JohnnySlob blogja

A telefonbeszélgetéssel kezdődött minden.
- Figyelj, Jerry, van itt ez a könyv, a nagykutyák oda vannak érte, meg akarják filmesíteni.
Elnyomom a cigarettát az üvegtálban. Leslie, a menedzserem képes a legváratlanabb időpontokban felhívni. Szombat hajnali fél tíz van, trikóban és boxerban épphogy kikecmeregtem pisálni, mikor csörög a telefon.
- Ühüm - válaszolom rá, miközben a laptopomba próbálok delejt bűvölni.
- Arra gondoltam - folytatja a rá jellemző lelkesedéssel - hogy te fogod nekik átírni, ezzel visszakerülsz a kegyeikbe talán.
Két évvel ezelőtt, a karácsonyi partin csúnyán berúgtam. Nem szeretném ezt a sztorit megnyitni, de a cég vezérigazgatójának feleségét dagadt, kövér picsának hívni kissé erős löket volt. Amúgy tényleg dagadt, kövér picsa.
- Vicces vagy - krákogok a kagylóba - és mennyit fizettek?
- Ötvenezer az első kéziratért. - szinte habozás nélkül.
Túl sok. Hazudik és később letagadja, illetve lentebb viszi. Vagy neki hazudnak, és később letagadják aztán lentebb viszik.
- És melyik könyv lenne az? - gyűrött, barna cigiscsomagot rángatok ki a nadrágom zsebéből közben.
- Az Amerikai Istenek.
Megálltam a mozdulatban.
- Szopatsz - Nem kérdés. Kijelentés.
-Nem, tényleg nem. Neil Gaiman Amerikai Istenekjét kéne forgatókönyvre vinned. - háttérben zúgás, valószínű vezet. Valószínű most jön a producerektől.
- Elhiszem, hogy imponálni akarsz, de ne itt kezdd el. De ha tényleg, - nyomom meg a ha-szócskát - ha valóban ez kell, akkor vállalom.
- Remek. Megmondom nekik, viszem délután a szerződést.
- Hozd.
Köszönés nélkül teszem le, és dobom magam mögé a telefont. A szakmában lecsúszott, sőt igazából fel sem kapaszkodott íróként, szerintem ez jó kiugrási pont. Ha összejön a dolog, akkor talán lesz belőle egy jó film, talán kapok munkát, talán rendbe jön az elbaszott életem.
A probléma csupán az, hogy Neilel is beszélnem kell. És az utóbbi időben szinte lehetetlen elérni a tagot.
Felkelek a fotelomból, és a konyhába indulok s lefőzök egy kávét. Míg kotyog a masina, azon gondolkozok, miért pont én kaptam a melót, miért nem az írót kérték fel erre?
Nembaj. Leslie majd délután elmondja.
Hosszú heteknek nézek elébe.

Halkan aláhulló hóesés a tájon. Igazából az ember csak sejti, ahogy hallja a zuhanó hópelyheket, ténylegesen olyan halkak, hogy alig lépik át az érzékelhető tartományt. Imitt amott feketéllő fák s bokrok, költői rendezetlenségben. Az ég a földdel összér, nem látni határokat, csupán holmi elmosódott sejtelem adhat támaszt, hol is a horizont, honnan van a fönt és a lent.
- Te lépsz. - figyelmeztetem... unott hangon társamat, aki a sakktábla túloldalán ül, könyökére támaszkodva. Nemét nehezen tudnám megmondani, de az az érzésem belül, hogy nő. Kortalan arcán a tökéletlenség szikrája sem üti fel fejét, szeme egyszerre hordozza az ódon fehérborok sárgás tüzét, a frissen kaszált fű zöldjét, a nyugodt téli ég szürkéjét, az űr hideg, lelketlen feketéjét. Alabástromfehér karját tétován nyújtja egy gyalog felé, aztán irányt vált, futót ragad, és leüti a bástyámat.
- Ravasz - mormogom, a táblát bámulva. Félek ránézni. Félek a közelségétől. Pedig ő nem is a legidősebb Végtelen. Tudja ezt. Élvezi. Meghozok egy huszáráldozatot, de a futóját leütöttem.
Percekig ülünk a csöndes havazásban. A táblát vékony rétegben halványítja még el. Lassan nyúl, megfontoltan. Lép.
Nyelek egyet. Jobban örülnék Pusztításnak, Álomnak, Végzetnek de még Halálnak is, mint Vágynak. Vágy akibe mindenki beleszeret, akit mindenkit űz. Ott van a heves szerelemben, egy csókban, egy pillantásban.
Ő mindenki akit valaha akartál.
- Ne félj, percember. Nem tart sokáig.
Felriadok, rámeredek. Ő felemeli a fejét, rámmosolyog.

Felébredek.

- Ugyan már... - legyintett, és elnyomta cigarettáját - figyelj; a lényeg nem ez.
- Hát? - kérdeztem vissza, miközben a jeget kavargattam a whiskeymeben.
Habár az igazat megvallva nem is rá figyeltem, hanem azt a kis barnát figyeltem a pult túloldalán, persze nem nyíltan, bunkó módon, csak oda-oda tekingetve.
- Na jó, elmondom még egyszer... - sóhajtott, majd újabb cigarettára gyújtott - ...lazának és könnyednek kell lenni, kerülni nehéz témákat, kínos csendeket, sok mosoly, és irányított testbeszéd. Bonyolult?
- Az.
Meg kell valljam, míg az előbbiek simán mennek, az utóbbi nehezen. Hiába, az olyan férfi aki konkrét apamodell nélkül nő fel, kénytelen saját maga idealizált képét követni.
- Szeretném ha rám figyelnél - csettingetett az orrom előtt - és nem monologizálnál magadban.
Felé fordítottam a tekintetem, rávigyorogtam.
- Bekaphatod. Ne turkálj a fejemben. - közöltem, és ismét odasandítottam a lányra.
- Ameddig itt téped a szád velem - dünnyögte az Ördög - addig pont el fogják vinni azt a csajt. Szóval figyelj, és tiéd lesz a lány.
Meggyőzött.
- Figyelek.
- Remek. Szóval könnyedség, sok humor, lazaság, és ha gördülékenyen megy a dolog, testkontakt. Most pedig lódulj.

Valami megváltozott.
 Lassan, fáradtan indult a napja Franknek. Egy ideig csak feküdt az ágyban, jobb karja a feje alatt, és gondolkozott. Érezte, hogy történt valami. Valami ami kívül esik a megfoghatón. Reggeli álmossággal bámulta a plafont.
Percekkel később telefonjáért nyúlt, megnyomta a billentyűzárat. 8:41. Túl korán és mégis túl későn. Visszadobta az éjjeliszekrényre a telefont.
A szoba a téli égbolt szürkéjében fürdött. Fekete falipolcok és szekrények. Egy sárkányfa. Egy plazmatévé a hozzátartozó hifi felszereléssel.
Frank az ablak felé fordította tekintetét. December van, odakint inkább víz és latyak mintsem hó.
Felkelt. Lezuhanyozott.
 A forró víz némileg felébresztette, de a letargia maradt. Valahogy azt remélte, a tusfürdő habjával az is leolvad róla, és eltűnik a lefolyóban. Fürdőköntösbe bújt, nem gondolt most felöltözéssel.
 Steril fehér konyhájába ment. Műzlit reggelizett. Nem kapcsolt rádiót. Nem kapcsolt tévét. Az emailjeit se nézte még meg. Unalmas egy élet, gondolta. Nyugodt, javította ki magát. A konyhapultnak dőlt, mellkasán összefonta karjait. Töprengett.
Az ajtónyílásból valami felkeltette hirtelen a figyelmét. Valami mozdult a szobában. Szeme sarkából vette csak észre, de azért meg volt győződve, hogy megtörtént. Az ajtóhoz ment. Egy fekete alak állt a szekrény mellett. Fekete volt, bár ezt nem a szemével látta. Fekete és talán vörös. Nem tudta volna megmondani mi is az pontosan. Egyszerre volt ismerős, és ismeretlen. Biztos és bizonytalan. Az alak mutatóujját épp a növény egyik lándzsaszerű levele felé nyújtotta. A növény mintha belefolyt volna a kinyújtott kézbe. Frank megszédült s az ajtófélfának rogyott. Erre riadt fel az ismeretlen is.
- Ki?... Mi?... - hebegett Frank, miközben emlékek zúgtak át agyán, akár a gyorsvonat.
- Jóbarát. - mondta kedves, mégis hidegen csnegő hangon az illető. Egyszerre tűnt úgy, mint aki csuhát visel, akár a középkori papok, és egyszerre mintha hibátlan szabású öltönybe lenne öltözve, mint akármelyik üzletember mostanság. Csak a szín volt fix. Fekete. Lehelletnyi rőtvörössel, nyak magaságban. Feketébb fekete, és vörösebb vörös mint ember azt le tudja írni.
- Kinek a barátja? - a férfi szája kiszáradt egyszeriben, nem tudta levenni szemét a jelenségről.
- Mostmár a tiéd. - ért mellé a jelenség.
- Mit csinál itt? - merdet rá a férfi.
- Mondjuk úgy... megettem az életedet. - jelentette ki némi vidámsággal a hangjában.

Bámulom a csillagokat. Szobám mélyén ülök, s a felhőszabdalt eget kémlelem. A távolban óra ketyeg, másodperceket zabáló kattogás. Nem vagyok egyedül a szobában. Selymes árnyékként Halál csúszik mellém, szoborszerű arca a látóterembe ér, az észlelés peremén megáll.
- Kész vagy? - kérdezi kedvesen.
- A testvéreid megelőztek - válaszolok kurtán, rá se nézve, aztán folytatom - Kétségbeesés, Delírium és Álom már járt itt.
Halál makrancosan elhúzta száját. Felegyenesedik, visszahúzódik. Elvonultában hozzáért az órához, mely azonmód meg is állt.
- Még visszajövök - lehellte, majd elnyelték a sötétség.