Ivory blogja

Hiába kerget a vágy még hozzám,
hűvös szám már hasztalan csókolod,
szél söpörte szét utamról nyomod,
nem maradtál más, csupán egy sorszám.

Ölelésed sem lobbant már lángra,
ellököm magamtól mohó kezed,
s bár sóvár reménnyel kérlel szemed,
nem leszek tiéd: a szív bezárva.

Minden gondolatod beteg kéjt szül,
s végül leveted nyájas jelmezed,
nyakamra ujjaid fonod ékül.

Gyenge vagyok küzdeni ellened,
ajkaim ívén a halál kékül,
de ami kell: erővel elveszed.

(fikció!)

még hangosan dobolnak a miértek
és nem létezik készen kapott válasz

megítélni azt, mi igaz, s mi érdek

még az álmaimon keresztül támadsz
az ébrenlét sem hoz felejtést nekem

gyötört elmémben soha el nem fáradsz

még lobognak a sebek a lelkemen
minden kín sajgó fájások közt érlel

fáradt vagyok harcot vívni - ellenem

de nem vitázom miattad az éggel
nem vádollak és nem szórok átkokat
már nincs miért… hisz te magad is vérzel

Életről álmodtál, s nézd, mi lettél,
hitted, hogy kaphatsz segítő támaszt,
a Sorsod ír kérdésedre választ:
Te milyen feladatra születtél?

Szerelmet akartál s szabadságot,
mint bűntelen szédült álmodozó,
csaló reményt szívében hordozó:
de a valóság gyomorba vágott.

Lepkehálóban vergődő lelked
gombostűre szúrt véres pillanat -
terméketlenné lett minden terved.

De nézd, fény játszik még a fák alatt,
új esély csírája bújik benned -
a Tiéd a teremtő gondolat.

Régi...

A hibákat, miket elkövettem,
nem mossa el a felejtés, tudom.
Hosszúra nyúlt az átkozott lista,
és már hiába nyúl feléd karom.

Nem mondtam ki a szót, amit vártál,
és már nem értem, mért voltam fukar.
Mért mond nemet az ész a szívre, ha
az érzés belül még most is akar.

De hiába tagadsz meg százszor is,
még mormolom magamban a mantrám.
Szívem most is érted nyújtózkodik…
s az a szó… ha egyszer kimondhatnám…

Bennem lakik halandó és halhatatlan:
mindkettő én vagyok.
Testem a forma, az alak,
mit lelkem a földön kölcsönkapott.
Nézem a tükörben önmagam:
ki az, ki csillogón visszaragyog?
Szemem, mint tükör a tükörben
fénylik, mint égen a csillagok.
Arcom vonalát, szám ívét szemlélem,
vonásaimban megannyi ős
rejtőzik, mint múltbéli szellem -
ismeretlen ismerős.
Bőr ruhám gyűrődik minden nappal,
a ráncok majd megtörik a sima anyagot,
s ha majd eljön a rég-várt hajnal,
levetem magamról a szűk ruhadarabot,
lelkem felszáll magasan a fénybe,
otthonomba visszaköltözöm,
míg egy napon visszavágyva a létbe
új ruhába, új sorsba öltözöm.