Jancsoheni blogja

- Szia Csibészke! Milyen az idő nálatok? Úgy látom, elviszi a betűket a tornádó, mert semmi nem jön át!
- Szívem, akadozik a rendszer! Tudod, hogy egészen csak a tiéd vagyok, senki másé!
- Szóval kitöröltem az agyamból az intenzív szexuális élet programot! Ezután minden jöhet, ami romantika!
- Jól tetted a hátad úgysem bírta a strapát!
Hiába fegyelmezte magát Zsófi, ennél a résznél már érezte, hogy lángol az arca az izgalomtól. Minden egyes alkalommal ez volt, ha önfegyelmet akart gyakorolni, sosem sikerült. Hét hónapja már, hogy megismerkedtek egy internetes társkereső oldalon, mint Leon Carlos Diego és Pöttyös gumilabda, azóta leveztek. Leon Carlos, valódi nevén Balogh Péter, Pécsen lakott, és pincérként dolgozott egy luxushajón. Magas, barna, 35 éves, sármos férfi volt, aki Zsófink szívét nem a külsejével, hanem a humorával nyerte meg. A lány eleinte nem vette komolyan. Sőt! Ő volt az, aki partnert keresett a számára. Minden választható típusból, aki csak szóba jöhetett: Legyen az szőke, barna, fekete vagy vörös, a lényeg, hogy a legszexisebb legyen! Olyan igazi vadmacska, akinek meg sem kell szólalnia ahhoz, hogy a férfi tetszését elnyerje. Péternek tetszett a játék, bár nem értette, hogy miért is szorulna segítségre, hisz alapvetően egész életében kiválóan kezelte a kapcsolatait. Sosem kért tanácsot, ha csajozni akart. Amikor kiszemelt valakit, nagy valószínűséggel 10-ből 10 esetben meg is kapta azt. Még akkor is sikerrel járt, ha a választott személy éppen foglalt volt.
Neki semmi sem volt akadály! Bízott önmagában, tisztában volt a képességeivel, és utált veszíteni! Zsófi, annak ellenére, hogy nem volt csúnya lány, 31 évesen megőrizte fiatalos külsejét, kevesebb önbizalmat tudhatott magáénak. Talán életének korábbi csalódásai vezettek oda, hogy rendszerint bizalmatlan volt beszélgetőpartnereivel. Nehezen engedett bárkit közel magához, ennek ellenére úgy gondolta, az idő majd a segítségére lesz, s talál olyan férfit, aki a legkeményebb próbát is kiállja, vagyis hosszú ideig képes kitartóan küzdeni! Azt a férfit majd ő is komolyan veszi! Nem hitte biztosan, hogy az interneten találja meg nagy szerelemét, de a reményt, nem adta fel, soha!
- E nélkül nem lehet túlélni a magányt! A remény sosem veszhet el!- mondogatta gyakorta barátnőinek, akikkel órákig tartó csevegések közepette tudta ecsetelni újdonsült ismeretségének alakulását. Barátunk, épp Mexikó partjainál hajózott, és lelkesen rótta a betűket, kipirult arcú partnerének.
- Milyen jó, hogy nem látott még kamerán - gondolta magában Zsófi.
Legbelül ugyanis érezte, hogy leírt szavai, és tartózkodó hangneme ellenére, ha a férfi látná, azonnal elárulná magát. Hiszen ilyen rákvörös fejjel bárki rájönne, mennyire rajong érte!
- Mit csinálsz? Pontokat írsz betűk helyett.
- Mit szeretnél a pontjaiddal? Nem értem! -kérdezte a lány.
Hirtelen megfordult a fejében, hogy így akarja lerázni,talán ki akar szállni a beszélgetésükből.
Érezhető bizonytalanságát a férfi lelkes válasza oldotta fel.
- Béjjjjjbi, ne izgulj, mondtam már akadozik a rendszer!
- Ha nem írok pontot, nem frissül ez a csoda!
- Hol vagy most?
- Puerto Vallartán, egy internet kávézóból írok neked.
- Hogy vannak a lányok? Dóri és Judit? Leveleztek még?
- Tudod szívem, hogy csak miattad járok ide. Nincs semmiféle Dóri és Judit!
-Istenem bárcsak elhihetnénk ezt a remekbeszabott hazugságot!- sóhajtott Zsófi csalódottan. Tudta jól, hogy a férfi egyszerre több nővel ismerkedik. Rosszul viselte lélekben ezeket a titkos felismeréseket. Bántotta, mégsem osztotta meg soha beszélgetőpartnerével, hogy világosan látja hamisságait.Úgy tett, mintha semmit sem észlelne. Rendszerint ártatlanul folytatták a beszélgetést tovább.
- Miért? Neked Pista, a villanyszerelő, meg van még?
- Azt mondta, a gazdasági válság az oka, hogy nem tud írni, mert így 12 órákat kell dolgoznia. Nincs ideje. Nem ér rá. Dolgozó ember. Ezt meg kell értenem.
Azonnal megértettem, hogy Kamupista.
- Szívem, látod, én próbálok írni neked!
- Melyik foglalkozásod űzöd manapság? A csókkirály bevált?
- A hátfájás hőse vagyok inkább.
- Mit csináltál? Sokat ugráltál a strandon?
- Ez 007-es titok!
-Rendben ne áruld el! Ha akarom, egy idő után úgy is kisakkozom, és mindenre rájövök! Tudod, én sosem veszítem el a jó nyomot!
- Volt itt az előbb egy barom. Kérdezte, hogy mutathat – e kamerán keresztül nekem valamit? Azt válaszoltam igen: nyújtogasd magadra a nyelved és bandzsíts közben! Beleegyezett és címet kért. Adtam neki: pszichiatria@pszichiater.hu
- Mit vársz egy ilyen állatkertben?
- Valójában semmit, csak szórakoztatom magam! Naplókat írok, olvasok.
Jól láthatóan írtam ki az adatlapomra, hogy NEM KERESEK SENKIT!
- Mekkora emeletes baromság ez Zsófi! S te még le is írod! Ráadásul nagybetűkkel és nyomatékosítva! Hiszen te is tudod, hogy hazudsz! Mit sem szeretnél jobban, mint egy megbízható társat találni! Valakit, aki nagyon szeret, akire számíthatsz, akinek te vagy a legfontosabb és ő is neked! Miért csinálod ezt? Ennyire félsz? Miért nem mersz őszintén beszélni? Most sem teszel mást, csak egy óvodás játékot játszol, ahelyett, hogy összeszednéd magad, és úgy kommunikálnál, mint egy felnőtt, értelmes nő!
Nem ez volt az első alkalom, hogy beszélgetéseik alatt, Zsófi lelkében kavarogtak a gondolatok. Számtalanszor előfordult már, hogy majdnem kimondta! Az utolsó pillanatban azonban mégis megfutamodott! Nagyot sóhajtott és játszott tovább!
- Ez még inkább feltüzeli a pasikat szerintem!
- Mi? Az, hogy kiírom az adatlapomra, nem keresek senkit?
- Van még ehhez hasonló használható jótanácsod?
-Kérhetsz bármit béjjjjbi, tudod, hogy csak a tiéd vagyok!
- Tudod mit? Te leszel a titkos tanácsadóm!
Ezekért a mondatokért különösen utálta magát! Még, hogy titkos tanácsadó!
Ekkora hülyeséget! Ki a franc akarja, hogy a titkos tanácsadóm legyél, amikor éppenséggel lehetnél a férjem is! Csak kár, hogy ezt a nagy igazságot önmagadtól nem veszed észre!
- Ok. bejjjjjbi felkészítelek egy nagy összecsapásra a férfi nemmel!
- Nos, rendben! Vessük össze, amink van! Segíts!
A férfi humora mindig meglágyította a szívét. Most sem történt másként.
Jókat kuncogott magában.
- Ha valamire, erre aztán igazán kíváncsi leszek! Most ugyan mit hoz össze ez a nagy okos!
- Neked mid van?
- Az én eszköztáram nem fér bele egy szekrénybe!- válaszolta Zsófink kellő vagánysággal, miközben legbelül pontosan tudta, hogy meglévő eszköztárát pont egy gyufás doboz nagyságú tégelyben tudná elhelyezni. Amit megtölteni valóban nem nehéz, alkalmazni viszont annál inkább. Ő ugyanis nem volt az a nő, aki állandóan szerepet játszik, mert rövid idő után zavarni kezdte. Hiszen így, sosem lehet önmaga, nem dőlhet hátra a bizalom nyugalmával, hogy végre úgy viselkedjen, mint ahogyan neki az a legkényelmesebb, Zsófiként.
- Én, rád harapnék, ennyi után is - mondta a férfi
- Szóval, nem tudom, hogy mit lehet itt még fokozni? A lényeg, hogy okos vagy, ez látszik a soraidon, így a 70% hülye már nem is ír. Szexi is vagy, erre 20% felbátorodik és mégis ír. Viszont vidéki vagy ez sok pasit elriaszt. Marad 15% , de legalább a selejt már kiesett! Pl. azzal a képpel, amit legutóbb küldtél nekem, biztosan hatalmas sikered lenne!
- Most már csak azt kellene valahogy megtudnunk, hogy a kiszámolt százalékok közt, nagy okos, a te neved hol szerepel?- kérdezte magától mérgesen. Fura élmény- gondolta. Néha olyan közel érezlek magamhoz, olyan elérhetőek az érzéseim.
A szívem vadul kalapál, az arcom kipirul. Vágyálmokat kergetek rólad, mégsem érlek el, te mexikói hősszerelmes, Leon Carlos Diego, vagy Péter vagy a jó ég tudja,ki is vagy valójában!
- Ennyi volt a jótanács? Azt hittem, jobb tippet kapok tőled!
- Sajnos a szerelmet megtalálni, nincs tippem, azt hiszem!
- Ez a megállapításod volt az este legőszintébb és leghasználhatóbb válasza!
- Rajtam pedig, ez a fene nagy őszinteséged, nem segít, hiszen valójában nem tudtuk meg azt, amit igazán tudni szeretnék!
- Ott ahol élsz, nincs senki, aki számításba jöhetne?
- Ha így folytatod, valóban feldühítesz- fortyogott magában a lány.
- Nem igaz, hogy hét hónap levelezés után nem érzed, hogy kedvellek, hogy te vagy az, aki kell nekem! Nem árulhatom el a titkomat! Nem! Utálom, hogy megint ott tartunk, hogy tovább kell játszanom! Ki merem jelenteni, hogy én, Kovács Zsófi vagyok a legnagyobb barom ezen a világon! Még szerencse, hogy a számítógépen nincs gondolatolvasó billentyű, és nem látja, hogy épp a könnyeimet nyeldesem, a hülye kérdései hallatán: „Ott ahol élsz, nincs, aki számításba jöhetne?”
- Sosem volt. Itt többnyire csak alkoholisták laknak. Nyolc kocsma van, ők ott jól megoszlanak. Mond szívem, Te magadnak milyen tanácsot adsz vadászat előtt? Mielőtt becserkésznéd az áldozatod?
A férfi továbbra is megőrizve higgadtságát és humorát, kedélyesen válaszolt:
- Nekem nem kell tanács!
- Rám tapadnak a csajok, csak válogatós vagyok!
Zsófi felhasználható lőszerei, amivel tulajdonképpen szitává lőhetné, kedves barátját, ezen a ponton már fogyóban voltak. Egyre inkább zavarta a férfi derűje. Próbált mégis, emelt fővel távozva csatát nyerni.
- Rám is a férfiak! Úgy kell levakarnom őket! Egyiket a másik után!
- Akkor hogyan lehetséges, hogy még mindig nem mentél férjhez?
A férfi lelketlen szavai után érezte, hogy ma este legyőzték! A lelkét, darabokra tépték! A felismeréstől, szívét átjárta a kétségbeesés. A belső hang, mint egy harang, figyelmeztető jelzést adott! Azt súgta, hiába vársz, hiába remélsz, nem lesz a tiéd! Pedig úgy szerette, úgy akarta! Mennyit álmodott vele, és róla!
Csak ne szólalna meg ez a fránya hang! Ne rontana el végérvényesen mindent! Úgy kong a lelke mélyén, mintha ébresztőt fújna! Így nem lehet álmodni, nem lehet remélni sem!
- Utálom ezt az egészet, úgy ahogy van! - gondolta magában, majd lehunyta a szemét, hogy maga előtt láthassa az ő Leon Carlosat, abban a kockás barna nadrágban, amit úgy szeret rajta. Most olyan közel volt, annyira közel, mélyen a szívében, ahogy még soha! Gondolatban a mexikói partoknál járt, Puerto Vallartán.
Hintázott a hintaágyában, mellette feküdt a forró homokon.
Nézte az óceán hullámzását, és boldog volt vele.
Mindhalálig.

Ma igazán szép volt a reggel. A nap úgy csiklandozta Anna arcát, hogy kedve lett volna ott helyben elaludni, az ablakpárkányra hajolva. A szobája ablakán már 8.00 óra tájban besütött a nap. Válláig húzta virágmintás blúzát, s közben érezte, ahogy a reggeli sugarak utat fúrnak maguknak, egyenesen a bőre alá. Kellemes, bizsergető érzés fogta el. Lehunyta a szemét és hallgatta az utca moraját. Jani bácsi most is, mint minden reggel, rendezgette a virágait, pont az ablakával szemközti fa bódé előtt. Gondosan ügyelt arra, hogy a már kissé elpilledt, lekonyuló szálakat időben emelje ki a többi közül, ne rontsák itt az összhatást. Hiszen az ő portékája a környék valamennyi piacán megállta a helyét, nem vallhatott velük szégyent! Most is, mint minden reggel, kedélyesen beszélgetett a járó-kelőkkel.

- Janikám, látta tegnap milyen óriási vihar pusztított Mezőhegyesen? Üveggolyó méretű eső esett! Alig lehetett látni a vihar miatt! Láttam én ezt már előre! –mondta a kipirult arccal érkező, Korsós Mariska, Jani bácsi legkedvesebb kuncsaftja. Miközben haját lázasan igazgatta a kendő alatt, vészjósló tekintettel sóhajtozott, pontosan úgy, mintha pár perc választaná el a világvégétől.

- Ne is mondja Mariskám! Félelmetes, hogy milyen rombolást okoz a természet!
Tudja, mi egészen az Úristen kezében vagyunk!
Minden úgy lesz, ahogyan ő akarja! Semmit nem tehetünk ellene!

Mariska volt, a falu boszorkánya. Jövőbe látó jóslatait leginkább a férjhez menni készülő lányok kedvelték, akik szinte percre pontosan kívánták megjósoltatni, ki lesz a jövendőbelijük. Tudni akarták a haja, szeme színét, minden olyan lényeges dolgot, amivel felismerhetővé válik számukra, ha váratlanul szembejönne az utcán. Mariska néni nem volt semmi rossznak az elrontója, örömmel kényeztette a titkot kereső fiatal lányok szívét. Tudta, hogy beszéljen a lelkükre vagy, hogy vigasztalja a reménytelen szerelmest.
Egyedül csak Anna volt, akit sosem tudott rávenni a szerelmi jóslásra. Bármit mondott, bárhogyan hízelgett, Anna a tőle megszokott szelíd mosolyával utasította el.

- Milyen lány vagy te lelkem? Téged nem érdekel a szerelem? Csak azt ne mond nekem, hogy nincs egy fiú sem, aki megdobogtatná a szívedet, mert bizony azt el nem hiszem!

- Nincs és különben is, ráérek arra még! - válaszolta kurtán a lány.

- Bolondság! Dehogy érsz rá drága gyerekem! Most vagy fiatal és szép! Most kell megélned a szerelmet, nem máskor! Ugyan mikor szeretnél boldog lenni, csak nem 77 éves korodban? Badarság! Tessék felvenni a legcsinosabb ruhádat, és kijönni az emberek közé! Ide a térre! Látod Jani bátyád is milyen jól elüti itt az időt! Vénségére nem csinál mást, csak csapja a szelet a szép lányoknak!

- Mariskám benned egy színésznő veszett el, sokszor mondtam már! Ha nem ismernélek pelenkás korod óta, most nem vitatkoznék, de a jó Isten áldjon meg, ne mondj ilyen rémségeket ennek a kislánynak, mert olyan csapodárnak hisz, amilyen sosem voltam! Nem osztogatom én a virágaimat senkinek sem, főleg az ilyen harmatos, fiatal lányoknak, mint amilyen a mi Annánk! Így van lelkecském?

- Így Jani bácsi. - Válaszolt Anna nevetve.

Nem volt ismeretlen számára ez a közjáték kettejük között. Minden alkalommal jókat kuncogott rajta, amikor egymásnak estek. Látva ezt a szokásos reggeli ricsajt, kihajolt a szobája ablakán. Aranyszőke, hullámos fürtjei mind előreborultak. Olyan szép volt, olyan önfeledten tudott nevetni, nem volt ember, akinek a figyelmét elkerülte volna. Gyermekien bájos vonásait az édesanyjától örökölte. Obrecz Sári szépségének híre volt, még a környező falvakban is. Az apja igazán büszke volt rá.

- Te még egyszer sokra viszed lányom! –mondogatta, bizakodva a jövőben. A sors azonban nem így akarta. Gál János ugyanis nem volt tehetős ember. Kovácsmesterként jó szakmája volt, szebbnél szebb munkáit mindenki csodálta, amire igazán büszke lehetett, mégis az a jólét, és nagy szerencse, amit Anna szülei reméltek, be nem következett. Ha csak szerencsének nem mondható, hogy szerényen, de nagy boldogságban éltek mindnyájan.

- Ha, Jani bátyám nem vesz virágot ennek a szép lánynak, én megtenném! – szólt közbe váratlanul egy ismeretlen.

Hirtelen döbbent csend támadt. Mindketten a hang irányába fordították a fejüket, hogy jobban szemügyre vegyék, ki is lehet a tulajdonosa. Mariska néni még a jövőbe látó, varázs szemét is elővette, de akárhogy nézegette, nem jött rá, ki fia borja lehet ez a fiú. Bánki András igazán szép szál ember volt. Magas férfi lévén, elég hamar kitűnt a tömegből. Fürtös, fekete haja, dús fekete szemöldöke, és bogár barna szemei voltak. A hangja pedig, ha kieresztette olyan mélyen karcolt a levegőbe, mintha nagybőgő szólna. Fénylő szemein látszott a tűz és az élet. Tele volt energiával, mint egy igazi örökmozgó, aki sosem tud megülni egy helyben, mert ég a keze alatt a munka. Annak ellenére, hogy tanult ember volt, jogásznak készült, nem rettentette el, ha ne adj Isten szántani kellett menni az apja kertjébe. Bármit megcsinált a ház körül.

- Ne nézzenek rám ennyire ijedten! Nem akarok én semmi rosszat, csak vennék egy szál virágot ennek a széplánynak! - mutatott hirtelen lendülettel az ablak irányába. Nem hiszem, hogy rossz néven venné tőlem, ha megajándékoznám. Nem igaz kedves? – válasz azonban nem érkezett, csak a csipkefüggöny rojtjait himbálta játékosan a szél.

- Hagyja fiatalember! Ne bolygassa Anna lelkét!

- Nem értem, miért? Az előbb hallottam, ahogy épp maga mondta, hogy vegye fel a legszebb ruháját, és jöjjön ide közénk a térre! Használja ki, amíg fiatal! Nem így volt talán? Rosszul emlékszem?

- Valóban ezt mondtam, de ne hallgasson rám! Tudja, én már csak olyan hirtelen öregasszony vagyok! Időnként össze-vissza beszélek! Bolondítjuk itt egymást az öreggel, de bennünket aztán nem kell komolyan venni!

- Akkor sem értem, hogy mi rossz van abban, amit mondtam, vagy tenni akartam?

- Igaza van Maris nénének! Hagyja a mi Annánkat békén! –szólt közbe Jani bácsi könnyes tekintettel.
Nem akar ez a lány az emberek közé menni, ezt meg kell értenie! Ezen nem változtathat! A fiatalúr is ezt tenné az ő helyében, ha olyan szörnyűségen esett volna át, mint ő!

- Hallgass már öreg! Minek jár a szád! Anna biztosan nem örülne, ha tudná, hogy kibeszéljük! Nem hiszem, hogy magának ezt tudnia kellene! Menjen békével, és felejtse el ezt a kis közjátékot, amit ma reggel látott.

- Elárulnák nekem, ha már így alakult, hogy beszédbe elegyedtünk, mi volt ez a szörnyűség? Még ha meg is orrol rám Mariska néném, akkor is azt mondom, hogy addig innen el nem megyek, amíg el nem mondják a titkot!

- Talán igaza van. Csak úgy sikerül megértenie, ha elmondom az igazságot. – súgta megtört hangon. Fiacskám maga, láthatóan idegen itt, ezért nem tud a balesetről. Pedig a környéken elég nagy híre volt. Nem volt ember, aki ne hallotta volna, mi is történt a mi Annánkkal!
Ennek már idestova öt hónapja. Nem sokkal a 25. születésnapja után. Épp az istállóba ment, felnyergelni az apjától kapott új lovát, amikor valami ismeretlen oknál fogva, a szomszéd istállóban megvadultak a lovak. Átszakították a karám ajtaját és ahányan voltak, annyifelé szaladtak. Anna, hogy mentse a helyzetet, befogta Villámot, és utánuk eredt, hogy hazaterelje őket. Talán az ijedtség volt az oka, a nagy ribillió, amit az állatok okoztak, vagy nem szoktak még elég jól össze a lovával, magam sem tudom… Vágta közben, amint át akart ugratni egy farönkön, a ló ijedtében ledobta. Szerencsétlenségére a lába a kengyelbe akadt, így húzta magával métereken át, addig, míg ki nem csúszott valahogy. Anna eszméletét vesztette. Két hétig azt sem tudtuk túléli- e az esést. Azután Istennek hála lassan felépült, de a baleset következtében olyan sérüléseket szenvedett, hogy járni már nem fog soha többé. Sokáig nem láttuk, nem is hallottunk róla. Pár hete tűnt fel először, itt az ablakban. Először mi sem tudtuk Jani bátyáddal, mi tévők legyünk. Meg merjük e szólítani vagy sem. Kitalálta ez az öreg bolond, hogy meg kellene nevettetnünk valahogy ezt a szegény leányt. Azt mondta nekem egy alkalommal: Jó színésznő vagy te Maris! Játszd el hangosan, hogy összevesződünk valami apróságon. Morgolódj velem!

- Erre aztán az én Mariskám olyan jó alakítást nyújtott, amilyenre én sem számítottam! – vágott közbe hirtelen Jani bácsi. Sütött nekem lekváros lepényt. Megsózta vastagon, és negédes hangon kínálni kezdte. Én persze gyanútlanul beleharaptam, nem sejtettem, hogy a nyelvem is kiköpöm majd az ízétől, olyan fertelmesre sikeredett. Ebből aztán lett akkora ricsaj a piacon, hogy még a másik faluban is elhallatszott. Annánk persze jót nevetett. Úgy kacagott, mint ahogyan az előbb látta. Csak ezért nem bántam, hogy a hányinger kerülgette a gyomrom, a csilingelő hangjáért, amit olyan régen hallottunk tőle. Hát bizony itt tartunk most fiatalember! Naponta kijön hozzám az én Mariskám, a nemzet színésznője, és minden nap előadunk valami szappanoperát a mi kis galambunknak!

- Hagyjon már Jani! Úgy látom, nagyon beleéli magát a szerepébe! Mi az, hogy a nemzet színésznője?! Ne gúnyolódjon velem, mert nagyon megjárja!

- Jól van, na! Ne zsémbeskedjen itt boszorkány! Tudja, hogy nem gondolom komolyan, amiket beszélek! Ne legyen már gyerekes! Nagyobb bajban van ez a drága gyerek. Mi ketten együttvéve sem éltünk meg ilyen sorscsapást, pedig megettük már a kenyerünk javát!

- Nincs arra remény, hogy újra megtanul járni?

- Nincs fiam, pedig a lovaglást nagyon szerette! A lovai voltak a mindenei. A balesete óta nem ment ki senkivel a karámhoz. Csak az ablakban látni, időnként olvas, nézelődik. Már az is valóságos csodának számít, hogy velünk szóba áll és nevetni látjuk.

Bánki András erősen elgondolkodott. Nem az a fajta ember volt, aki könnyen feladja. Tétovaságot nem szokott tanúsítani, mert helyén volt a szíve és az esze is.
- Mariska néni megtenne nekem egy szívességet, ha szépen megkérem? – kérdezte

- Hallgatom fiam!

- Megtenné, hogy holnap reggel, amikor Annát az ablaknál látja, átad neki egy levelet?

- Levelet? Nem tudom fiam, mit feleljek erre? Biztos, hogy jó ötlet ez?

- Bízzon bennem Mariska néni! Magának nincs más dolga, csak átadni a levelet! Azután forduljon sarkon, mintha nagyon elfoglalt lenne!

- Úgy lesz fiam, de ha megbántja ezt a leányt, velem gyűlik meg a baja, Korsós Mariskával!

- No meg velem is! –mordult fel az öreg.

- Ne féljenek, semmi bántódása nem esik Annának! Holnap ugyanebben az időben itt leszek!

Elővette a táskáját, hogy kitépjen egy lapot a noteszéből. Pár sort jegyzett rá, amit azonnal borítékba rakott, és leragasztotta. Mariska legnagyobb bánatára. Hiszen így, bármennyire is furdalta a kíváncsiság, nem láthatta, a tartalmát. Majd szétpukkant a dühében, ahogy kivette a férfi kezéből a papírost.

- Miféle gonoszság ez? Fontos feladattal bíznak meg, és annyit sem érdemelnék, hogy legalább a tartalmát tudjam? - morgolódott magában.

- Jól ismerlek már Mariska! Látom, hogy alig bírsz magaddal, úgy mardos a kíváncsiság! Alig bírod féken tartani a dühöd. Szinte már az arcod is sárgul! Ugye milyen jó lett volna, ha te láthatnád először a levelet, és nem az akinek küldték! Jó lenne tudni, mi? –incselkedett jó szokása szerint Jani bácsi.

- Ne nevessen már Jani!– duzzogott. A bódé mögül azért leskelődünk kicsit? Csak most az egyszer! – válaszolta hamiskás kacsintással.

- Ne mondja, hogy nem vagyok jó magához! Aztán holnap legyen ám ügyes! El ne rontsa nekem a feladatát! Ki tudja mikor lesz még egyszer ilyen alkalom!

-Miattam ne izguljon! Ha valamihez, ehhez értek csak igazán! Figyelje csak meg!

Korsós Mariska hősies elszántsággal fogott neki titokzatos megbízatásának.
Gondolni sem szeretett volna arra a lehetőségre, hogy nem sikerül végrehajtania a tervét. Tudta, hogy győzelmet csak akkor arathat, ha kellő kíváncsiságot ébreszt a lányban.

- Jó reggelt galambom! Már azt hittem, ma nem is látlak! Tűkön ültem az izgalomtól, szinte csak hánykolódtam az éjszaka!

- Ugyan miért nem tudott aludni?- kérdezte Anna

- Nagyon érdekes dolgok történtek tegnap, miután eltűntél. Sajnálhatod, hogy nem láttad.

- Igen?

- Miféle érdekes dolgok?

- Jani bátyád beszédbe elegyedett egy fiatalemberrel, olyan szép szál, magas, fekete férfi volt. Szép beszédű, tiszta tekintetű, jóravaló ember. Messziről jöhetett, mert sem én, sem az öreg, nem ismertük. Meglátott téged az ablakban, amikor nevetve kihajoltál. Arra kért, hogy továbbítsam a levelét neked. Ez lenne az!- mondta, s a nagy izgalomban, majdhogynem kiejtette kezéből a papírost! Vedd el galambom! A tiéd!

Anna korántsem volt olyan izgatott, mint Mariska néni. Pár pillanatig úgy tűnt, nem érdekli az egész!

- Kérlek, kincsem, ne csináld ezt velem! Annyira furdal a kíváncsiság, hogy vajon mit akarhat ez a titokzatos férfi! Ha téged nem érdekel, legalább azért olvasd el, hogy Mariska nénéd lelkét megnyugtasd!

- Hagyd már azt a leányt!- kiabált át az út túl oldaláról az öreg. Ne légy ilyen kotnyeles, Maris! Ha el akarja olvasni, elolvassa, ha nem, akkor az idők végezetéig titok marad! Tedd az ablakpárkányra, aztán menj a dolgodra!

Korsós Mariska élete legnagyobb vereségét élte meg ebben a percben. Csalódottan tette le a levelet és sarkon fordult, a bódé irányába. Látod, te minden hájjal megkent asszonyság, ebbe bele törött a bicskád! Nem kell neki a levél, nem érdekli!

- Várjuk ki a végét Jani, még bármi lehet!

Anna percekig meredten nézte a papírost. Valójában nem érdekelték sem titkok, sem szép szál, magas, fekete férfiak. A címzést nézegette: Gál Anna kisasszony részére. A szépen ívelt betűformák, egyáltalán nem vallottak férfi keze nyomára. Lányok naplójában látott csak hasonló szabályos vonalakat, amiben a napló írója, különös gonddal és cirádás gyöngybetűkkel vallotta meg legféltettebb titkait. Kezébe vette a levelet, majd óvatos mozdulatokkal bontogatni kezdte.

- Látod öreg, mit mondtam, felnyitotta! Mégiscsak sikerült – mondta büszkén.

- Ne igyál előre a medve bőrére! Nem tudhatjuk mi áll abban a levélben. Ki tudja mi lesz még itt! Én rosszat sejtek!

- Mit látsz az arcán? Az én szemem már nem olyan jó! Nem látok messzire a szemüvegem nélkül. Mit csinál?

- Valami gond lehet Maris! Komoly az arca és úgy tűnik, pityereg.

Ebben a pillanatban már csak azt látták, hogy a levél összetépve kirepül az ablakon. Felkapja a szél és körtáncot jár vele a főtér közepén. Anna már sehol.

- Csak kapjam el azt a mihaszna fiút! Látod mit tett? Szomorúságot okozott az én kis galambomnak! Mi lehetett abban a levélben?

- Nem tudom Maris! Ezt már soha nem tudjuk meg!

- Én bizony megnézem, összeszedem, ha a fene fenét eszik, akkor is! S ha valami bántó dolgot találok benne, esküszöm vége az életének! Még azt is megbánja, hogy valaha megszületett az a gyalázatos!

Korsós Mariska kellő elszántsággal indult a papírdarabok után, hogy amit a szél kedvére táncoltatott, a kezébe kaparintsa.

- Itt van öreg! Összeszedtem mind.

- Ha te akarsz valamit Mariskám, azt valóban megszerzed!

- Ne ezzel foglalkozz! Segíts már megfejteni, mi áll itt!

A széttépett lapon szépen lassan, kirajzolódtak a papírra vetett betűk, és a szöveg!

Kedves Kisasszony!

Bocsásson meg azért, hogy ismeretlenül megszólítom! Az ablakban pillantottam meg tegnap, talán emlékszik rá. Szeretném, ha tudná, hogy valakinek nagyon hiányzik, aki újra látni szeretné! Ha kíváncsi rá, kérem, legyen holnap délelőtt ugyanitt!

Tisztelettel: Bánki András

- Te öreg, mi ez? Mit akar ez a fiú? Mi az, hogy „valakinek nagyon hiányzik, aki újra látni szeretné?”

- Nem tudom Maris! Mit mondtam neked? Itt még érdekes dolgok lesznek, majd meglátod, vagy ne legyen többet a nevem Bogár János!

- El sem tudom képzelni, mit eszelt ki ez a fiú! Mivel zavarta össze így, a mi kis Annánk fejét?! Jóravaló, kedves embernek láttam! Képes lenne becsapni egy olyan sokat látott, tapasztalt vénasszonyt, mint amilyen én vagyok? Erről lenne szó?- kérdezte aggódó hangon.

- Nem hinném, nem tévedtél! Olyan amilyennek láttad! - válaszolta határozott meggyőződéssel a hangjában az öreg.

- Miből gondolod?

- Nézz hátra Maris, és magad is megtudod!

Bánki András ma is elegánsan érkezett. Fekete öltönyt és fehér inget viselt. Kedves mosollyal köszöntötte a két öreget.

- Szép jó reggelt mindnyájuknak! Ne nézzenek rám ilyen dermedten! Mondtam, hogy jönni fogok! Maris néném sikerült átadnia a levelet Annának?

- Sikerült fiam, de miután elolvasta, eltépte és egyszerűen kidobta az ablakon!

- Semmi baj! Most el kell mennem, de ne izguljanak, hamarosan visszajövök! Várjanak türelemmel! – mondta, és sietősen távozott.

- Hogy bírod ezt a sok izgalmat Mariskám? Ennyi titokzatosság pár nap leforgása alatt mikor esett meg veled?- kérdezte somolyogva az öreg.

- Ne piszkálj már Jani! Te is tudod, hogy csak az angyalkámért izgulok! Más nem érdekel! Nem venném a lelkemre, ha megbántanám a szívét!

- Nem fogod Mariskám! Azt hiszem az angyalkánk boldog lesz!

Bánki András az izgalom jelét sosem mutatta. Nyugodt, magabiztos ember volt, minden helyzetben. Most a szíve mégis hevesebben kalapált, mint általában.
Határozott lépésekkel vett irányt, Anna ablaka felé. Kezében erőteljes szorítással markolta lova kantárának szárát, így ácsorgott hosszú perceken át. Türelemmel várta a lányt. Mindhiába. Nem tűnt elő. A végtelennek tűnő időben, egyre nehezebben viselte az egy helyben topogást. A lova már vadul fújtatott, kapart mellső lábaival.
Alig tudta kordában tartani.

- Villám!- szólalt meg váratlanul Anna. Te itt?

Ismerős hangjára a ló, mintha megszelídült volna.

-Tudja kisasszony, hiányozott neki! Azt szeretném, ha érezné a szeretetét! - mondta Bánki András szelíd hangon, miközben látta a lány szemében a választ:

Az újrakezdés reményének örömkönnyeit.