'J. Monroe' versei...

Az angyal…

 

 

Árvalányhaj tengerben,

Széles, aranyló réten,

Egy angyal jött felém…

 

Minden pislogására

Szellőt vert hosszú szempillája,

S e  szellő csapott meg,

A lelkem most is megremeg.

 

Kezével finoman simítja az arany rétet,

Közben szemével engem idézget,

Kéklő égi szemével…

Őrző, szerelmes tekintetével…

 

Hatalmas hófehér szárnyán

Megcsillant a napfény sárgán,

Egyre csak jött, közeledett,

És örökre elrabolta a szívemet.

 

Elrabolt szívemet őrizgeti,

Szerelmemet viszonozva szereti.

Őrangyalom, lelkem tartója,

Őrizz még, szépséges Vanessza…

Csekélység csókodért…

 

Ezeket az ásványokat a szívem mélyének bányájából szerezetem,

Csakis egyedül neked kedvesem.

 

Megszerzéséért „életemet kockáztatva”,

Szünidőmet tisztításukra szánva,

Reméltem hogy mosolyt csal bájos ajkadra.

 

És ha összejön a terv,

Érzékien foglak megcsókolni,

Miután édesen szárnyalva fogunk hazautazni.

 

Ha bár üsse kavics,

Ha nem akkor is!!!

 

Egy hét

 

 

Én még nem hittem volna,

Hogy magát szívembe lopja,

Hogy az a szép barna szempár,

Titokban engem egy lélekkel vár.

Hogy e nő ammónia csókja,

Szívemet egy hétig elrabolja.

S hogy ez az egy hét,

Ez ad színt az életnek,

És ez marcangolja szét.

 

Ketten, mint egy gyertya két kanóccal,

Olvadtunk össze a kis vadóccal.

Vidám színek pancsikoltak előttem,

A szerelem vad tengerében,

Ebből ő volt a barna,

Ki látszólag a szívem rabja.

Testemben egyik pillanatról a másikra,

Mintha húr pendülne, és búgna,

Ami lélegzetem elállítja.

S a húrbúgása,

Dönt kómába,

Virágokkal teli

Csodálatos álomba.

 

Közeledett az egy hét vége,

S a gyertyánk két vége,

Reményeim ellenére,

Ellenkező irányba dőlt,

S a fájdalom majd megölt.

 

Egyszerre a színek megszűnnek,

A finomságok íztelenek,

Mert szerelmem akkori könnyei

Még most is lelkemen sercegnek.

 

Tisztán emlékszem arra a napra,

Mikor engem sírva, elrángatva,

Könnyeivel engem fojtogatva,

Közölte hogy a pokol tüze marcangolja.

Én mondtam,: -Megoldjuk! Megoldjuk!.....

De ő így felelt: -Nem tudjuk, nem tudjuk...

A gyertyánk ekkorra égett le,

Mert elérkezett ama egy hét vége,

E hét lángja olvasztotta le,

S szeme mélysége,

Átalakult sötétségre.

 

De ő szeretetével, még egy remény csillagot dob az égre,

És én a csillaggal kacsingatok, minden nappal s éjjel.

A csillag visszakacsint, de egyre homályosabban látom,

Lehullt az amiben hibás voltam én is, sajnálom,

Ekkor omlott össze, az én kis világom.

 

Ekkorra a gyertya már elveszett,

Már mint két mágnes éltük az életünket.

A szembe lévő pólusok egyenlők voltak,

Közeledni nem tudtam, annyi a csillagnak.

Én forgattam az én mágnesem,

De ő is forgott velem,

Ezzel eltaszít magától engem.

 

Kezemben tarthatnám azt az érzést,

Ami most bennem van,

Eldobnám messzire,

Vagy eladnám nyomban,….

Eladni mégse, mert ezt senkinek nem kívánom

Csak azt, hogy legyen még sok ilyen gönyörű hét,

Nem egy, mert azt bánom:

Hogy egy mámor volt,: egy hét, egy gyönyörű álom.