hamar átestem azon a kötelező buktatón is amin akkoriban sokan átestek. Rendőrségi ügyem lett a cuccozás miatt. Én magam soha nem árultam vagy adtam másnak semmit. De sajnos ez nem jelentette azt, hogy megúszom ezt a leckét. Elkaptak a kocsimban ülve egy díler gyereket. Rosszkor voltam rossz helyen. És a zsekák fel is használták ellenem és engem ellene. Nem sok választásom maradt. Vagy ő, vagy én. Ezzel zsaroltak a bíróságon leplezve. Neki esélye sem volt kimászni a dologból, a tárgyalás is csak formalitás volt már. Pénzbüntetést kaptam. És megfigyelés alá helyeztek szabadlábon, mint drogfüggőt. Nevetséges. Soha többé nem volt dolgom a rendőrökkel. Egyszer sem ellenőriztek vagy hívtak be vizeletvételre. Ennyi volt. Utána még sokan köpködtek rám az ügy miatt. De hát mindig arra köpködnek aki kint van, és nem bent. Mert arra nem lehet. Persze az élet, megint jópofa volt és akik a legjobban dobáltak rám a szart, szintén beleléptek ebbe a pocsolyába…

Amúgy, én nem találkoztam még olyan dílerrel, akit ne ütöttek volna el a zsekák legalább egyszer. Ez díler sors. Ez alól talán-talán csak akkor van kivétel, ha a díler egyben vamzer, besúgó is. Ezt csak zárójelben említem…Gyermekkorom óta a Balatonon töltöttem a nyaraimat. A nagymamám cipelt ki minket az unokatesóimmal a nyaralónkba és színesre festette a gyermekkorom. Ott nőttem fel a nyárban. A Napfény, a víz, a szél, a balatoni viharok, és az éjszaka, a tó fölött kitárulkozó csillagos égbolt voltak a tanáraim. A mai napig elkísérnek ezek a nyarak. Ember nem kívánhat szebb gyermekkort annál, mint ami ott történt velem. Egy fillérem sem volt kisgyermekként. És igazán ez kamasz koromban sem változott meg. Semmi vagyonom nem volt. Csak az voltam, aki voltam én magam. És ez egy olyan adomány, amit egész életünkben meg kellene őrizni! Az ifjúságom minden édes emléke izzik az emlékeimben máig. Úgy vártam minden nyarat , mint az ismeretlen szerelmet. Boldog ifjú fiú voltam. 98-ban beköszöntött az életembe a siófoki nyár. Minden egyben volt. Pénzem annyi, hogy el sem tudtam költeni, vettem egy új autót, a legdivatosabb ruhákban jártam, és mindig volt nálam cucc. Teljes volt a készültség a nyárra. És jött is. Belecsöppentem a partizás kellős közepébe. A határai Kaposvárnak kitágultak az egész országra, és még azon túlra is. A közös szenvedély mindig összehozza az embereket. Mindegy mennyire távol is állnak világnézetben, a mindennapokhoz való viszonyukban, ha az első bogyó betalál, akkor lehullnak az előítéletek. Lehullnak a felvett szerepek, amit a társadalom rád erőszakol. Teljesen. Ez is megmutatta nekem, hogy felesleges megjátszani magunkat, és bebújni a társadalmi szerepekbe. Felesleges címeket és pozíciókat hajkurászni az életben. Felesleges a rang miatt fontossá válni. Hatalmas tévedés az ember részéről, ha felületes ismeretekre alapozva magát fontosabbnak tartja valaki másnál. Végzetes következményei lehetnek a saját lelkivilágára, és ezzel együtt az életére következően. Mert az lehullik rólad amikor a végletek mezejére lépsz. És ami mögötte van és kendőzetlenül megmutatkozik, az vagy te, és az úgyis elárul rólad mindent. Mindent. Az élet csak azoknak álarcosbál, akik félnek valamitől…magukban. Maguktól. Akikben akkora lyuk tátong belül valahol, hogy megrettenek tőle. Megrettenek maguktól. Nem arra fordítanak energiát, hogy azokat a hiányosságokat szorgalommal és akaraterővel elkezdjek felépíteni, gyógyítani, kipótolni, hanem egy fals és tőlük idegen viselkedéssel és modorral eltakarják. Ám egy nyitott szemű szemlélődő számára ezzel a jelmezzel csak felhívják a figyelmet erre a sötét foltra magukban. Ez az alapja a természetgyógyászatnak, a szellem és lélekgyógyászatnak is. Csak figyelni kell, és bátorságot adni annak, akinek szüksége van rá. Téged senki más nem gyógyíthat meg, csak ha te azt a saját erőddel és hiteddel támogatod. Érdekes körök közé léptem be. Amolyan hétvégi barátaim voltak. Bulihaverok. Bulicsajok. Az életem csak és csakis erről szòlt. Hajtottam a zsetont hét közben, hét végen pedig partiztam. Nagyon ráéreztem az izére ennek a könnyűnek mondható életnek. Semmi és senki mással nem törődtem. Csak azzal és azokkal ahova tartoztam, és akikkel azonosulni tudtam. Ez volt az örömöm. Ez volt mindenem. Azt hittem megérkeztem. Pedig még el sem indultam…

Valami megindult bennem. A táncom átalakult és a mozdulataim egyre kifejezőbbek lettek. Elmerültem a testem izzásában és lüktetésében. Gyönyörködtem a tánc varázsában. Ösztönből táncoltam. Felengedtem magamban valami elképesztően ősi mágiát. A tekintetem megtellet érzésekkel, érzelmekkel, és tűzzel. Nagyon sok tűzzel. Lángoltam. Belobbantam. Igazi férfinak éreztem magam. És habzsoltam magamban ezt az érzést. Semmit sem hagytam érintetlenül magamban. Minden zegzugomba benéztem és takarítást végeztem. Tudtam, hogy amit csinálok, az a hasznomra válik, még ha nem is voltam teljesen tisztában vele, hogy mi az, és merre visz. Bíztam magamban. Erős voltam. Tudtam magam. És ez hamarosan elkezdett visszacsengeni az életemben. Annyi csajom volt, amennyit csak képes voltam férfiként kezelni. Sehova nem láncoltam le magam. Csapongtam. Orgiának tekintettem a nyarat. És úgy is viselkedtem. Túlszárnyaltam minden álmom. Olyan lányokkal és nőkkel jöttem össze rövidebb hosszabb kalandokra, akikről álmodni is alig mertem korábban. Teljesen megvadult bennem a hím. Gátlástalan voltam és ellenállhatatlan.

A zene lett a vezérem. Imádtam táncolni. Imádtam gyorsulni. Végigtáncoltam a bulikat. Erővé kovácsoltam magamban a flasheket. Nagyon sokat flasheltem. És erőseket. Magasztosnak találtam a flasht. Éginek, felsőbbrendűnek. A testem hangokká vált. A zene hangjává. A zene voltam. Villódzó fények, együtt lüktető tömeg, a zene mindent betöltő dübörgése. A tömeg flashrohamai minden negatív érzést kisöpörtek mindenkiből. Belőlem is. Csak a vak nem vette észre, hogy ezek a modern idők szeánszai voltak. Törzsi összejövetelek, ahol a tombolásé volt a főszerep. Csodás törzsi önkívület volt. Együtt haladtunk a flashullámokon keresztül a gyönyörben. Felszabadult és örömhullámok áradtak körös-körül. Hallottam az ősi dobokat a basszus mélyében. Hallottam a csörgőket a közép hangokban. Hallottam a kígyók sziszegését a magas hangokban. Hallottam a mennyország seregeinek a harsonáit. Éreztem a zene Istenének a csókját az egész testemen. Szeretkeztem a zenével. Kinyitottam és hagytam tágulni, száguldani a tudatomat. Kitárulkoztam az extázisnak. Követtem a hangokat. Saját dallamokat szerkesztettem a tomboló zenéhez magamban. Énekeltem magamban. Kiszabadultam a mindennapok ostoba bezártságából. Bármerre néztem ismerős arcokat láttam. Testvéreket. A családomat.  Törzsemet.  A népemet.  Összetartozást éreztem, közvetlenséget, és barátságot. Szeretetet. Levetettem béklyóim. Begyógyultak a lelkembe égett sebek, amit az addigi életem mart belém. Szabad voltam. Legalább is akkor úgy éreztem, hogy ez a szabadság…

Nyár végen, összejöttünk egy kedves barátomnál egy civilizációtól kicsit arrébb eső házikóban páran. Szűk körben voltunk vegyesen fiúk lányok. Kollégáim voltak és bulis arcok. Az értelmesebbje. Élvezők és nem használok. Kár volna azt hinni, hogy a pszihedelikus szerek fogyasztása primitív és agyatlan dolog. Persze lehet úgy is csinálni, de lehet művelni is. Művészien foglalkozni vele. Nagyon sokan csak menekülésre használják a cuccot. Bánatot, és gyenge, fájó pontokat akarnak orvosolni vele. Pedig a transz állapota csak jobban felnyitja a szemünket és még jobban szembesülnek azzal, amit nem akarnak látni. És az is tévedés, hogy a cuccokat csak a fiatalok és az úgymond “egyszerűbb” emberek használjak. Ez nem így van. “Jól megbecsült” posztokon és nyilvánosság szeme előtt élő emberek, legyenek bármilyen alakjai a közéletnek, minden további nélkül használnak drogokat. Sőt! Amúgy ez az egyik legősibb dolog, ami az emberiséget kíséri ezen a bolygón. A transz állapota olyan elengedhetetlen dolog az egyén és a közösség számára is, ami létfenntartásához biztosít alapot. Észre is lehet venni, hogy a mai világban mennyire eluralkodott a belső világ hiányának hatása az életünkre. Silányak és szürkék lettek a tömegek. Felszínesek, kapzsik és árulók. És önzőek. És ebből fakadóan kilátástalanok és szomorúak. Nem mutatják, de belül meg van repedve valami, már rég. Ami talán a legveszélyesebb, az ember elszakadt a magasabb szféráktól. Nincs kapcsolat a felettes tudattal. Pedig az keresi és jelen van minden pillanatban körülöttünk. Ezért öntenek egyre több szemetet és maszlagot az információkba, hogy a figyelmet teljesen eltereljék a kozmoszból beáramló értelemről, és életenergiákról.

Élmények végtelen óceánja hullámzott bennem lomhán és édesen az elmúlt nyár minden emlékével. A sors úgy akarta, hogy ebben az állapotban találkozzak az LSD élményével. Egy fel Hoffmant pattintottam a nyelvem alá. Óvatos duhaj voltam ezen a téren, olvastam húzós történeteket az LSD-ről. A hatás kb. 12 órás volt. Estétől másnap reggelig tartott. Mindig más és más szakaszokba rángatott magával. Nagyon jó társaság volt körülöttem. Mindenkiben megbíztam és szerettem őket. Ez fontos volt ahhoz, hogy az utazás kellemes és teljes legyen. Az LSD több, jóval több mint érdekes volt. Először teljesen szétröhögtük magunkat. Ha valaki a kisujját mutatta, azon is teljes kivetkőzésünkben röhögtünk. Utána intellektuális állapotba hozott minket, elmélyülten beszélgettünk a világ és az élet nagy kérdéseiről. Aztán szép lassan elkezdett mocorogni körülöttünk a tér. És az idő is. Semmi sem volt a helyén. Az érzékelés kanyart vett. Hajtűkanyart. Minden kicsit elcsúszott és más volt. De mégis stabil és az ami. Gondolom ez egy egész bélyegnél merőben másképp alakult volna. Kisétáltam az udvarra. A kert végében állt egy kopasz fa. Egyetlen levél sem volt rajta. Érdekes volt így a nyár végen. Pont köztem és a Hold között állt, ami a felhők mögött szórta a Nap fényét az éjszakába. És akkor átéltem első igazi LSD látomásomat. A fa ágainak végei mind mozogtak. A fa életben volt. Mintha minden egyes ágának a vége ujjként mozogtak volna. Integetett sejtelmesen felém. Nyújtózkodott az éjszakában. Biztosan éreztem, hogy él. Már nem iskolai könyvekből, nem leírásokból, nem azért mert gyermekkoromban elmondták, hogy a növények is élnek, hanem a két saját szememmel láttam. Bár ehhez az észleléshez már nem sok köze volt a szemeknek. A lényem érzékelt. Döbbentem csodáltam a látványt. És tudtam, tudtam hogy az a fa is érzi, hogy ott vagyok. Több voltam magamnál, túlterjedtem önmagamon és megértettem azt a növényt. Egyé váltam vele. És rájöttem, hogy semmit nem tudok róla. És semmit nem tudok az életről, semmit nem tudok a titkokról. Azokról a titkokról, amit a társdalom rabszolgájaként, mindennapi pörgésben, munkaterrortól megnyomorítva az ember talán csak a halálos ágyán érthet meg, de akkor meg már minek. Az égbolt végtelen alagútnak tűnt a felhők sejtelmes ködében, aminek a végen a Hold ragyogott. A bolygóközi távlatokban mérhető alagút egyik végen a Hold a másikon én álltam. Egymást néztük némán. Kapcsolatban voltam vele. Gyönyörű és nyitott téridő kaput éreztem magunk között, csak kettőnk között. Előítélet, elfogulatlanság, félelem, de egyáltalán bármilyen emberi érzelem nélkül szemlélődtem. Szent és tiszta üresség volt bennem, ami minden telítettség gyönyörével vetekedett. Olyan szemmel láttam, mint még soha. Rádöbbentem, hogy ez az előítélet, szinte tudatosság nélküli szemlélődés több mint bármi más tudományos maszlag, amivel össze vissza zavarják az embereket. Ez egy végtelenül letisztult és teljes állapot volt. Teljes és üres. Úgy érzékeltem, ahogy még addig soha. Tisztán és ösztönből. Emberállatéval. Egy farkaséval.

Az élmények és a valóságra való rádöbbenés ereje túlcsordult bennem. Felettes énem kérlelhetetlenül belém szállt és megragadott ebben az euforikus állapotban. A lelkiismeretem megtisztulása, a gyónás pillanata jött el életemben. Nem tudtam visszafogni a megtisztulás édes-keserű könnyeit. Az érzelmek minden viszonylatában a tetőfokára hágtak bennem és a csúcsponton összeértek. Kioltottak egymást, ám mégis jelen voltak. Nem maradt ott senki mint én magam. Az aki ott abban a pillanatban voltam. Mindent bevallottam magamnak. Minden addig elkövetett hibám, hazugságom, tévedésem, és rossz tulajdonságom. Mindent bevallottam és egyben el is engedtem magamból. Többé helye nem volt bennem. Felszabadultam a legrejtettebb és legtitkoltabb félelmeim alól is. Eufória öntött el. Színtiszta eufória. És túlcsordult bennem. Teljesen felszabadultam és teljes boldogságban zokogtam. Megismertem az örömsírás magasztos állapotát. A legmagasabb fokú eufóriát. Elengedtem minden gátlást. Sírtam örömömben, hosszan. Már reggel volt, mikor visszatértem emberi mivoltomhoz. Nem tudtam, hogy egy állat tisztasága, vagy Isten ereje érintett meg. De talán nem is foglalkoztam vele. Mert már magamban hordtam…az emberben. Mindkettőt. Nincs hallucináció. Csak a valóság van. De a valóságnak van egy olyan szeletje, meglehetősen terjedelmes szeletje, amit az alap érzékszervek nem érzékelnek. Így van ez a tudattal is. Ez a tudat tágulása. A szó magában hordozza a magyarázatot. Minden új úgy köszönt rád, hogy bemutatkozik, megmagyarázza önmagát neked. Nincs más a valóságon kívül. Nem lehet, nem létezhet. Mert az nem volna valóságos. A fantázia is csak a valóság mezejéről származik. Az emberi tudat forrása a kolletív tudat. A kollektív emberi tudat magában foglalja az idő összes kiterjedését és a történések kezdetét és végét a fajunkra levetítve. A tudatvilágok kapcsolódása egyre táguló viszonylagoságokban halad a lehetséges összes létforma univerzumán, teremtés szakaszán át. A kapcsolódások sorozata végső soron az Isteni tudatban teljesedik ki. Ami minden idő és tér felett és mögött és előtt helyezkedik a végtelenben. Azaz mindenben.  Így elmondható, hogy ezen kívül semmi más nem létezik. S amit az ember a fantáziájának él meg, az egy másik élettérben,  valóság. A teremtésnek semmi sem áll az útjában. Mi és ki állhatna? Hiszen csak a Teremtés létezik! Minden belőlünk vetül ki. Mindent mi teremtünk. Mi vagyunk Isten!

98 és 99 így telt el. LSD-t többet nem használtam. Hétköznap dolgoztam, este füveztem, hétvégén partiztam. Amikor tehettem képeztem magam egyéni szeánszokon. Betéptem otthon egyedül és táncoltam. Beleszerettem a táncba. Beleszerettem a felettes énembe. Félhomályt engedtem a szobára, meztelenre vetkőztem és táncoltam. De lassú zenékre. Felfedeztem az ambient zene erejét. Más ereje volt mint a techno, progressive, vagy trance zenének. Egyre jobban megszerettem a tisztaságát és a békéjét. Sokkal harmonikusabb és tartósabb flasheket éltem át. Egyre magasabbra voltam képes emelni a transzot magamban. A mozgásom teljesen kifinomult. Művésznek éreztem magam. A mozgásom követte az érzelmeim síkjait. Minden rezdülése a testemnek megremegtette a teret körülöttem. Kongán doboltam magamnak és fél őrületbe kergettem magam. Nem volt tabu magam előtt semmi.  A magasabb szférák határait kerestem és a szellemvilág ajtaját döngettem az eufóriámmal. Önnön sámánom voltam. Önnön táltosom. Még nem tudtam, de ezekkel az egyedüli élményekkel saját beavatásomat készítettem elő.

 A magánéletem végtelenül egyszerű kapcsolatokra korlátozódott. Azokkal a nőkkel kevertem, akikkel a bulikban ismerkedtem meg. Egyre különlegesebb nők társaságát kerestem. Mindenben az extrémitásra törekedtem. Mindenben a határaimat akartam feszegetni. Mindenem meg volt ahhoz, hogy ezt megtehessem. Akkor ezt éreztem egyensúlynak. Olyan helyekre keveredtem be ezáltal, amire pár évvel azelőtt gondolni sem mertem volna. Voltam szeretője médiasztárnak, kevertem pornósztárral, laktam együtt a felső tízezerből származó miniszterhelyettes nővel. Kalandor voltam. Ha kellett átautóztam az országot oda vissza egy könnyű hétvége miatt valakivel. Semmi nem számított drágának.

Nagyon sok embert ismertem már akkor. Nagyon széles köre volt a buli haverjaimnak. Volt egy szűkebb mag, és volt egy amolyan “együtt szoktunk bulizni” réteg. Azt gondoltam, hogy ez mindig így lesz. Nagyon szerettem őket. Én voltam a bulik és az afterek után a sofőr. Míg mások elfáradtak a bulizásban én feltöltődtem. Még másuk szétcsúsztak én kifényesedtem.  Mivel a munkám megkövetelte, hogy mindig fitt legyen az agyam, így nem volt nehéz koncentrálnom. Akkor éreztem jól magam, ha segíthettem nekik. Amikor biztonságban tudtam őket. Amikor velem voltak. Egyke vagyok, így a testvéreimnek fogadtam őket titokban magamban. De nyíltan így viselkedtem velük. Ezekben az években vallottam be magamnak, hogy hatalmas mennyiségű szeretet van bennem. Előtte azt hittem, hogy az érzések és érzelmek kimutatása egy férfi számára gyengeség. Ma már tudom, hogy ennél erősebb és szebb megnyilvánulása, ennél igazabb és őszintébb arca nincs egy embernek, férfinek, nőnek, ha képes és meri felvállalni azt ami és aki! Minden szépséget, minden erejét... és gyengéjét.

De persze, ez nem tarthatott örökké. Lassan kezdtem kiégni. Lassan kezdett unalmassá válni minden. A bulik kezdtek felhígulni divat bulisokkal. Egyre több volt a nem odaillő arc. És a partik is kezdtek a tömeg bulik irányába eltolódni. Üzletté váltak a nagy bulik. Kezdett kommerszé válni ez a réteg és ez a fajta szórakozás. Csak az számított, hogy minél több embert egybecsődítsenek. És az már nem család volt, hanem csorda. Bamba csorda, akik divatból cuccoztak. Fogalmuk nem volt. Csak a fizikai élmény a testükre gyakorolt hatás miatt csinálták. És egyre fiatalabbak voltak. Nagyon fiatalok. Tömegével. Veszélyesnek tartottam őket. Méghozzá magukra. Nem mindegy egyáltalán, hogy a “valóság” mögötti valóság mikor talál meg. Nem mindegy, hogy van-e benned már egy kialakult személyiség vagy nincs. Ez olyan, mint megpróbálni ingoványon járni a szilárd felszín helyett. Bárkit pofán vághat egy rosszul elkapott flash, vagy egy szennyes cucc. És abból is egyre több volt. Nem volt jó minőségű a cucc. Nagyon elkezdték felütni. Mert így többet lehetett keresni vele. Kezdett elveszni az értelem az egészből. Kezdett elveszni a láthatatlan közösség, és együvé tartozás a bulikból. Kezdett véget érni, laposodni a hullám. És én ezt egyből levágtam. Egyből megéreztem. Magamban is és magam körül is. Akkor már ismertem a N-t. Egy 20 éves csajszi volt. De nagyon vagány belevaló kiscsaj. Sokkal értelmesebb és mélyebb volt a korosztályánál. Tetszett a temperamentuma. Főleg amikor kész volt. Mert szeretett kész lenni nagyon. Élvezte. Felszabadította a cucc, mert gátlásai voltak. Mert ő is látta, hogy mi folyik a mindennapokban. A családjában és a nagyvilágban egyaránt. A családja romokban, ő maga Pesten élt egyedül. Hol az apja, hol az anyja támogatta. Összejöttünk. Valahogy összekeveredtünk és megmaradtunk egymás mellett. Valamit jól kiegészítettünk egymásban. És egymásba szerettünk. Nagyon! Boldogok voltunk együtt. A barátnőm lett. Szerelmes lettem újra. És minden megváltozott.

Már egyre kevésbe érdekelt a munkám, mert belefásultam. Túl sok időt vett már tőlem. Addigra már a pénzem is beforgattam amolyan féllegális üzletbe. Kiraktam a csápjaim több helyre, hogy több lábon álljak. Kicsit döcögött néha, de hozta a pénzt.

És kezdte a szintetika is megtenni a hatását a szervezetemben. Az immunrendszerem legyengült, és rendesen lefogytam az állandó bulik miatt. Fáradékony lettem, és kedvetlen is egy kicsit. Kezdet elvenni belőlem a cucc. Utolért engem is, ami már másokat sokkal hamarabb. Már csak emlék volt az igazi flash. Ingerült voltam és közönyös mindenre. Lassan mindenkire. Még saját családomból is. Csak a N.-vel éreztem jól magam. Távol laktunk egymástól, de ez nem számított nekem. Amikor csak tudtam együtt lógtam vele. Aztán végül is kirúgtak az amcsiktól. Túl sok volt már a rovásomon. Az elején megijedtem, hogy a biztos kihullik a kezemből, de aztán rájöttem, hogy nincs mért félnem. Eléggé ki volt menve a fejem már ahhoz, hogy megéljek a féllegális pénzmozgásokból. Nem igazán mérlegeltem már józan ésszel. Iszonyat brigádokat ismertem az alvilágból. Eleget lógtam velük a bulikban és aftereken, hogy kiépítsek pár okos vonalat. Volt hátterem belemenni rázósabb dolgokba is. Az erőszakot mindig kerültem, nem vagyok híve. De ahol mozogtam, ott nem ártott, ha volt nehéztüzérségem. Igazság szerint már tele volt a tököm a bulikkal. Egyformának láttam mindet. Már nem élveztem őket. Csak megszokásból jártam. A tánc is alább hagyott bennem. Már nem voltam önmagam. Kicsit elveszettnek éreztem magam. De nem volt hova mozdulnom. Csak azok vettek körül, akik addig velem voltak. Akik a társaim voltak ezen az úton. És egyszer egy afteren 2000 nyarán elhagyta egy sorsdöntő mondat a számat. Mélyen igaz mondat volt, és lavinát indított el magam körül. Így hangzott:-Mi nem vagyunk igazi barátok, csak a cucc tart össze minket. Ha nem lenne ez az életünkben, talán észrevétlenül elmennénk egymás mellet az utcán. - Többet nem néztek úgy rám, mint előtte. Valaminek a csiráját elültettem a fejükben ezzel. És hamarosan utána, igazam is lett. 2000 augusztus 20. volt a nagy bulija az életemnek. Valamiért már hetekkel előtte mondogattam, hogy lassan leállok a bulizással mert kész vagyok. Nem érdekel már. A N.-vel is döcögött a szekér, piszkáltuk egymást, mikor azok a napok jöttek, hogy lefele jöttünk a cuccról. Nem voltunk szinkronban. Ő nyomult volna még, én nem annyira. Én inkább a kettőnk dolgát akartam erősíteni, neki még mindig ott volt a puskapor a testében. Ritkábban találkozgattunk akkor. Nélküle mentem el abba a buliba. Gondoltam még egyet odacsapok az élvezeteknek. Sikerült!

Amit csak lehetett bevettem, felszívtam, elszívtam. Bogyót, spurit, kokszot, dzsangát. Úgy szépen, ahogy kell. Kevertem őket, összevissza. Megszólalni nem tudtam, annyira kész voltam. Csutkára kiment a séróm. De nem is kellet a szó, mert a táncom beszélt. A lelkem beszélt. Maga voltam a tánc ördöge. A tánc voltam. Egy kisebb teremben táncoltam, és a tömött helységben az emberek leültek és engem néztek. Én voltam, én adtam nekik a flasht. Közvetítettem a magasabb szférákból. Ebben biztos voltam. Átszellemültem. Ekkor szólalt meg bennem egy hang, amit soha nem fogok elfeledni. A saját hangom volt, de mégis másnak csengett. Így szólt: -Most, átmész a nagyterembe, és addig nyomod, amíg a szíved bírja. És majd akkor, jó lesz…-

Aztán a buli végéig táncoltam kb. 80 km.-t.  Megállás nélkül. Már alig voltak, de én nyomtam egyedül. Extázisban voltam. Extázisban tomboltam. Körbeálltak és tapsoltak. Mosolyogva tapsoltak. Aztán jött az ütés a mellkasomon. De nem fizikailag. Inkább mintha a szívcsakrámon éreztem volna. Máskor, előtte több százszor éreztem a koronacsakrám megnyílását a flasheknél. És szinte már tudtam irányítani az összekapcsolódást az eksztatikus szintekkel. De a szívcsakrámat még soha nem éreztem megnyílni a tánctól. Olvasott voltam az emberi test működéséről. Olvasott voltam az auráról, az asztráltest, a mentáltest felépüléséről. Tudtam, hogy több vagyok a fizikai valómnál, de csak addigi saját tapasztalásaimból, amiket a transz állapotában vettem fel. Ami ott akkor eljött hozzám, arra nem voltam felkészülve. Arra senki nem lett volna felkészülve, mert arra nem lehet.Amikor éreztem a lökést a lényemben, azonnal megálltam. Minden furcsának és távolinak tűnt. Minden idegennek tűnt. Amit addig teljes életemmel imádtam, az a következő pillanatban teljesen értéktelennek és érthetetlennek tűnt. Silánynak és ócskának. Elindultam kifelé a klubból. Félúton már éreztem, hogy valami nincs rendben velem. A mellkasom bizsergett, és nyugtalan voltam. A nyugtalanság egyre erősödött bennem. Zavart voltam. A semmiből, a ritkuló tömegből feltűnt egy volt csajom. Akkor már pornózott. Odajött mellém, ahogy törtem kifelé magamat a szabadba. Megkérdezte, hogy jól vagyok-e? Azt is mondta, hogy valami azt súgta neki, hogy én nagyon keresem őt, és szükségem van rá. Azt mondta velem akar maradni. Már nem emlékszem a nevére sajnos. Hatalmas barna szemei voltak, amiből nyugalom áradt rám. Nagyon szép göndör hosszú barna haja volt. Az arca ártatlan és fiatalosan szép volt. Én értetlenül néztem rá, nem értettem miért mondja ezeket nekem. De nem is sokat foglalkoztam ezzel, mert egyre zavartabb és nyugtalanabb voltam. Végre kiértem a szabadba. A kocsimhoz siettem és beültünk. Nagyon rosszul éreztem már magam ekkor. Nem voltam ura magamnak. Egyik pillanatban azt hittem kigyulladok, a másikban meg akartam fagyni…augusztusban. A mellkasom szorított. Szorongás telepedett rám kegyetlen erővel. Satuba fogott és nem engedett szinte moccanni sem. A félelem kezdett belopózni a tudatomba. Izzadni kezdtem. De jéghideget. Jéghideget és hófehéret izzadtam. Ettől teljesen elvesztettem az önuralmat. A félelem végleg áttörte a görcsösen hadonászó védelmemet és kegyetlenül átvette az uralmat bennem. Olyan elemi fáradtságot éreztem magamban, mint még soha. A szemem alig bírtam nyitva tartani. De ez nem az ismert fáradtság volt. Ilyent meg soha nem tapasztaltam magamon előtte. Attól féltem, ha becsukom a szemem és engedek ennek az erőnek ami lefelé húz, akkor soha többé nem nyitom ki a szemem erre a világra. Itt surrant át először a fejemben a halál gondolata. Erre azonnal kipattantam a kocsiból, hogy ébren tartsam magam. A cucc még tombolt a véremben, de minden sejtem a teljes kimerültségtől üvöltött. Az idegrendszerem nagyon fáradtnak érezte magát. Szétszakadva éreztem magam. Tejesen kiszolgáltatva valaminek, amit nem akartam megnevezni. De a gondolataim között egyre többször merült fel. Meg fogok halni. Túlnyomtam magam. Ezt nem tudja tolerálni a szervezetem. Ennyi volt. Itt a vége fuss el véle. A lány szólt rám a kocsiból ülve: -Norbi, gyere vissza, beszélni akarok veled.- Ez egy kicsit visszarántott a teljes halálparából és beültem az autóba. Ránéztem. Ő volt és nem ő. Az ismert arc volt, de mégsem az. Hanem annak a legmagasabb szintű megnyilvánulása. Ott akkor biztos voltam benne, hogy egy angyal ül mellettem. És megszólalt:- Norbi, mi lesz így veled? Milyen élet ez? Hova vezet? Hogy lesz így családod? Hogy lesz így gyermeked? Mi lesz így belőled? Mi lesz az álmaiddal? Mi lesz azokkal az álmokkal, amiket annyiszor elmondtál magadnak?-  Értetlenül néztem rá és egyben magamra is közben. Szép lassan kezdett leesni, hogy sorsdöntő pillanatához érkeztem az addigi életemnek. Teljesen összezuhantam. Kiszolgáltatott voltam és védtelen. (Folyt)

Rádöbbentem mi történik velem. Kiürültem teljesen. Kiégtem. Semmi és senki voltam. A szent üresség költözött belém. De ez most nem az amit átélhet a fűtől, a szintetikától, az LSD-től, vagy bármi más cucctól vagy pszihedelikus szertől. Ez nem az volt. Ezt nem én aktiváltam. Ezt onnét küldték, ahova soha nem láttam még fel előtte. Ez az erő onnét jött, amihez embernek nem lehet köze. Csak ennek az erőnek lehet köze az emberhez. Ez az erő nem kérdezi,hogy akarod-e vagy sem ha annak eljön az ideje. És ott akkor nekem eljött. Kegyelmet kaptam. De a teremtés könyvében a kegyelem nem bocsánatot jelent. Mert a teremtésben nincs bocsánat. Mert nincs szükség bocsánatra. Ott csak következmény van. Annak, amit teszünk. Annak, amit teremetünk magunknak minden pillanatban. Ez a szent és egyetlen törvény! A békítő kiegyenlítődés téren és időn át. Az egyensúly folyton áramló mozdulatlansága. A csodálatos igazság. Legyen az egy pillanat, egy perc, egy óra, egy ifjúság évei, egy egész élet, egy család, egy vérvonal, egy nemzet, egy faj, egy világ, egy ember. Legyen az akár legkisebb kilengés vagy hazugság, vissza fog találni hozzád. Legyen az rosszindulat, csalás, gyűlölet, ember és természet elleni bűn, az vissza fog találni hozzád. Te teremtetted, a tiéd. Nem kell senki másnak. Miért is kellene. Legyen az egy apró, szeretet teljes pillantás csak akar egy idegennek az utcán. Legyen az egy érintés, egy jó szó, egy segítő mozdulat, egy ígéret, egy csók, egy ölelés, egy szerelem. A teljes odaadás, egy teljes önfeláldozás, akár egy próféta erejű megnyilvánulás! Mind vissza fog találni hozzád. Mert a tiéd. Te teremtetted, a tiéd. Úgy ahogy te az életé vagy és az élet a tiéd! Az élet a tiéd! Nem lehet elvenni tőled. És nem akarja senki elvenni tőled. Mert nem lehet! Mert téged sem lehet elvenni Istentől. És Istent sem lehet elvenni tőled!

Ez a kegyelem. Ennek a tudása. A kegyelem nem megbocsájtás. A kegyelem lehetőség arra, hogy belépj. Belépj oda, ahol megharcolhatsz magadért. Megmérettetsz emberként saját magad előtt. És te vagy a szemtanú és a bíró is. És nekem ott be kellett lépnem. Meg kellet értem abban az állapotban mindent. Ott meg kellett küzdenem magammal. Magamért. Le kellett győznöm magamban magamat, hogy életben maradhassak. És megtettem. A kép összeállt. A dolgok elém álltak és én végignéztem őket. Minden logikai, lényegi része odaállt elém az addigi 28 évemből. Megértettem életem szereplőit és néma tanításukat. Létezésük legapróbb rezzenéseinek mély és lelket építő üzenetét. Megismertem igazi mivoltukat és dolgukat az életemben. Megértettem az én szerepemet az ő létükben. Megértettem anyám szadizmussal határos szigorúságát, ami csak felkészített az életre és törhetetlen akarattal ruházott fel. Még ha ő életének keserű következményeitől is akart csak megszabadulni, és villámhárítónak használt. Szigorú tanárommá és mesteremmé vált ezzel tudat alatt. Nem haltam bele, nem lettem lelki beteg, nem törtem össze. Megkeményedtem, megedződtem, a tűrőképességem hatalmasra nőtt. A megérteni akarásom mindent félretolt az utamból. Ő mondta nekem: -Norbi, csak akarni kell! Megértettem ennek a mágiáját.  Megértettem nagyanyám mindent elsöprő gondoskodását és szeretetét. Félretette maradék örömeit, és az enyémet ápolta. Nem tett puhánnyá, nem tett elkényeztetetté, nem tett a szeretet kizsarolójává, az az odaadás és szolgálat amit értem tett.   Ám ezzel az áldozattal a fehér mágia legerősebb eszközét rejtette belém. A szeretetet. Ő mondta nekem: -Ne bántsd a fát, hisz ő is érez! Megértettem ennek a melyről jövő mágiáját. Minden élő körülöttem! Megértettem apám szavait, akit ha talán tízszer láttam életemben. Nem ismerhettem meg. Alkoholista volt. Férfi példakép nélkül nőttem fel. Magamból kellett merítenem ezt a képet. Ezért nem hasonlítok senkire. Megértettem, hogy mit jelent, ha képtelen vagy lemondani a szenvedélyedről, ami fogva tart. Ő mondta nekem egyszer ezt: -Ne aggódj fiam, te szerelem gyermek vagy!- Megértettem mit jelent ez a mágia. Megértettem, hogy a legerősebb égi pajzs van körülöttem. De azért, amin majd át kell mennem életemben, amit majd látnom és tapasztalnom kell. Fénysebességgel zúdultak át a lényemen az összeállás képei. Minden a helyére került, a kép kitisztult. Megértettem életemnek minden egyes apró mozzanatát, és annak jelentőségét. Megértettem azok üzenetét, ami időn és téren át minden határt áttörve akkor ott abban a pillanatban felsorakoztak bennem és üdvözöltek. Megértettem, hogy életem minden egyes lépése amit tettem, minden szava, mozdulata erről a percről szólt. Minden mocsokság amit elkövettem, az most belém mart. Minden szeretet amit másnak adtam, az most átölelt. Minden, ami addig  történt, annak szoros összefüggése volt azzal az állapottal, amiben akkor voltam. A mennyország és a pokol seregei vívtak a háborújukat bennem, és én tanúja voltam saját magam ütközetének. Katarzisban Üdvözöltek. Az állapotom átcsapott egy magasabb síkra és katarzisba estem. Egyszerre járt át a teljes halálfélelem és az életbe vetett hit, az élni akarás, a teljes megbánás, a teljes felismerés döbbenetes érzése. Átjárt az emelkedettség és a mélybezuhanás szédülete. Átjárt a fény és a sötétség seregének minden egyes eleme. És mindegyik vitte, ami az öve. Teljesen kiürültem. Minden apró atom élő volt. Mindent éreztem. Egyszerre éreztem mindent, amit egy fiatal férfi 28 évesen teljesen nyitott állapotban érezhetett. A teljesség és az üresség váltotta dramatikus iramban magát a tudatvilágomban. Mindent megértettem és azonnal megszerettem, de a következő pillanatban a halálfélelem kopogtatott a tudatomban. Harcolnom kellett! Harcolnom kellett magammal az életben maradásért! És nyertem! Azt is tudtam, hogy többé nekem már semmilyen cuccra nem lesz szükségem. Ez ott egyértelművé és teljesen nyilvánvalóvá vált. Ez a nap volt a születésem. Ott született meg bennem a szellem! Az a szellemiség, az az egyéniség, aki vagyok. Aki vagyok és van . Aki minduntalan a fejlődést és a tapasztalást fogja keresni. Mint ahogy a test vérben és fájdalomban lép be ebbe a világba. Úgy a szellem is hozza magával azt amivel rendelkezhet ebben a világban. Katarzisban kell, hogy a világra jöjj. Gondold végig. Ez nem lehet másképp! Muszáj, hogy ezt te tedd meg, senki nem teheti meg helyetted. Minden ami itt megtörténhet veled, az már jön veled, annak a birtokosa vagy már születésed előtt is! A teljesség minden pillanatban ott van benned. Más kérdés az, hogy erre nem tanítanak meg. Erre csak egy valaki taníthat meg, te magad! Nyertem, mert most is itt ülök és ezeket a sorokat leírhattam. Ám ez a győzelem nem ért véget aznap. És nem ért véget ez a harc azon a héten, hónapban,évben. És nem is fog amíg élek. Mert az élni akarás ott lesz veled mindig. Az észlelés ott lesz veled mindig. Ha csak egy pillanatról lenne szó, akkor talán fel lehetne készíteni magadat rá. De ez egy egész életre szól. És igazság szerint, még annál is többre. Nincs visszafordulás, miután megszülettél. Nincs visszaút. Nem menekülhetsz, nem futhatsz el az élet elől. Nem bekkelheted ki, nem odázhatod el a kihívásokat, a megmérettetéseket. Azoknak bőven van idejük. Sokkal több mint neked. Nem teheted félre a lelkiismereted. Ha megpróbálod, akkor felzabál és elemészt előbb utóbb. Egyre erősebb lesz benned a késztetés a kitárulkozásra. A lélek nem jár ruhában. A lélek nem álcázza magát, nem visel páncélt sem. A lélek a lehető legfinomabb anyagja a teremtésnek. A lélek sérthetetlen és hallhatatlan. De mindent érez abszolút mértékben. Minden ami történik veled, az a lelkedben lenyomatot hagy. Minden ott marad benned. Ha tudod, ha nem. Ezért marad rád végső soron a döntése annak, hogy miképp állsz magadhoz. Ez rajtad múlik. Bármit megtehetsz, bármerre elindulhatsz. De azt akarom, hogy tudd, mindennek lesz következménye. És ez csodálatos, mert így építhetsz magadnak egy csodálatos életet. Egy csodálatos világot. Nincs rá garancia, hogy nem kapsz sebeket. Biztos, hogy fogsz. Sokan élünk ezen a bolygón, és súrlódunk. De ez is pontosan azt mutatja, hogy nem fordulhatsz el magadtól. Nem adhatod fel, amit tudsz ott legbelül. Mert ha nem mutatsz példát, akkor ki fog? Legyen az bármi, amit választottál magadnak igazságnak, én azt mondom neked, aki most ezt olvasod, hogy higgyed el azt ami a lelkedben visszhangzik.  A lelked választotta neked azt, amit idehoztál ebbe a világba. Legyen az félelmetes, vagy borzalmas, az mind te vagy. Még ha nem is a te testeden keresztül jelenik meg az életedben, hanem más hozza el neked, az akkor is a tiéd. De így van ez a szeretettel, a szerelemmel, a barátsággal, és minden csodás emberi kapcsolattal is. A művészetekkel, a tudománnyal, a tehetséggel, a zsenialitással, minden előremutató tulajdonsággal. Az is te vagy. Mind te vagy. Meríts ebből, használd, élvezd és tedd! Tedd meg másokkal is. És teremtővé válsz!

Én itt elmondom neked a véleményemet a cuccról. Én végig jártam az útját padlótól a plafonig, és vissza. Persze a heroinról nem tudok semmit mondani, de azt hiszem ez talán jobb is, hogy így van. A cucc önmagában semmi. A cuccnak semmi köze az igazsághoz, vagy az örömhöz. Viszont neked annál több közöd van ezekhez. Te teszed azzá ami. Csak azt tudja felgyorsítani benned, ami amúgy is megtörténne.  A cucc segíthet abban, ami hiányzik ebben a világban. Az igazi, önzetlen, és érdek nélküli tanítás. Segíthet abban, hogy ezt megtaláld. De odaadni nem fogja neked. Mert a cuccnak nincs köze sem az igazsághoz, sem a magasabb szférákhoz. Ezek mind a te tulajdonságaid, és nem a cuccé. Ez egy nagyon halvány vonal a tudatban és a megértésben, de egyben nagyon fontos is. Mert ennek alapján fogod csatolni az élményeid, és azok következményeit, konzekvenciáit az életedben. A drog egy kétélű kard. Nagyon éles és kétélű. Mindkét irányba vág. Erősen és visszavonhatatlanul. És villámgyors. Gyorsabb nálad. Így, ha nem vagy felkészülve a száguldásra, akkor ne ülj fel rá! Mert nagyot fogsz esni kispajtás! A cucc mennyország és pokol. Ezt könyvelheted! Először mennyország, aztán pokol. És nehogy azt hidd, hogy te majd ki fogod szanálni a pokol részét. Nem fogod. Mert az már előbb ott lesz, mint ahogy neked arról halvány sejtelmed is lenne. Én még nem láttam cuccost aki magától állt volna le. Csak úgy tudsz leállni, ha megkapod a pofont. Ha történik veled valami, ami felpattintja a józan észt benned. Csak akkor, ha kapsz egy akkora lökést, amitől fellobban benned az értelem. És reméljük ha ez bekövetkezik, akkor megkapod azt a kegyelmet amit fentebb leírtam neked. Még ha nem is így ahogy velem történt, mert ez mindig egyénre szabott. Viszont, ha ez nem történik meg, akkor jó esélyed van arra, hogy maga ál gyűr. Nem, nem arról beszélek, hogy belehalsz. Mindenki meghal egyszer. Nem erről van szó. Ennél sokkal alattomosabb vereséget mér rád. Meghozzá azt, hogy annyira legyengíti az akaraterődet, annyira közönyössé tesz, annyira beszűkíti a látókörödet, a mozgásteredet, hogy elszürkülsz teljesen. Egyszerűen bezár, magához láncol és követeli magát. Teljesen mindegy, hogy melyik fajta cuccról beszélünk. Ez sajnos így van. Láttam eleget a környezetemben. Elszigetel először apróbb dolgoktól, aztán egyre több mindentől, és a végen már a legbelsőbb köreid is kikezdi. Felégetsz magad körül mindent és mindenkit. Egyedül maradsz és teljesen védtelenül kell majd szembenézned önmagaddal. De a legrondább pofáddal. Mondom, amit mondtam. A sötét és a fény is ott van benned. Majd egyszer, előbb utóbb el kell döntened hova állsz! Én azt szeretném, ha a fényre állnál. Az az út nehezebb és hosszabb.  Mert ahhoz több bátorság kell. Több becsület, több önzetlenség, több szeretet. Ott minden látszik belőled…Ott nem bújhatsz el, ott vállalnod kell magad. Mindig a nehezebb út a helyes. Ott több kell belőled. Több, amit akkor tudsz magadról...

Az élményt, az élet élményét, nem szabad egy anyaghoz, egy katalizátorhoz, egy kisegítő eszközhöz kötni. Ez a titok. Nem bringázhatsz egy életen át mankókerekekkel. Meg kell tanulnod saját egyensúlyodat. Az extázis ott van benned, a magasabb szférák ott vannak benned. A szépség, a gyönyör, az értelem, a tudás, maga az élet…ott van benned. A táncot ne a cucchoz kapcsold, hanem a zenéhez! Én itt nyertem meg a csatámat pedig meg nem is tudtam, hogy ez milyen fontos szerepet fog  játszani majd később. Én rajta maradtam a zenén! Nem a cuccon, hanem a zenén! A zene a lélek egyik nyelve, ezt tudnod kell. Amikor zenét hallgatsz a lélek nyelvén beszélsz. Az elmélyült állapotot ne a cucchoz kössed, hanem a meditatív állapothoz. És bármi lehet meditatív állapot. Bármi. Minden amit teszel, az teheted a legmélyebb átéléssel. A jókedvet, a nevetést, a vagányságot, az örömöt, az emelkedettséget…a szabadságot ne a cucchoz kapcsold az agyadban, hanem magadhoz. Az életedhez kapcsold ezeket. Hidd el magadat! Tudd magadat! Érezd magadat! A zene már olyan réged benned van, hogy arra gondolni sem vagy képes. Már születésed előtt ott van benned. A zene egyenlő a magzat állapottal. A magzat öntudatlan állapotában már érzékeli a hangokat. Már te is hallottad az édesanyád szívdobogását. A legősibb ritmust! A legszentebb ritmust! Az élet ritmusát! Az egyetlen ritmust, amit hallhatsz és hallanod kell a kezdettől a végig. Ez az az örök hang ami benned szól! Ezért esel eksztázisba amikor hallod a zenét! A végtelen tudatalattidból tör elő a szívdobogás hangja és visszavisz a magzat teljesen makulátlan és tiszta állapotába. Ez a ritmus. Ez a zene! Ez az élet szentségének, csodálatának örökkön égő üzenete benned! Ezt értsed meg és ennek a tudatában élj! Hallgasd, és megérted!

És ehhez a drognak édeskevés köze van…A partizás nem egy pénteki vagy szombat esti buli. Úgy nem lehet partizni. Az semmi. A partizás egy életforma, a szórakozás, a bulizás egy teljes embert igényel. És nem csak egy hétvégére. Mint ahogy a művészet, a sport, a tudomány, ez is egy teljes embert igényel. És hosszú időt, hogy teljesen egyé tudjál válni vele. Ha megteheted, akkor tedd meg, mert olyan életélményben lesz részed, amit soha nem felejtesz el. De amiket itt elmondtam neked, azokat tartsad magad előtt, legalább is példaként. Légy felkészülve mindenre.

Ha hosszú évek óta szívsz, vagy rajta vagy valamilyen cuccon, és most idehozom az alkoholt és a dohányzást is, akkor valamit elszúrtál testvér. Ezt jobb ha tudod. Akkor folyton folyvást elmész valami mellett. Valami nagyon, de nagyon fontos mellett. Pedig még jelez is neked a lelked, a tudatod. Ez pedig te vagy. Magad mellett mész el, aki ott vár legbelül. Ebben biztos vagyok és abban is hogy a lelkedben  te is tudod hogy van. Persze jogodban áll azt tenni amit akarsz, hisz szabad vagy. Lehet tékozolni, de amint látod, nem vég nélkül. És én elmondom neked, ha folyton így vagy csak képes elérni emelkedett állapotot az életedben, vagy ellazulni, és itt nem egy jobb óráról beszélek, ha nem egy életszakaszról vagy az egész életedről, akkor végső soron nem hiszel magadban, nem bízol magadban…és ha ezeket gyorsan meg is cáfolod így vagy úgy, akkor legvégső soron nem ismered önmagad, és nem is tiszteled. Mert kifogásokat és elméleteket gyártasz arra, hogy felmentsed magad. Pedig az az első lépes, hogy utána akármilyen lépest is tegyél az életben valami, vagy valaki felé. Tisztában lenni önmagaddal teljesen, a legalapabb és legapróbb elemedig bezárólag. Enélkül már az első lépésben kudarcra vagy ítélve, sajnálom. Ha nem ismered magad, és nem vagy azon az úton, hogy megismerd, akkor nem vagy itt. Ha a társadalom által elvárt “normális” vagy, akkor nem vagy. Ha a divat, a média, mások elvárásai, ha a pénz, a hamis értékek, a hatalomvágy irányít és szabja meg a viselkedésed, akkor nem vagy itt. Akkor nem vagy élő. Egy alvajáró hústömeg vagy amit egy vak szellem kormányoz.

Én tudom magamról, hogy megtaláltam. Megtaláltam valamit, amit soha nem akarok elhagyni, elveszteni, elfeledni. De ez a valami nem lett végérvényesen az enyém, hanem mindig tennem kell érte.  Ez pedig az élet tisztelete magamban és másokban. Az élethez való jog, a szabadsághoz való jog. A kinyilatkoztatáshoz való jog. Az önmegvalósítás művészete. Az élni akarás, az élni tudás. Az igazságra, a becsületre, a testvériségre, az őszinteségre való törekvés. Ennek tisztelete magamban és másokban…a lényeg. Erőszak, hazugság, csalás, fegyver…és a drog semmit nem fog megoldani soha. Talán időlegesen ad egy kis levegőt, de szabaddá nem fog tenni. Soha! Olyan ez, mint amikor a labdát a víz alá akarod nyomni…az soha nem fog ott maradni. Csak akkor marad ott, ha te ott tartod...de ezzel együtt a labda is ott tart téged.

Ne gondold, aki ezt olvasod, hogy én nem botlok azóta, mióta tudom, hogy itt vagyok teljesen. Ne gondold, hogy makulátlan lettem és szent. Nem, ember maradtam én is minden gyengeségemmel. De minden pozitív teremtő erőm birtokában és tudatában vagyok. Törekszem a jóra. Törekszem az ég felé, úgy hogy erősen állok a földön a két lábammal. Kinyitottam a szárnyaimat. Akarom a felemelkedést, akarom a csodák eljövetelét a környezetemben és az egész világra levetítve. Várom a fehér mágia újjászületését. Akarom, várom és teszek az emberi szellem újjászületésért, az aranykor eljöveteléért. Tagadom a hamis értékeket, az erőszakot, az elnyomást, a hierarchiát, a vallások elferdülését, a háborúkat. Tagadom, ami az emberiség ellen vonul és támogatom azt, ami érte. Az én bulim nem ért véget. És nem is fog amíg élek. Mert belül tovább folyik a tánc. Zeng a zene mindenhol, csak figyelni kell! Belül tovább él minden, mint bármi körülötted. A beléd égett emlék egyszer öregebb lesz a legidősebb kristálynál ezen a bolygón. Hát gyűjtsél jó sokat,szépeket és örömmel teliket, és ilyeneket adjál másoknak is! A buli nem hagyott alább bennem, csak szintet lépet. Nem függök sem rossztól, nem függök jótól sem. Szabadnak érzem magam, még ha az élet néha eszembe is juttatja, hogy láncokat hordunk magunkon. A buli soha nem ér véget. Boldog ember vagyok! A nevem Kiss Norbert Krisztián!