Jutalom blogja

Falusi kislány voltam.
Azokban az időkben még több generáció élt együtt egy-egy hatalmas parasztházban. Az unokatesóm épp kilenc hónappal volt idősebb mint én, és 12 éves korunkig úgy neveltek bennünket, mintha édestestvérek lennénk. Családunk felnőtt tagjai az akkori szokásokkal ellentétben soha nem emelték ránk a kezünket, viszont a csínyekért, "keményen" bűnhődnünk kellett. Egy alkalommal térdeltünk volna a hosszú gangos folyosón, a gyümölcsfák árnyékában, de mi fellázadtunk, és közöltük, hogy "azonnali hatállyal"(ez volt az egyik kedvenc szófordulat) világgá megyünk. Drága Nagyanyánk nagy gonddal még elemózsiát is csomagolt az útra, de nem volt búcsúpuszi, sem ölelés, egyszerűen csak kivágtuk a kaput, és sértődötten útnak indultunk. Az utcánk végén volt egy nehezen belátható kereszteződés, ahol azidáig csak felnőtt kíséretében szabadott átkelnünk. Csábított is az a "messzi" világ, hívogatott nagyon, de a "széles úton" mégsem mertünk átmenni. Leültünk hát a kerítés tövében, hogy a morc kutya ne láthasson bennünket, és meguzsonnáztunk. Teli hassal aztán elgondolkodtunk.
Hova kéne pisilni, hisz erősen szorongat már, de jönnek-mennek az emberek? Ha most kiürült a tarisznyánk, mit fogunk vacsorázni? Mi lesz, ha besötétedik? Hol fogunk aludni? És nem jött velünk a Maci sem, se a Susu babám.......
Megfogtuk hát egymás kezét, és lógó orrokkal hazakullogtunk.
Ugrottam volna drága Szülém nyakába, és nem értettem, miért volt akkor olyan kemény az a drága szív, de letöltette a büntit, és este még TV-t sem nézhettünk, pedig a Frakk volt a kedvenc mesénk.
Már felnőtt voltam, és saját véreimet nevelgettem, amikor elmesélték, hogy Nagyapám észrevétlenül végig a nyomunkban volt akkor. Nem tudtuk. Sok éven át éltem úgy, hogy azt gondoltam, hogy azt hittem,,,,,,,,,,,
Ma már tudom, és csókolnám eres beteg kezét. Ha még itt lenne.....
De Ő nem fordult vissza az utca végén, csak vár, vár türelmesen....
Zoli, a Tesóm már Vele van, és egyszer majd én is ott leszek,,,,,,,

A kis szobában ma éjjel a homály az úr,
Mikor két szerelmes egymáshoz nyúl.
A torkok reszketése, a vágy szava,
a beteljesülés kínja, édes íze, illata.
Köd takarja, fedi, sötét fátyol, sűrű lepel,
író nem mutathat, csak szóban mondhat el,
hogy e két éhes ember miként szeret.
Szőnyegként terít le csillagot, eget
a két láb alá, mi a vágytól megrogyott.
Türelmük nincsen, már rég elkopott!
Harapják, falják egymást mohón,
hisz oly ritkán adódik erre alkalom.
A nő melle, mi odaadón táplál egy dedet,
Végre hű szeretője szájában lehet.
Szorítja, öleli két gyengéd-erős kar,
nem ereszti, hisz párja mindent akar,
mi e pár lopott órában lehet csak övé.
Liánként fonódik lihegő kedvese köré.
Tömködi magába mindenütt a férfi ujjait,
így próbálva enyhíteni gyötrő kínjait.
Imákat kántálnak ajkai remegve már,
karmol, vonaglik, sikít, és nem vár.
Rángatja magához felajzott kedvesét,
karjait, lábait, lelkét tárva előtte szét.
Nem mozdul, hever a padlón erőtlenül,
Ura mozog, Ő csak élvez és tűr......

Mint egyetlen csepp méz, ha a nyelved hegyét érinti,
Mint egyetlen hang, ha a füledbe suttog,
Mint a legdrágább mosoly, mitől felvidul a lelked,
AZ lennék én Neked, Kedvesem.
 
Mint lágy szellő, mi felborzolja hajad szálait,
Mint napsütés, mi felhevíti hűvös testedet,
Mint az illat, melytől útra kelnek vágyaid,
ÚGY tennék én Veled, Kedvesem.
 
Mint a száj, mely forró csók után szomjaz,
Mint csupasz bőr, mi gyengéd érintésre vágy,
Mint felajzott test, mi enyhülést akar,
ÚGY kívánlak Téged, Kedvesem!

Mint felkelő tüzes nap a melegség ígéretét,
Mint fiatal nő méhe növekvő magzatát,
Mint fény a mindent elborító sötétséget,
Mint rothadó gyümölcs magja a sarjadó életet.
Mint minden élő s élettelen önmaga sötét árnyékát,
Mint ártatlan gyermekben rejtező gonoszságot,
Mint legborzasztóbb bűneink a feloldozást,
Mint pusztulás az újrakezdett jobb életet.
Mint a halál a poklot és a mennyet,
Mint esténként lenyugvó fáradt ember,
Egy hosszú, nyugodt, csendes álom reményét,
A lelkemben hordozlak! Őrizlek magamban.....

Nem látni színét, érezni illatát a nyíló virágnak.
Mikor az édes Nap nem símítja, csak égeti a tested.
Ha minden tekintetben az Ő mosolyát kerested.
Nem leled már nyomát, kinn a kerti padon,
érinteni testét, már nincs több alkalom.
Elfogyott a világ, minden érzék tompa,
felfalta az üresség hatalmas gyomra.
Hát üvölts, ha kitörnek szádból a szavak!
Gátattörve zúdul a gondolat-áradat.
Én majd ott leszek, s őrizlek csendben.
Könny csodul arcomon, de nem rezzen a testem.
Néma szám helyett egy mozdulat beszél,
Egy széttárt kar, s két kinyújtott tenyér......