Dr. Szomorú Szamuráj blogja

Változás

• Ebbe most nem megyek bele- lendült fel meglovagolható farkasára. Nézze uram, ez az én titkom, és még senkinek nem adhatom ki. Ha visszajövök élve, akkor elmondom, amit eddig nem mondtam. Menj Lupusz, irány a Párduc-erdő!- indította útnak a fenséges ordast, akivel hosszú, unalmas óráknak néztek elébe.

Ahogy sietve nyugat felé vágtattak, apa és lánya gyanakodva néztek utána, de nem ez volt az egyetlen, amit éreztek. A büszke katonatiszt reménykedett, hogy a rejtélyes Csaba segít neki megvédeni Szurdokvárat, szemében ez a remény csillogott. Lánya egészen mást remélt az ismeretlen farkaslovastól, akinek csak a nevét és származását tudták. Kezdett látni valamit benne, egy megmagyarázhatatlan dolgot, amit meg sem tudott fogalmazni, nemhogy felfogni. Különlegességében nem volt kétsége, sem abban, hogy nagyobb dolgokra hivatott ez a zsenge férfiú, mint csupán a szövetségesek segítségét kérni. Tudta, vagy talán inkább érezte: nagy dolgok vannak készülőben, amikben komoly szerep jut majd neki, és ő ott lesz az oldalán. Beleborzongott a gondolatba, hogy az inas, szerinte gyilkolásra termett kezek forró ölelésre is képesek legyenek, ráadásul éppen őt. De fiatal volt, és pillanatokkal később már nem találta olyan borzalmasnak ezt a gondolatot. Efféle elmélkedése közben apja rápillantott, és rögtön megértette, hogy gondolataiba merült egy szem gyermeke arcán az addig nem látott, boldogsághoz hasonló érzés mi.

Elegem volt a némaságból, elegem volt abból, hogy elzárkózom a próza részletes, túl részletes, érzelmeket is részletező világába. Megváltozott az oldal, a közösség, mióta először jártam itt. Sokat változott a poet, sokat fejlődött. Most nem ejtek szót a múltbéli konfliktusokról, elkerülhetetlenek az összeütközések, ha megannyi emberi lény véleménye találkozik. De vissza a témához, úgy döntöttem, nem hallgatok tovább, nem ismétlem tovább, hogy: "Letészem a lantot...". Sosem állhattam a némaságot. Sosem. Hangozzék hát újból a dal, diszes nóta, mely jó borok kísérője, történetek mesélője vagy csak kedvcsináló egy meleg napon fűzfaárnyékban hűsölve. Nem a lantot, de az esküt teszem le, ha nem is szókratészit, hogy újfent szólásra nyitom a szám. Nem élet többé az élet, ha egyszer valaki a poet.hu-n járt, megszerette aztán elhagyja. Nekem nem az. Olvashattatok tőlem a blogban komor szavakat, melyeket búcsúzás címén dugtam az orrotok alá, bocsánatot kére ezúton, s remélem, új szavaim, verseim nem találnak süket fülekre.
Hozzád szólok, poet népe, halld meg szavam! Nem vagyok velszi bárd, szerelmének éneklő trubadúr, operák dalos hőse vagy vérpezsdítő forradalmár. Ember vagyok én is, mint a sok szempár tulajdonosa, mely reá szegeződik e sorokra. Lássa hát a sok csillogó szem, hogy mint lesz az ujjak egy-egy finom mozdulatából szó, s a szó mint áll mondattá, s a mondat szöveggé, s a szöveg mint lesz fogadalom:
Ide veled költészet, kopott régi kardom!
Oldja le a némaság láncát,
Butulás kínzó rabigáját
A te hangod hű dalnokom!

Majd én kísérlek téged lantomon
Hogy ne légy csupasz magad
Ahogy anyád a létnek ad,
Hanem légy díszes ruhában öreg barátom.

A szó hatalma nagy, felérni hozzá nem lehet.
Ez a tiéd, cseppjét kérem én
Nem azt, hogy álljak a világ tetején
Csak egy cseppet adj, s belém visszatér az élet.
Egy cseppet, elég az, szóra nyílik tőle a száj,
Elmúlik az irodalmi aszály,
S újból fénylik majd a tükör, melybe ha néztem,
Bolond voltam, sőt ökör, de lásd, már értem.
Itt a helyem, ahová téged húz a szíved
Itt, hová panaszszó nélkül követlek.

Nem annyira számít, mennyien olvassák el ezt, aki mégis így tesz, az tudja már, berozsdásodott soraimból, kusza szavaimból, hogy mit is akarok: újra tagja lenni ennek a remek oldalnak. Verselgetek majd újra, habár sosem voltam nagy ász, király, és semmiképpen dáma, de a lapjárás idehozott, huszonegyem van, jackpot s a többi, hát újra itt vagyok, lehet Dr. Szomorú Szamurájjal találkozni.
Jó estét, jó szurkolást!
Utóirat: elnézést az esetleges hibákért, kijöttem a gyakorlatból egy kicsinyég.

Beszédes cím, én ezt gondolom. Ezen túl meg kinek, mi. Lényeg a lényegben, hogy ez van, inaktív leszek innentől kezdve. Ha mégis kedvem támadna verseket írni, és újra megjelenek, előre is bocsánatot kérek azoktól, akik azért fáradtak, hogy engem visszainvitáljanak. Sajnálatosan pályát tévesztett az életem: röviden kifejezve a művészet irodalmi ága már nem vonz. Rabja lettem annak, amin keresztül hozzátok eljutottam, a számítógépnek. Azt mondják, már az is eredmény, ha az ember beismeri a hibáit, így végtére is már produkáltam eredményt. Hogy mennyire változom meg, nem tartozik sem ide, sem arra, aki olvassa ezeket a sorokat, csak majd akkor, ha visszatértem. Mellékesen tenném azt a megjegyzést, hogy engem a próza is vonzott mindig, talán még jobban is, a kezem már oldalak százait írta le, igaz csak hobbiból. A helyzet viszont most úgy áll, hogy búcsút intek nektek poet társasága, akik mindig olyan jók voltatok hozzám. Ide is csak kóbor lélek néz be, ha válaszolna: l_wol@citromail.hu<-ide küldje. Ennek a kóbor léleknek, s minden társának mondom, hogy jó helyen jár, ez egy csodás oldal, a halál hidegéhez hasonlóan jeges acélpenge járja át a szívem, ha arra gondolok, hogy elhgytam ezt az oldalt, mert bizony három hónapja, hogy az utolsó hozzászólást kaptam egy versemhez és fél éve hogy utoljára itt jártam. Elfelejtenek szép lassan. Jobb is így, a felejtés múlasztja a legjobban a fájdalmat. Azét is, aki felejt, azét is, akit elfelejtenek. Ha valaki emlékszik rám, annyit azért mondhat: "viszlát" vagy valami. Köszönöm a figyelmet, elnézést, hogy túl sokáig raboltam az idejét az olvasóknak.

Na, ez meglepően jó cím lett, tökéletesen tükrözi a kedvem, és a bejegyzés mondanivalóját. Azt hiszem. Az élet néha valóban rabszolgamunka, sokszor unalmas, ezért igyekszünk mindennel feldobni amivel lehet. Nos, nem tudom ki hogy van vele, de szerintem az életet, legyen bármilyen mocsok, szar vagy unalmas, sosem volna szabad múló dolgokkal próbálni jobbá tenni. De akkor mivel lehet, ha minden múlandó? A félreértések elkerülése végett mondom, hogy mindenki jól tudja mire gondolok, ha kijavítom, és azt mondom: múlandó örömökkel. Ebbe olyanok is beletartoznak, amik szerves részét képezik az életünknek, de azokra sem szabad támaszkodni, hogy jobbá teszik létezésünket. Én, minden okon keresztül a legelemibbig levezetve, egyetlen okot látok a létezésre: a túlélést. Azért élek, hogy túléljek. Tovább lehetne menni, hogy ez kinek, miképpen jó avagy rossz, de felesleges. Ez azonban, ez az alapvető, sivár cél unalmas életet teremtene nekem, ha nem tudnám, amit mind tudunk,  hogy letzésünket múlandó dolgok, apró szépségek teszik, tehetik csak igazán jobbá. Aki ezt nem hiszi el, járjon utána, s látni fogja, mennyire igaz LEHET ez. Mert persze ezt egyéne válogatja. Mint ahogy mindent. Vagy talán nem?

Ezt mondhatnám: hjaj! Jó kedvemben. Az igazat megvallva végre megint jó kedvem van. Szégyellem bevallani, de jó kedvem van. Köszönhetően legfőképpen nektek. Nem tudom, ki fogja elolvasni ezt a bejegyzést, talán senki. Mindenesetre akkor is elmondom, hogy mennyire jól érzem magam. Biztos mindannyiótokkal megesett már, hogy a világ tetjén éreztétek magatokat. Amikor azt éreztétek: jobb már nem is nagyon lehetne. Nos, nekem lehetne jobb, mert örök problémám, a szerelem, most is megvan, de jelenleg nem töröm magam miatta. Ráadásul ott van az is, hogy lesz találkozó. Majd benézek a társalgóba és utána érdeklődöm időben. Egyvalaki ugyan hiányozni fog nekem valószínűleg, de az se baj. Tudjátok, valahogy most furán érzem magam. Ilyen jól csak akkor éreztem magam, amikor szerelmes voltam és szinte minden nap találkoztam Vele. Igaz, hogy semmi esélyem nem volt nála, de a megváltozásomhoz erre is szükség volt. Enélkül a visszautasítás nélkül most nem lennék itt. Köszi Evelyn. A helyzet az, hogy a nők terén nekem sosem volt nagy szerencsém. Több szerencsém van a kártyában. :) Sziasztok! Szomorú Szamuráj végre boldog! És azt szeretném, ha ti is azok lennétek. Legyetek boldogok, örüljetek, aminek lehet!