Jood Annon: Öntörvénykönyv

Zömök ölelésben tart, magával ránt, bemocskol. A talpam forró. Közös, vagy nem közös ez az utazás? Nem tudlak bemérni, a lelki trafipax nem jelez.

Monoton zúg. Haláltmegvető bátorság az, ahogy itt ülünk a meleg kis dobozban és hasítunk a novemberi sztrádán. EZ a fejlődés, hogy térben és időben is haladunk. De minhta unottak lennénk, pedig ez a nap arra hivatott, hogy megtörjön a jég. Egyszerűbb lenne, ha Te is nyomtatottan, négyzetrácsba szedve hevernél előttem, s némi támpontot adna a meghatározás, ha soronként tudnálak megfejteni.

Olyan nyers vagyok most, mint a feltört föld, termékeny sebeim sajognak, de beforrva majd magukba hegesztik a sarjadást, a fejlődés kötelező vízióját.

Csak én rohanok el a mezők mellett, mozgásban kell maradnom, ha intuitív értelmet akarok fenntartani, ha inspirációkra akarok tangózni és ha új szókapcsolatot akarok kinyögni, legalább hetente egyszer.

Bemocskol az utazás. A nem hétköznapi látvány szűz mezsgyéimet tapossa vastagtalpú, acélbetétes bakanccsal. 

Kibomlunk a szorításból. Kövirózsaként kapaszkodunk, áldásos a sziklatámaszték. Erős vagyok Veled, erős Vagy velem. 

Ugye ez az életünk? Az összeomlás létezhet magában? A felemelkedés kell jobban, vagy a szakadék?

Vár otthon a székem…puha görbülete fáradt körvonalaim oszlopává nemesül…megtart és véd. Elvetted amit akartál, és taposol rajta, kiművelt érzékeiddel pontosan tudod, mi fáj nekem.

Köveket keresek, a porban nézem, megszólít e valamelyik, követem a rendes szokásokat, és konvencionális értékrendet állítok…a sarokba.

Ringatózom…kezedben hatalmas törvény. A vágy nyílik meg vénáid útján, adod maga a határtalan megkönnyebbülésnek, de mégis megálljt parancsolsz szolga ösztöneimnek.

Pont megértem a halk kimerülés értelmezésére…amikor nem kell magyarázkodni, csak tudom, hogy azért vagy elfogadó, mert kielégült mindened.

Pár alkatrész kattog, sosemvolt otthonod elhagyatva lesz. Most még a tapéta lehull magától és az otthon szép reményekbe kényszerít, de ma, holnap és távol kulcs lesz kezedben a megmásíthatatlan valóság.

A zenét ütemre éljük át, ahogy belénk mar a csók hiánya, és ütemre vergődünk túlcsinált randevúk után…mert szeretlek…s a múlatság, azt hittem csak minket kavar fel. De velem nem mertél mutatkozni, mert szájára vett volna a falu, ha kézenfogva , demonstrálod lényeged. De mégis jó, hogy az a szédülés nem tarolt le, hogy nem engedted magad, mert sosem tudhatod, milyen képemben mutatkoztam volna előtted.

Bocsásd meg létezésem ezen fázisát, mikor az elrendeltetett nem érti a vágyás muszáj-sóhaját, és beülni veled az autóba csak kényszer, csak másfelé vezet, csak kiderül a végén, hogy nem vagyok megérthető vonzalom. De hazavezetlek, az autóban pára, jár az ablaktörlő, és Te behunyt szemmel ülsz. A város dacol, nem kell hazajutnunk, csak Temiattad sietek.

Valahol elhagytam magam, csüngőhasú disznókkal ébrednék reggel, s nyírnám a füvet, s kezedbe kávét adnék…vagy teát.

Korcs hajnal, autók kéretlen, s kelletlen bömbölnek bele reggelünkbe. Mellettem, nekem ébreszt a telefon, s huncut melled ujjbegyemen táncol tangót, reggeli helyett.

Maradnék, mennék, ébrednék, s csak lennék kiszolgált önmagad táltos démonja. Szerettél, s pár percre rá megtagadtál. Hagytál magamra. El..

Egyre durvábbak a rémálmok...felsikoltottam hajnalban, de csak magam rémisztettem meg. Teljesen tétlen minden nap, egyelőre semmim sincs, amitől kerekké válnának a napjaim. Tétlen ülök, pedig nyár van, alig vártam a napsütést, most meg bújok előle.

A takarítás lassan az egyetlen eszköz, hogy emberi méltóságomat megőrizzem...és az, ha kihúzom magam a fotelban, pedig csak nyújtózkodom.

Két telefoncsörgés közt napok telnek el..a hangom elmegy lassan és szűkülnek a lét határai.

Olyan kevés a mai nap, a szenvedős igazságkeresés, Melletted a sértődés, a hétköznapi meg nem értés, ahogy csak ülünk és lézengünk egymás mellett párhuzamosan...

Nem tudok mit kezdeni magammal, tényleg céltalan a létem, senki nem érdekel, ma még Te sem. Telefonon közlök magamból néhány szót régi ismerősökkel, de nem érzem a kötődést, ma még Veled sem.

Lefekszem inkább, vagy menjek, sétáljam ki magamból a semmit?

Az a pici fiú...és Ő, ahogy megcsókolja a gyermekét, hátborzongatóan fájdalmas kép..mert nem vagyok része.

Még szeretem. Visszavonhatatlanul. És azt képzelem, hogy még egyszer együtt leszünk. Bár nem hiszem, hogy valaha érdemes leszek rá.

Ez a nap megismételhetetlen, de nem is bánom. 

Hamarosan