Joxemi blogja

Nekem jutott a szenvedés.
Itt vagy velem, mégis messze,
Kiáltásom csak suttogás.
Itt vagyok ím, szerelmesen.

***

Életem vágyálma minden,
mit lényed adni tud nekem.
Rabul ejtett a Szerelem...

***

Száz határ, mi elém állít
ostoba gőgöt, kudarcot.
Nem rettenek meg mégsem! vágy
fűti szívem, szép szerelmem...

***

Amikor majd elfelejt engem,
amikor szívét másnak adja,
akkor, ki szerette meghal csendben,
s akkor lesz teljes majd kudarca.

***

Ne félj attól, hogy elhagynálak.
Maradok, míg a szíved az enyém.

S maradok, míg kezed a kezemhez ér.

Nyugodt fáradtság, mi aludni dönt,
zsibbasztó tompulás elmémre száll.
Köröttem seregnyi sötétség-szörny,
itt a homályban, s mind csak rám vár.
Nem félek mégse, mert nincs rá okom,
nem félek mégse, mert itt vagy velem--
szorosan ölelő karomba bújva
alszol mellettem, szépen, csendesen.

Árnyék a falon; fa lombja bólint,
apró levelei széltől zizegnek.
Épp gyenge szívem dallamát éneklik,
angyali kórusként: "örökké szeretlek!"
Nem veszítelek el téged soha,
nem, hiszen túl fontos vagy már nekem--
szorosan ölelő karomba bújva
alszol mellettem, szépen, csendesen.

Most sóhajtasz egyet. Gondterhelten.
Van valami, mi kis szíved nyomja.
Mocorogni, fészkelődni kezdesz,
s tovább alszol végre megnyugodva.
S bár odakinn szél támad fel újra,
nem árthat már nekünk a fergeteg--
szorosan ölelő karomba bújva
alszol mellettem, szépen, csendesen.

Zúgva süvít az északi szél,
közelít, mondják, jön már a Tél!
Nézd csak, nézd eme vad fogatot,
nyomában minden dér-harmatos.

Vágtat fújtatva a szekér előtt
két ló: szemük, mint kék jégtükör.
Patájuk csikorog, színük, mint a hó,
ostort pattint felettük a hajtó.

Szekerét vakító hófelhő fedi,
nincs azon dombormű, nincs semmi dísz,
csak egy zsák van rajta, s a zsákon egy lyuk,
s a lyukon keresztül sok hópehely hull.

A hajtó csak áll, némán néz előre,
nem látja, mi hull le az öreg földre.
Hajtja a szekerét, hisz ez a dolga,
s tovább süvít az északi szél zúgva...

Másnap már nyoma sincs a viharnak,
őszi magok hó alatt alszanak.
Csak az látszik, hogy éjjel arra járt
csillogó szekerén a Tél-király.

Bármerre nézek, barát hagy el,
hegyes tőrét hátamba döfve.
Szavuktól rettegve él a szívem,
elhagynak engem mindörökre,
irgalom nélkül félrelökve.

Egész életem áldoztam fel,
dobtam eléjük... s csak prédának!
Lelkemben egy ösvényt gyűlölettel,
izzó szavakkal tarkítanak,
irgalom nélkül feláldoznak.

Nem kell az élet, vedd el, Istenem!
Vedd el tőlem, ami megmaradt!
Fogadd magamhoz fél-lelkemet,
amit haragvó tömeg hada
irgalom nélkül széjjelmarna.

S ha egyszer leveti bűneit,
és kósza emlékem fennmarad,
küldd el a Mennyország őreit,
s akkor dönts bele hűs síromba,
ha majd mindörökké eltakar.

Újra él a remény, bár számtalan a baj,
talán megfoghatom két selymes kis kezed,
talán megölelhetlek,
talán veled lehetek,
talán nekem adod szerelmes szívedet.

Csak egy percig nézz rám, s megértelek téged,
csak egy percig nevess, s én veled maradok.
Óvlak majd és védelek,
ne kérj, hogy ne féltselek,
hogy biztonságban légy... nekem más nem fontos.

Add a kezed, kérlek! meneküljünk innen!
Rideg társadalom kénköves poklából!
Itt én megfulladok,
úgy érzem, meghalok,
de ha kevés is jut szemed sugarából,

van miért küzdenem, van még a világon,
ami melengesse kihűlő szívemet;
csak a te lényed az,
ami életet ad,
minden kincsem te maradtál, szerelmem!