A place for my head

aurora musis amica

a hajnal a múzsák barátja 
ki a barátom nekem
ily kora órán, hol csupán
elhúzó kocsik állnak szóba velem?

de neked barátod a hajnal 
s ha így van, van még esélyem
kiesik, kinevet, gúnyos a nappal
de megéri várni, ha megélem

a naplemente közhely, akkor várlak 
s ha nem jönnek a felügyelők, engedek a vágynak
de ha mégis jönnek, igazolni fognak
hozz magaddal papírt, ami megfelel a jognak

a naplemente közhely, alkoholt ne fogyassz 
matricákat, plakátot soha ki ne ragassz
a naplemente után semmi sem világos
de az inged alá búj(tat)tam az egész világot

ezért talán büntetve leszek 
én mit sem bánom
szép börtön, ha miattad megyek
még ha a poklot meg is járom

s most ezüst villámokat szór
a zöldre festett táj
mezőről virágot tép kedvesének
csak őérte ég már
a láng mely olthatatlan
szakadt ing alatt dobban a szív. 

hadd essen. sírjon csak az ég. ha már én nem sírhatok.

levetettem magam a szikláról. jeges volt a víz, s én a jégtábla alá kerültem. kerestem a kiutat, de csak jég volt felettem. a tagjaim átfagytak, elzsibbadtak, nem kaptam levegőt, hiába próbáltam lélegezni. úgy éreztem, mintha a testemből, a mellkasomból valami ki akarna szakadni, ugyanakkor el volt zárva az út. se ki, se be nem mehetett a levegő.
visszakínlódtam magam a valóságba, a lépcsőre, a kutyához, aki a fejét hozzám nyomta. zsibbadt tagjaimat megerőltetve a telefonomért nyúltam, üzenetet írtam, miközben még mindig a jég alatt kerestem a kiutat a vízben. aztán egy hang, az egyetlen akiét felismertem, és ismét uraltam a valóságot...

aztán még egyszer ugyan ez. szikla, jeges víz, jégtábla... és az a hang... az a hang visszarántott, mielőtt ernyedt tagokkal elmerültem volna a jeges vízben...

valami mérhetetlenül könnyed és mégis nehéz dolog van bennem. a hó is megjött, hideg takaróként befedve a földet, hogy szépet álmodjon. csak az én lelkemben olvad fel ez a porhanyós, tiszta, fehér valami, és hideg vízzé olvadva rám hozza a frászt. jó volna egy kandalló mellé beülni, egy pokrócba burkolózni és egy fényképes bögrét szorongatva nézni bentről a hóesést. de nem lehet. se kandallóm nincs, se pokrócom, és a bögrém is eltört. csak kint állok a hóviharban mint egy hülye és tűröm, hogy a pelyhek hideg cseppekké olvadjanak amint a bőrömhöz érnek. meg fogok fázni, meglehet. nem ez aggaszt, inkább csak az, hogy sehol egy hely ahol megmelegedhetnék és száraz ruhába öltözhetnék. nem is tudom... talán a bögre hiányzik? vagy ami rajta volt, vagy inkább ami benne? ha elveszítünk valamit, az mindig fájdalmas. de vajon csak emiatt érzem magam ilyen rohadtul? vagy van ennek más oka is?
lehet, hogy nem is áll el a hóesés, talán augusztusban is havazni fog. ha máshol nem, a lelkemben.

hogy lehet az, hogy ha valaki érez valamit... az az érzés elmúlhat? ha valaki szeret valakit az nem múlhat el... ha szeretek valakit azt örökké szeretni fogom... ezt hittem. az ember alapvetően önző. és csak magával törődik. ez tény és a szerelemben sincs másképp. mikor úgy érzi, hogy ez neki már inkább rossz, mint jó kiszáll. ha nem akar eleget tenni ahhoz, hogy megtartsa azt akit igazán szeret, akkor keres mást, akitől szintén megkapja a testi örömöket, és még szereti is valamelyest... esetleg még biztonságot is kap tőle... és miért ne találna? így az akit valaha szeretett szintén ilyen sorba kényszerül... csakhogy lehet, hogy a dolog tovább fajul, és már minden menthetetlen lesz... és akkor oda a boldogság...

szeretem Dávidot. soha nem szerettem még így. boldog vagyok. soha nem voltam ilyen szabad és boldog.

a másik ami idegesít ezek a barom emberek akik hűdenagy rockkernek hiszik magukat, feketében járnak a divatnak megfelelően öltöznek, az arcukat is bemázolják, a szemüket feketére festik meg minden és jönnek azzal, hogy wicca meg démonok meg a sötétség erői... tudomisén...és hogy ezek... ezek azt hiszik magukról, hogy ők így vannak kiteljesedve... nem azt mondom, mindenkinek vannak hülyeségei... de ez nekem túl... mesterkélt... ez a megcsinált nem is tudom mi... ha valaki nemtud úgy érvényesülni ha természetes, ha önmaga, azt én nagyon tudom sajnálni, de akkor is zavar ha magára húz egy ilyen megcsinált szabadságot... "mertmegtehetem"... nem azt mondom, én szeretem a rock zenét, szeretem a fekete színt, de nem érzem úgy, hogy nekem most feketére kellene festenem a szemem körül mindent, és... mindegy csak ez engem egy kicsit mindig kiborít...

kívánom, hogy mindenki találja meg önmagát a festéken kívül is... csak ennyit akartam...